Tapolczay Lukácstól

SZÍVDOBOGÁSOK A HAZÁHOZ

Valahol messze, messze távol,
van egy ország, ahol születtem.
Szemembe könnyeket varázsol,
nem engedi, hogy elfeledjem.

Szép ország, erdős hegyek karján,
szelíd lankáit úgy ringatta
folyókkal díszes nyoszolyáján,
mint engem ringatott a dajka.

Öröm van, könny és fájdalom van
ebben a sóhajos szép szóban:
Hazám. Mikor halkan kimondom,
színekre és dalokra bontom,
ajkam remeg utána lágyan,
mint tűnő fény alkony-homályban,
mint karcsú ívű hárfa húrja,
ha érinti leányok ujja.

Úgy születik az ifjak ajkán,
mint Vénusz zajló tenger habján
és minden érzésünkben ott van
s ott lesz elhaló sóhajunkban.

De jaj, ha messze tőle távol
szívünk zokog dalt a hazáról!
Nagyon nehéz megosztva élni,
könnyeinket senki nem érti.
Felejteni nem hagy a vágyunk
és álmainkban hazajárunk
vigasztalást kereső lelkek,
akiket a hontalanság vert meg.

Sorsom, keresztem, Magyarország:
szívemet kínok ostorozzák.
Belőled teremtett az Isten
s érezlek fájó sebeimben.
Bennem fölragyog szép orcád
és halálig hű leszek hozzád,
Szülőhazám, Magyarország.

Úgy élek, mint az üldözött,
de minden dalom haza száll
s engemet sirat minden rögöd
és visszavár.
A reményt könnyek fátyolozzák,
de érzem, hogy eljutok hozzád,
túl minden akadályon
s túl a halálon.

Majd ha elfogynak a könnyek
s a vágy is, mely bennem zokog:
magyar falvak, városok
elémbe jönnek.
S engem ünnepel és köszönt
a föld, a drága honi föld,
ha visszatérek
holtan is szeretni téged.
                   HAZÁM…

    Toronto, 1996. november 24.
 

Kép: admin fotó