Hűvös reggelre ébredt a kisváros. Ködfátyol terítette be a teret. Nedvesen kínálták magukat a parkbéli padok.

Ünneplőben öltözött öregasszonyok tipegtek a templom felé. Az ajtónál a mirha tömjén illata keveredett a kölnivízzel, amivel indulás előtt megszórták magukat. A szekrények molyirtóval keveredett szúrós szagát igyekeztek elnyomni levendula és más parfümök illatával. Talán ezért is hívják szagos misének a vasárnapi nagymisét.

Az idősek még ma is megadják a módját, ha Isten házába mennek. Egyre több a molyrágta kalap és a valamikor szebb napokat megélt gyapjú kosztüm, és kabát.

A munkában megfáradt kezekre itt-ott felkerült még egy csipke kesztyű, ami eltakarta a bütykös, göcsörtös ujjakat. Az arcokról rég lehervadt a rózsapír mosoly.

Mise után rögvest szétszóródnak, kivárnak, hogy a rövid úton senkivel ne kelljen beszélgetni.

Valamikor a bölcsességet egymástól tanulták az emberek. Mise után összeverődtek, csoportokban rótták a hazafelé tartó utat, kibeszélték a példabeszédet, meghallgatták a másikat, majd otthon továbbgondolták…

Az évtizedekig tartó istentelen világ átformálta a lelkeket. Megváltozott minden, a szentbeszédet elfelejtik, amint az ajtón kilépnek. Nem, hogy átgondolnák, sokan meg sem értik…

Biblia is egyre kevesebb családban kap helyet. A családi értékeket a liberalizmus halálra ítélte. Agóniája körül tanyát vert a bűn. Elmaradtak a vasárnapi közös ebédek, és a nagy beszélgetések.

Kinek van arra pénze, hogy közös ebédre hívja gyermekeit? Egyébként is, a fiatalok többségét hét ökörrel sem lehetne elvontatni a templomba. Nem ismerik Istent, hiszen istentelen világban kellett őket felnevelni. – hallani az indokokat. Pedig ez nem csak pénz kérdése, hanem az akarat gyengesége.

A szentmiséről távozva, a szentélyből kilépve, minden hívő láthatja, a közeli padon egy szakállas öregúr csendell. Nem lehet rá mondani, hogy ápolatlan, de azt igen, hogy minden vagyonát a mellette lévő nejlonszatyorban tarja.

Ha jobban figyelnének, észrevennék, a szertartást az ajtóban végig hallgatja.

Nem gyón és nem áldozik. Mire kiérnek a hívők, elfoglalja helyét az Isten házához közeleső padon.

Így megy ez évek óta. Szinte észrevétlenül haladnak el mellette, mint, ha ott sem lenne. Nem tudni, keresné-e valaki, ha egyszer üresen állna a pad.

Nem köszöntik, nem kérdeznek tőle semmit, kikerülik.

Pedig! Senki nem tudhatja, ki fogja közülük egyszer felváltani…

Neki is volt egyszer vidám gyermekkora, járt iskolába, állítólag az egykori Szovjetunióban egyetemet is végzett. Onnan hozott feleséget. Vezető állásában addig maradhatott, amíg nem beszélt az emlékeiről, és nem nyilatkozott világlátásáról.

Ellenség lett belőle, mert látott és hangosan gondolkodott. Akikkel egykor vadászni járt, később vad helyett rávadásztak, messzire hangzott a lövöldözésük zaja. Oly messzire, hogy a megyében munkát sehol nem kapott. Alkalmi munkából tengette az életét egy ideig. Felesége és gyerekei szégyenfoltja lett. Nem kellett nekik a hatalom nélküli ember, aki másnak kertet ásott, vagy fát vágott. Hangot is adtak ennek otthon, a szemrehányás és veszekedések elől a kocsmába menekült. Talált ott cimborát, nem is keveset. Okos elméje a maligánfoktól, függően tompult estére. Családja felszámolta a megszerzett javakat, ami nem volt kevés, majd egy mámoros hajnalon, aláírta az eléje tett lemondó nyilatkozatot. A puccos csapat az ország másik végébe költözött. A ráhagyott alamizsnából egy évig futotta albérletre. Miután a bugyelláris kiürült, csomagjával az utcára került. Az utca kemény „legény”, nem tűri a gyengéket, a betegség lett a kísérője.

Ismerősei megvetették, mert milyen ember az olyan, aki nem tartja a száját. A kenyéradó rendszer ellensége lesz. Az egykori elvtársak ajtaja bezárult előtte. Maradt volna csendben, tovább tolva a szekeret, most nem lenne az utca csúfa! Kiáltották felé az egykori kollégák. De, mily furcsa ez a világ, akik szájtátva hallgatták, és csodálták az igazságot hirdető szavát, ma ők vetik meg.

