2011.12.07. 12:23, miner
Egyszer volt, hol nem volt az Óperenciás tengeren is túl, volt egyszer egy dali legényke. Hej amilyen dali volt, épp olyan picike, pöttömke.
Na, de ő mégis valahogyan annyira talpraesett volt, hogy se az apja, se anyja nem búsult amiért oly picike, mert hát kicsi országba is laktak és otthon mindenből a kicsit ették meg.
Hiába ültettek sok sok retket, amikor szedték le, mindig a piciket ették meg és a szép nagyokat eladták ám a piacon. Ugyanúgy tettek a pityókával is. Az apróbbakat megfőzték hajába és megették, a nagyját, szebbjét meg eladták. Látta ezt Pöttöm Peti, hogy itt minden kicsi.
Kicsi az ország, kicsi a szalonna, kicsi az alma, hát gondolta, akkor ő is kicsi marad és annyi.
Na, jól van addig mind piacoztak, hogy egyszer csak gyűlt valami pénz. Abból a nagyobbat félretették nehéz időkre, az aprójából meg vettek Pöttöm Petikének egy kicsi lovat.
Hát nem volt valami nagy és erős, de azért mégis csak igazi ló volt. Ha már ló van akkor vegyenek hozzá egy kicsi szekeret is.
Úgy is tettek.
Vettek egy kicsi kis saroglyást, korbácsot adtak a kezébe.
- Eredjél Pötöm Petike, de ne hajszold nagyon a lovat, mert ez kicsi ló, nem nagy terhelésre vettük, hanem csak azért, hogy ne császkálj gyalog.
- Jól van édesapám, édesanyám, megfogadom szavukat. Dehogy hajszolom, én a kicsi lovamat. Ráérek, nem hajt a tatár.
No, azzal elment az erdőre fáért.
Ment, ment előre, lépésben tartotta a lovat, a gyeplőt csak ritkán rángatta, mert értette ám a kicsi ló, mikor hóó, mikor híí.
Egyszer csak látta ám az útnak a jobbik felén, hogy ott hevert a fűben egy fél pár bőrcsizma. Nosza le a szekérről, lássuk hol a másik, de nem találta, csak azt a fél párt. Éppen jó lett volna neki, de ha csak fél pár, akkor mégse dobja a szekérbe. Pedig ott elfért volna, csak hogy ő még nem tudta akkor, hogy amit talál az ember, az szerencse és meg kell tartani, hátha valamikor jó lesz. Rálegyintett a kicsi lóra és mentek tovább. Tíz perc múlva látta az úton, hogy ott a csizma másik fele.
- Hej, aki adta! - mérgelődött Pöttöm Petike, hogy ez most mi?
Mi a csudának dobta el azt a kicsi csizmát, most itt a párja és tessék, mégsem örülhet neki!
Nosza, visszafordult a szekérrel, meg a lóval és mentek sebesen, mert most már biztatta ám a kicsi lovat, rángatta gyeplőt.
- Híí lovam, hí!
Na, gyorsan odaértek. Hát ott állt az úton egy medve és kezében a csizma. Hej, akinek kedves az élete, ne álljon most elejébe. Igen ám, de Pöttöm Péterke nem ijedt meg, könnyen alkudozásra fogta a dolgot.
- Hé te medve, adod ide gyorsan? Az előbb hajítottam el, nem látod itt a párja, add már ide!
Csudák csudája, értette a medve, mindent értett, sőt meg is szólalt, mert az is lehet, hogy táltos medve volt.
- Adom én jó szívvel, de eredj és hozzál nekem egy szekér málnát.
Nem volt mit tenni, behajtott a fiú a málnásba, pedig megmondták neki otthon, hogy eszébe ne jusson a málnásba menni, mert ott a medvékkel fog összeveszni.
Nem féltették ám a kicsi legényt, hanem annál inkább a kicsi lovat, nehogy a medvék széjjeltépjék.
Nem volt mit tennie, mivel muszáj volt, hát szedte Petike a málnát, ahogyan tanították. A nagy szemeket dobálta a saroglyába, a piciket meg bekapdosta.
