Kép: admin fotó

Egyszer volt, hol nem volt egy létra. Azt mondta ezt a létrát maga a király küldte, hogy a buták megtudják, hogy ők mennyire  nem alkalmasak, és az okosak meg mennyire hasznosak.

Na, jött mindjárt három ostoba, hogy ők akarnak elsőként felhágni a létrára. Ott állt és ott őrizte a létrát egy csapat katona, fegyveresen. Mindjárt szóltak a három tökkelütöttnek, hogy ide csak úgy akarjon felmászni, hogy leveti magáról a létra, ha nem tudja amit tudnia kell az életben.

Ám, hiába is mondta ezeknek, egymást félretuszkolva tülekedtek, mert ki akarták próbálni a létrát. 

- Jól van, egyenként felmehettek, - mondták a katonák, és máris ment az egyik.  

Három lépcsőfok után a létráról egy fok kipattant, mire megszólalt a katona:

- Mondd, meg hogy hívnak, mert ha nem, még három fok ki fog esni.

De nem tudta, hát ha nem tudta le is esett azon nyomban. 

Ment a második, megmondta a nevét, mehetett tovább, na de hogy mikor született, azt már ő sem tudta így leesett ő is. A harmadik is leesett, majd a negyedik is. Akkor jöttek olyanok akiknek iskolájuk volt, de azok is lepotyogtak. Utánuk jöttek olyanok, akik sok mindent ismertek, ám ők már olyan fentről estek le, hogy kezük-lábuk kitörött.

Nem telt el fél év, már mindenki félt a létra közelébe menni.

Egyszer kérdi a király:

- Hát még senki nem ment oda fel?

- Ó, nem felség, az olyan létra nincs olyan ember, aki arra fel tudna menni. 

- Hát én azt nem hiszem. - rázta fejét a király. Már hogyne lenne! - és mérgesen kizavart mindenkit.

Na, mentek tovább, mondták a katonáknak, maradjanak még, a létrát nem kell lebontani, mert mérges a király. Hát éppen arra baktatott egy székely góbé. Hallotta, amit mondtak, megállt és felnézett. Látta, hogy  nem is olyan magas az a létra. Legyen, ami lesz, ő biza feltornássza magát.

Odalépett a katonákhoz és azt mondta: 

- Hé, ti legények, eresszetek engem is. 

De azok azt mondták: 

- Téged aztán végképp nem, mert már éppen elegen lepottyantak, úgy hogy eredj szépen haza.

- Dehogy megyek, hadd menjek föl, vagy ha nem, jelentem a királynak. 

- Jól van, - mondták - de aztán ne legyen ám kéz-lábtörés, mert ha leesel, miszlikbe hasítunk.

Amikor mászott felfelé, az egyik odasúgta a csapatvezetőnek, hogy miért mondd ilyent, hisz a király megtiltotta, hogy bántsák a próbálkozókat.

- Csak azért mondtam, - mondta a szakaszvezető, mert meg akarok házasodni és a kedvesem vár engem, én meg ezt a otromba létrát őrzöm már mióta. Rákiabáltam, hogy vegye komolyan a dolgot, ne úgy, mint a többi, aki lepottyant róla.

Hát úgy is lett, a góbé erősen félt, hogy, ha lepottyan, hát nem elég neki a nyaktörés, még a katonák is ellátják a baját. Ezért olyan merészen ment előre, mint a villám. A kérdéseket a láthatatlan katona el sem hadarhatta és ő már fent volt.

Akkor füttyentett egyet. 

- Hé, katonák fent vagyok és nincs semmi bajom. 

Hát egyszer csak odarepült egy madár és vitt neki egy arany levelet, amiben a király kézírása arany betűkkel olvasható:" A legbátrabb és a legokosabb emberemnek." Aláírás: Magyarország  királya"

Na, azt a szép ajándékot gyorsan a kebelébe rejtette és azon nyomban lekászálódott a létráról. Hej de nagyon kellett ám vigyáznia, mert lefelé sokkal, de sokkal nehezebb volt jönnie. Irigyelte is azokat, akik egyből lepottyantak, mert úgy fájt mindene, azt hitte szörnyethal.

Ám valahogy csak leereszkedett és akkor a katonák kiadták a parancsot az ácsoknak, hogy a létrát széjjelszedjék és adják oda szegényeknek, használják, amire akarják.

Azzal közrefogták a góbét és vitték a király elé: 

Jött a királyi kíséret elejükbe. Fel sem értek a palotába, már mind odagyűltek a katonák elé, a király, meg a sok udvari tisztségviselő. A nagy tábornok úr is ott elől integetett, és személyesen kitüntette a katonáit. A szakaszvezetőnek mindjárt adott két hónap szabadságot, hogy el tudja venni szíve választottját.

Ám, de ott volt a közelben egy boszorkány. Ott settenkedett, és a király fülébe súgta, hogy a góbé nem is volt okos, mert egyetlen kérdésre sem válaszolt. Nem törődött ezzel a király. 