A világ, kétszínű és igazságtalan. Nem maradt helye egyik oldalon sem. Maradt a közép, egy pad a templomkertben.

A volt pártitkár özvegye, vasárnaponként a miséről kilépve, ájtatos arccal néz a távolba, mintha onnan várna fontos üzenetet.

Néha odatipeg hozzá egy anyóka, megkéri munkára, de ez egyre ritkábban esik meg. Azt beszélik az egyedül élő asszonyoktól sosem fogadott el pénzt, csak ennivalót. Volt is keletje a munkájának, amíg meg nem betegedett. Mikor aztán dolgozni nem tudott, hamarjában elfeledték.

Nem kell neki alamizsna, kalap sincs előtte, hogy aprópénzt szórjanak belé.

Egyik vasárnap fiatal anyuka érkezetett a térre, kisfiával. A gyermek kiflivel kezében szaladt a pad felé. Óvatosan az ember felé nyújtotta a kiflivégét, de az nem nyúlt érte csak rámosolyogott, miközben a látása elhomályosodott. A fiatalasszony mellé ült és kérdezett. Régen beszélgetett, el is csodálkozott magán, amiért egy ismeretlennel megosztja az élettörténetét. Félóra is eltelhetett már, amikor a fiatalasszony megkérdezte, vigyázna-e gyermekére, amíg a közeli boltban bevásárol.

Az öreg boldogan vállalta a feladatot. El sem tudta képzelni, hogy szolgálhat még valaha, és olyan szívességben lesz része, hogy és rábíznak egy gyereket…

A kisfiúval ketten maradtak, a gyerek pakolászni kezdett, kiborította a nejlon zacskó tartalmát. Két váltás fehérnemű, egy igazolványtárca, két pár zokni, egy pulóver, egy neszesszer, benne, tű, cérna és egy kisolló, ez volt minden vagyona. A kicsi a cipzárt elhúzta, az olló volt számára érdekes, ki kapta gyorsan, majd elfutott vele. Az öreg felpattant, utána iramodott. Maga sem tudja hogyan, pár lépés után elkapta és elvette kezéből az ollót. Zsebébe rejtette, kézen fogva visszavezette a lurkót. Megnyugodva bele kezdett egy mesébe, ami arról szólt, hogy volt egy ország, ahol az emberek boldogok voltak, mindezt tehették szabadon, mert az Igazság uralkodott. Ebben az országban olyan emberek születtek, akik nem ismerték a gyűlöletet. Nem is volt rá szükség, mert mindenkinek nagy volt a hite, óriási a hazaszeretete, és a nemzetért érzett felelőssége. Nagyon szigorú, de jólelkű oktatási minisztere volt ennek az országnak, úgy hívták, hogy Igaz Történelem. Az egészségügyi miniszter posztját, pedig, maga az Alázat töltötte be.

Nem sorolta tovább, felesleges lett volna, hiszen jól megválogatta minisztereit Igazság. Már csak egy valami maradt ki a meséből, hogy ki lesz az utódja, ha megöregszik. Nem kellett sokáig keresni, ott állt előtte a Jövő, olyan szülői háttérrel és mintával, hogy méltó követője lehet.

Eddig jutottak a mesében, amikor megérkezett az édesanya, két csomaggal felpakolva. Az egyiket az öregnek adta, a másikat maguknak vette. Megköszönte a szívességet, és rákérdezett, nem lenne e ideje felügyelni, a város végén lévő kis építményüket, mostanában sok arra a betörés. Az ott töltött időt megfizetné.

Okos ember volt az öreg és tájékozott, tudta jól ez kéznyújtás feléje, a saját érdekében. Természetesen megköszönte, és elfogadta, de rögtön hozzátette, pénzt nem fogad el, viszont az őrzésért más kérne. Szeretne minél többször vigyázni Bencére, ha a szülőknek munkájuk, vagy más programjuk akad.

Az asszony lehajtotta a fejét, hogy ne lássa könnyes szemét, és úgy válaszolt. Bencével ketten élnek, nincs senkijük. Bence apukája székely ember volt, egy súlyos betegség hirtelen elrabolta tőlük. Igen fiatalon a csillagok közé költözött, ahonnan vigyáz rájuk.

Reggel is üzenetet kaptak tőle, merre menjenek, ahol találkoznak egy emberrel, akit hamarosan új családtagként köszönthetnek.

Egy váratlan pillanatban a gyermek, az öreg ölébe pattant, és nyakába csimpaszkodva, az ég felé emelte gyönyörű angyali arcát, és így kiáltott.

-Nézd, Apukám, megleltük a Tatát!

Amint az égre emelték tekintetüket, egy bárányfelhő suhant át az égen, feléjük integetve. Az aranyló Nap, fénylő sugaraival ölelte át a három embert, amikor elindultak a hegyi lakhoz, ahol várta már őket a Remény.