st. kép fotó

Sötét felhők tornyosultak, a homokot felkavarta az erősödő szél.

A fenyveserdő másik végéről stráfkocsival hazafelé tartott egy másik bennszülött.

-Gyí, ti, gyí! Menjetek már gyorsabban, itt a vihar a sarkunkban, ha beleragadunk a vizes homokba, jöhet a traktor, dorgálta lovait a kocsis.

A bekötőútig könnyen haladtak, de az erdővégi tanyáig nehezen rótták az előttük álló utat. Autót is ritkán látni, a homokot nem szereti a járgány.

  Régóta kevés gyerek születik erre. Az a kevés meg hozzászokik a gumicsizmás lépésekhez, amikor járni tanul. Egy-két megszállott család maradt a kietlen tájon. Őket úgy fogja a gyökér, hogy a kaszás is alig tudja, kiszakítani
Nem értették az elvándorlók, mi kötötte őket a kietlen pusztához. Kérdezték is,  miért nem mennek a városba, a kényelembe, ahol ledolgozzák a műszakot, és jöhet a pihenés, a szórakozás. Egyforma választ kaptak. A föld szeretetét, a hagyományok ősi szellemét semmiért el nem hagynák...

Közben múltak az évek...
A városokban megteltek a gyárak, a paraszti munkát felváltották a szalagok, szövőgépek, marógépek, meg mindenféle ipari csodák. Beszippantotta őket a szép reménybe vetett hit, hogy a gyermekeikből urat nevelhetnek. Nem ment ez olyan könnyen mindenkinek. Ahogyan gyarapodtak, egyre csak előre gondoltak, visszanézni elfelejtettek. Nem volt divat kutatni a múltat akkoriban. Az öregek bölcsességét gyorsan kimosta a fejekből a média. A véleményformáló emberek megjelentek, ezekre figyeltek. Példabeszédet nem hallgattak, szentírást régen nem a pap mondta, hanem a napi hírolvasó bemondó. Munka közben megbeszélték a hallottakat, a szép ígéreteket. Boldogok voltak, elhitték, hogy a gyermekeiknek, unokáiknak, nem lesznek nehézségei, szép jövő vár rájuk.
Pirospozsgás arccal majálisra mentek, mosolyogva lengették a zászlókat a tribün felé. Múltak az évek, nőttek a gyerekek, akik jól helyezkedtek, szívességet tettek, kiválasztottak lettek...
A második generációból egyre több értelmiségi került ki. Ők már nem ismerték a föld szagát, az eső és a széna illatát.
Az elhagyott tanyákra, amíg a tető be nem omlott, és a kútban víz volt, és még gyömölcsöt termettek a fák kijártak, aztán végleg az enyészetre hagyták...

A tanyaközpontok próbálták még tartani magukat egy ideig. Egyszer csak a tejcsarnok lehúzta a rolót, követte a bolt, utoljára a kocsmára került lakat.

Pár tanyában járta még az élet a körtáncát. Temetés, lakodalom, keresztelő követték egymást. A megszállottak gyerekeinek a gyökerei is erősek lettek, jól megkapaszkodtak, a szülői minta hatására átöröklődtek az értékek, ennek bizonyítéka, a bakon ülő fiatal mérnök.

Mire megeredt az eső, már a vályúnál ittak a lovak.

A férfi a fenyves erdő túlvégéről érkezett haza, segíteni hívták. Mostanság egyre több munkája akad. Igaz nem palotát tervez, tervrajzot sem készít, toldoz, foltoz, tapaszt. A tömésházaknak arra van nagy szüksége...

Szívesen mutatja, tanítja az embereket. Takaros, szép háza, tiszta portája bizonyítja, szorgos gazdaként éli az életét. Örül az új szomszédoknak, a sok gyerekeknek, és reménykedik, hátha iskola is épül. Az még sem járja, hogy napi több kiló métert gyalogolnak a gyerekek a buszig, utána utaznak vagy egy órát, mire az iskolába érnek. Retúrban ugyanaz vár rájuk.
Városi gyerekek ezek, nem szoktak a strapához, egy némelyikük abból a heti egy tornaórából is fel volt mentve, de az idő és körülmények itt megedzik őket, mire felnőnek...
A szülők szíve majd megszakad, látják a sivár pusztát, a lerobbant tanyát, toldozzák, foltozzák, a tetőt javítgatják, mielőtt beáll a tél, mert, ha nem végeznek vele a hó beszakítja a mennyezetet.

A mérnök szomszédjának szerencséje volt. Kétkezi munkájukkal és szomszédi segítséggel lakhatóvá teszik a tanyát, mire bekopog a tél. Az öntöttvas kályha is a helyén áll, csak a rozsdától kell megszabadítani, és ontja majd a melegét. Az erdőben rőzse és gally akad elég.
Tavasszal nekilátnak a ház körüli parányi kert rendbehozásának, trágyát is ígértek a szomszédok, megmutatják, hogyan kell szórni, jövőre már a veteményes is terem.

Nem tehetnek mást, be kell rendezkedniük, hosszú időre, vagy örökre, de örülnek, hogy nem hullott szét a család, amikor bezárt a gyár. Gyűlt az adósság, rezgett a léc a fejük felett. Alkalmi munkából tengődve, egy darabig törlesztettek. Nőtt a konkurencia, sok a kéz és kevés a munka, egyre kevesebb falat jutott. A baj nem járt egyedül, beütött a ménkő a megemelt hitellel, ami ellehetetlenítette őket. A bank vitte a lakást..,

Alig kaptak valamit, miután levették a tartozást kamatostól, kezelési költségestől. A maradékból számolgatják mire telik, sok még a tennivaló, hogy elfogadható körülményeket biztosítsanak maguknak.

Nem panaszkodnak, mert nekik van hol álomra hajtani a fejüket. Az itteniektől segítséget kapnak. Nagy az összefogás, a józan paraszti ész bölcsessége összekovácsolja az embereket. Aki tud illeszkedni a tájhoz, az jut egyről, kettőre, de hány sorstársuknak ez sem adatik meg...

Reménykedve nézik azok portáját, majorságát, kiknek nem tépték ki a gyökerüket...

Házaik épek, szépek, nem paloták, kastélyok, de tiszták, szépek. Igaz hajnaltól, késő estig talpon vannak, mert munka van az állatokkal és a földdel, de megéri...

A bevándorlók is értik és remélik, a nyomort hamarosan elűzik, és a gyerekeiknek, unokáiknak jobb életük lesz, ha erős gyökeret eresztenek...