- Most már ez olyan mindegy. - mondta a boszorkának, de az erősködött, és azt mondta:

- Ej, ravasz és csökönyös székely ez, király uram! Meglásd, ezen túl csak dicsekvésből fognak állni napjai! Hanem én helyedben itt rögvest levizsgáztatnám.  Már csak csudámból, hogy mennyi okos, híres ember lefordult arról a létráról, mért pont ennek kell fennmaradnia?

- Jó, na - megvakarta fejét a király, hogy ki lehet ez a boszorka, még itt is a kedvét veszi, de mindegy, akkor lássuk, miféle góbé ez?

- Hát, hallod te Matyi, - mert annak hívták a góbét - hallod mit kérdezek? Látom, országom szinte legokosabb embere te lettél. Mondd meg nékem igaz szívedből, miért vesztette a múlt héten csatát az én hadseregem? Ha megmondod, elhiszem, hogy van ám sütnivalód!

- Megmondom én felség! - vágta haptákba magát Matyi. - Azért, mert a tábornokod már kiöregedett.

Ott állt nem messze, vagy öt lépésre a tábornok, vörösen, mint a rák, de nem látszott sokkal öregebbnek a királynál.

Ám a király hitt Matyinak, és azt mondta.:

- Jól feleltél, mától kezdve te leszel az én tábornokom. Őt pedig elküldöm, de meg is jutalmazom annyira, hogy élete végéig grófi rangban élhessen. 

Úgy is lett, felavatták Matyit és onnan kezdve ő lett a király tábornoka.

Ment bé a kaszárnyába, minden katonával lekezelt, de csóválták a fejüket a tisztek, hogy miféle dolog ez?

Ennek még kiképzése sincs, mégis ő a tábornok és most tessék, lepaktál a közlegényekkel. Volt ám  pusmogás, de Matyi ügybe sem vette őket. Másnap jött a követ, hogy jön megint az a rusnya ellenség, erre az altábornagyok elálltak mellőle.

- Ja, mi ilyen emberrel nem háborúzunk, nem akarjuk régi hírnevünket miattad elveszíteni.

- Mi bajotok van? - förmedt rájuk Matyi. - Talán elment az eszetek? Mi ez a széthúzás éppen most, amikor jön az ellenség?

- Hát az, hogy a tábornok úr álljon félre, itt várja meg míg elmegyünk és megverjük az ellenséget. Másként nem megyünk, egy tapodtat sem.

- Nem? Jól van, le vagytok fokozva! Odalépett két katonához, Te és te mondjátok a neveteket.

- Botond és Boldizsár!

Jól van, kinevezlek benneteket altábornagyoknak.

Akkor elindultak az ellenség elé. Na mindjárt el is érték őket és letáboroztak szemben az ellenséggel.

Jöttek az ellenséges követek, hogy a tábornok jöjjön át, mert megbeszélés lesz.

- Mi van, mondta nekik a góbé. - Ti jössztök ránk és én menjek elétek rimánkodni?  Mondd, meg a vezérednek jöjjön ő ide, ha kell neki valami!

Hú, mikor az meghallotta, hogy már nem a régi tábornok van, hanem egy  vakmerő székely, iszonyú dühbe gurult. Ki meri őt ennyire megsérteni? Szaladt mindjárt ész nélkül kiabálva, fenyegetőzve, hogy most már nem csak a magyar népet, de még a magyarok királyát is le fogja ő maga személyesen vágni ezzel a nagy szablyával. - mutatta Matyinak, hátha beijed és fél térdre ereszkedik. Ám azt várhatta, mert Matyi kiadta a parancsot: 

- Fegyverezzétek le, és tömlöcbe vele.

Na, erre még a hadnagyok is kérlelni kezdték Matyit:

- Jaj, jaj, azt nem szabad, követeket nem szoktak bántani. Vissza kell ereszteni, mert, ha nem akkor, az sérti a mundér becsületét.

- Mi van? Talán ti is börtönbe akartok kerülni? - förmedt rájuk, hisz ez a követ, vagy kicsoda fegyveresen jött ide, tehát ő járt el szabálytalanul. 

- Ekkor mindenki megtudta, hogy Matyinak több esze van, mint az egész tisztikarnak. A katonák mindjárt megéljenezték és akkor Matyi az ellenség  tábornokának kardját felkapva  meg fúvatta a kürtöket és rárohantak a felkészületlen ellenségre. Mondanom sem kell, két nap alatt mind elzavarták. Akkor Matyi küldött egy futárt a királyhoz és megüzente, hogy elhárult a veszély, nincs, aki veszélyeztetné az országot. Mikor a király meghallotta, elkezdte törölgetni hulló könnyeit és azt mondta a királynénak:

- Hely királyné, királyné, mégiscsak okos ötlet volt tőled, hogy ezt az okos embert kiválasztó létrát kitaláltad, mert látod mindjárt levertük az ellenséget, és akik rosszul végzik a dolgukat, azok is félre lettek állítva. Hálás az én szívem, éljen soká királyné.

Akkor a királynő felállt és azt mondta a királynak:

- Gyere felség ki a virágoskertembe, hadd mutassam meg a rózsáimat. 

Kimentek és boldogan sétáltak végig az illatozó rózsák mellett.  

Az ország dolgai rendben voltak, Matyi a helyén állt, és nép még ma is emlegeti a tábornokot, ha el nem felejtette. 

 

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.