Kép : Google képek sorozatból

Amikor oly sok év után összefutottunk a városban, hirtelen megtorpantunk. Talán akkor ott velünk az idő is megállt. Szótlanul meredtünk egymásra, majd szinte egyszerre lendült ölelésre a karunk. Szemed könnyes csillogásában a saját könnyeimet is megláttam.

Valamikor –jó pár évvel ezelőtt – egy elsuhanó autóban, mintha téged láttalak volna. Nem találkozott a tekintetünk, nem láthattál.

Most viszont itt álltunk szemtől szembe, karácsonyi bevásárló szatyorral a kezünkben. Még mindig nem tudtunk megszólalni.

„Emlékszel? Amikor felmásztunk a cseresznyefára, s letört alattunk az ág…” – jutott hirtelen eszembe, de nem tudtam megkérdezni.

„És arra, amikor tetőtől talpig beiszapoztuk magunkat a Balatonon, aztán amikor jött a vihar, mi még mindig vidáman lubickoltunk a vízben? A nagymamám rosszul volt az aggodalomtól, hogy hol lehetünk…” – gondoltam, de nem tudtam kimondani.

„Emlékszem, amikor először lettél szerelmes. Nem sokára én is az lettem. A tiedét Gábornak hívták, az enyémet Ferinek.”

- Emlékszel amikor – hány évvel ez előtt is? Ó, csaknem 50! – pont ilyenkor, egy adventi vasárnapon Jézust vártunk? – kérdezted.

Nem feleltem, csak bólintottam.

- Pont ilyen csendben voltunk, mint most. Bebújtunk a szoba sarkába, leoltottuk a villanyt, összekulcsoltuk a kezünket, és kértük, hogy jöjjön el hozzánk.

- És el is jött.

- Igen. Éreztük, hogy ott van. – Akkor hirtelen megváltozott minden. Még a levegő is más lett! Nagyon-nagyon boldogok voltunk! Azt hittük, hogy mindig így marad.

- Haragszol még? – kérdezted hirtelen.

- Nem, dehogy! – válaszoltam sietve.

- Miért is kellene?

Összehúztad a szemöldöködet, erősen gondolkodtál. Én is. Elnevettük magunkat.

- Tényleg! Miért is szakadt meg a barátságunk?

-  Esküszöm, nem emlékszem!

Lehet, hogy ez az eskü mindkettőnk részéről hamis volt, mégis igaz volt. Akkor, ahogy elnevetted magad, úgy igazán te voltál. Az a kisgyerek, akivel annyit, de annyit nevettünk! Az iskolában „Vigyori együttesnek” hívtak bennünket.

Nem tudom, melyikünk igazította a másikhoz a lépteit, de egyszer csak a templom előtt álltunk.

      Éppen harangoztak…

     - Bemegyünk? – kérdeztem.

Bólintottál.

Talán nem is igazán imádkoztunk. Talán nem is igazán figyeltük a szent beszédet.

Csak néztem a Krisztus keresztet. És tudtam, hogy otthon vagyok.

Már kivágták azt a cseresznyefát, amiről lepotyogtunk. A víz már elhordta azt az iszapot, mellyel bekentük magunkat. Elsodródtak az első szerelmek is. Elszaladtak az évek, apró ráncokat és őszülő hajszálakat hagytak maguk után, nehogy elfelejtsük, hogy erre jártak. Mindegyik vitt magával valamit, vagy valakit, aki kedves volt nekünk. És mindegyik hozott magával új szépségeket.

Néztük a Krisztus keresztet. Tudtam, hogy te is ugyanarra gondolsz, mint én. Néztük az emberek arcát. Fiatalokat, időseket. Pozsgás, piros arcúakat, ráncosakat, megtört, szomorú tekinteteteket, görnyedt hátakat.

És megint a Krisztus keresztet. És Máriát, karján a Kisdeddel.

És az idős, ráncos arcokban – ugyanúgy, mint a te mosolyodban – láttam az egykori gyermeket.