Bizony ítéletnapig szedhette volna, ha nem járt volna arra egy kicsi tündér, aki látta, hogy a szekér is kicsi, a legény is pöttömnyi, no, meg a ló is picurka.
- Segítek ennek a csöppségnek, - gondolta - mert ni éppen olyan kicsi mint én.
Na, úgy is lett. A tündér percek alatt megtöltötte a szekeret. Petike szaladt vissza a medvéhez, de a kicsi tündérről nem tudott semmit.
Ám hiába, mert a medve egy szempillantás alatt belapátolta nagy szájába a sok málnát és azt mondta:
- Ettől még éhesebb lettem. Eredj el kicsi Petike és hozzál nekem mézet.
Hamarosan egy nagy odúra bukkantak. A lovacska találta meg és elkezdett nyeríteni.
Leszállt a deszkáról a legény, ostorát letette jó helyre, és meglátott mindjárt egy méhet. Alkudózni kezdett vele:
- Adjál mézet nekünk! - de a méhecske meg sem akarta hallgatni.
- Hű, most mi legyen? Hogyan lopjak ezektől lépesmézet, mikor olyan barátságtalanok? Mihez folyamodjak?
Belnyúlt a zsebébe, hát volt abban egy fadoboz. Kivette, nézegette és eszébe jutott valami. Addig kotorászott tovább a zsebeiben, míg rá nem bukkant egy darabka ceruzára. Hamar ráírta a dobozra, hogy méz. Szép nagy betűkkel. M É Z
Odatette közel az odú szájához aminek a fedelén rajta volt az írás. Mindjárt észrevették a méhek őrszemei. Jelentették a királynőnek, hogy amott pár lépésnyire, egy doboz mézet találtak.
Ki is adta a királynő a parancsot, hogy azonnal hordják be, mert hosszú tél lesz ám, minden csöppre szükség lesz.
Kiment minden lélek az odúból és probálták egymásba kapaszkodva a doboz fedelét felnyitni, hogy a mézet kivegyék belőle. Pöttöm Petike sem volt rest, hamar bemászott az odúba és kebelét megtöltötte lépesmézzel.
Szavamat ne felejtsem, itt is úgy intézte, mint a málnásban. A kicsike lépeket bekapdosta, a nagyobbakat meg rakta, rakta a kebelébe.
Egyszer csak érezte, hogy mindjárt nem bír megmozdulni, annyira megtelt a kebele. Hej vakarászta is a fejét, mert nem tudta, hogyan fog kiférni az odú száján. Na, de nem volt már idő töprengésre, mert közben a méhek valahogyan mégis kinyitották a dobozt és rájöttek, hogy nincs abban az égvilágon semmi.
Elkezdtek zümmögni veszedelmesen. Ekkor megijedt Pöttöm Petike és hamar kipréselte magát a lyukból. Csurgott a sok méz mindenfele, de most már mindegy, menekült ahogyan bírt.
Elkapta az ostort, a lóra csapott, de csak úgy módjával, azért ne tegye tönkre a kicsi lovát, még erre is volt gondja. Vágtatott a kis ló, húzta a kicsi szekeret, Petike meg ott zötyögött a saroglyában. Kapaszkodott, mert majdnem fölborult a kicsi szekér. De jöttek ám a méhek nagy csapatban. Szerencsére addigra a sűrű erdőbe értek és a méhek abbahagyták az üldözést. Amikor visszaértek, még mindig ott szuszogott, mormogott az út mellett a medve, kezében a fél
pár csizmával. Maga elé húzta a kordét és elkezdte felzabálni a sok mézet. Pöttömke csak nézte, nézte és kérte a csizmáját, de bizony a medve nem adta oda neki.
- Még mit nem? Ez sem volt sok, eredj el és hozzál nekem sajtot az esztenáról.
- Hej, a málnát még összeszedtem valahogy, - gondolkodott el Petike. - Na, még a mézet is, de a sajtot már nem vállalom. Legyen ami lesz. Ha azzal a sok veszedelmes méhecskével elbántam, csak elbánok egy buta medvével is. Úgy látszik, ennek semmi sem elég.
- Na várjál. - gondolta Petike. Keresett egy szép fehér követ és gurította.
A medve meglátta és odakiáltott:
- Hozzad már Pöttömke, mindjárt éhen halok.
- Hej vinném én jó szívvel, de olyan nehéz, hogy nem bírom. Gyere, segíts nekem.
El is dobta a csizmát rögtön a medve és szaladt a jó nagy sajtnak látszó kőhöz. Petike sem volt rest. Felkapta a fél pár csizmát, felugrott a szekérre és hajtotta kicsi lovat, de úgy, hogy habzott annak a háta.
Megijedt Petike, mert eszébe jutott, mit mondtak a szülei. Megállította a lovat és elkezdett pityeregni.
- Nem foglak hajszolni tovább kicsi lovam. Ha ideér a medve visszaadom neki a csizmát és annyi.
Ekkor már ott volt mellette a kicsi tündér és hallotta, hogy mit mond. Szaladt hamar, elzavarta a medvét és aztán visszajött medveképében. Persze Pöttömke azt hitte, biztosan a medve lehet az. Könyörgőre fogta a dolgot, de akkor kicsi tündér azt mondta neki:
- Ne félj kicsi Péter. Erős voltál, eszes voltál és bátor, ezért most megjutalmazlak. Adok neked egy fadarabot, vidd haza. Ezt a világ végéig vághatod, sosem fog elfogyni. Vidd csak haza, én addig visszaviszem a méheknek a mézet, nehogy éhen vesszenek a télen.
Hát úgy is lett.
Meg is érkezett Pöttömke.
Nézték a szülei, mit hozott ez a gyermek. Egy darab méteres fával hazaállít? Mi a fenét gondol ez? Hiába mutatta, hogy milyen szép csizmát talált, csak nem örültek a darab fának.
- Ott az a nagy erdő, ott a sok nagy fa, te meg hazaállítasz egy kicsi fával? Mit képzelsz fiam, ingyen etetjük a lovacskádat? - kérdezte az anyja.
- Jaj, anyácskám, apácskám, hát ti nem éppen ezt művelítek? Ott a sok nagy murok, de ti mégis mindig a kissebbiket eszítek meg, ott a sok nagy hagyma, de ti csak a kicsikből vágtok a mártásba, pörköltbe.
Megvakarta az apja a fejét.
- Na, látom fiam, te is ezt jól megtanultad, így hát haggyad, majd elmegyek én fáért.
- Nem kell menni édesapám, adja csak ide a fűrészt, meglátja mennyi fa lesz itt.
Hozta az apja a fűrészt és Pöttöm Péter vágta a fát napestig. A szülei nem mertek kimenni, hogy megnézzék mit csinál a gyerek. Ne kelljen megint megszidni, inkább megvárják amig béjön, de csak nem jött.
- Kimenyek, megnézem. - mondta az apja és kilépett.
Hát akkora nagy halom fa volt az udvaron, és a gyermek sehol.
Kiabált neki:
- Hé, fiam, Pöttöm Peti, merre mentél, hol keresselek?
- Itt vagyok édesapám, vágom a fát.
- Gyere le onnan fiam. Honnan ez a sok fa?
- Ez apám, ebből a fából van, mert ez nem igazi fa ám. Ezt a kicsi tündér adta nekünk.
- Jaj, hát mért nem mondtad az elején, édes fiam. Én meg hogy megszidtalak, de most már látom, hogy igazat szóltál. Na azért mégis csak van haszna annak is, hogy ezidáig szűkösen éltünk, és mindennek a javát másoknak adtuk, mert ugye, a kicsi tündér csak megfizette ám. Nevettek a szülei és Pöttöm Petike olyan boldog volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele.
Péter azóta is vágja a fát, hiszen még ma is élnek, ha meg nem haltak.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Jó mesét írtál 
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Koszonom szepen ezt a szep mesét. Neked is nagyon boldog karacsonyt kivanok