képforrás: képre kattintva...

A gyermek az illatos olajfa árnyékában játszott az udvaron. Rongybabáját babusgatta, becézgette, amikor megérkezett az édesanyja. A kislány szemében szomorúság költözött. Könyörgőn nézett az anyjára, egy kedves szót, vagy simogatást remélt, de beérte volna egy gyengéd érintéssel. Az asszony nem nézett rá, megállt mellette, és leszólt.
-Elég volt a játékból, gyerünk befelé, vacsora után fürdés, aztán, sipirc az ágyba!
A gyerek lassan felállt. Visszanézett a porba rajzolt szívre, és lehajtott fejjel az anyja után indult.
-Nem vette észre ma sem, semmit nem vesz észre, -motyogta magában, fájdalmában szinte belesajdult a szíve.

Szófogadó, illedelmes gyerekként mindenki szerette a környéken. Lelke tiszta volt, mint a frissen leesett hó. Nem ismerte a ravaszságot, naivságával bele futott néhány nehéz helyzetbe. A legnagyobb jóindulatával vívta ki azt is, hogy hosszú copfját megrángatták.
 

Nemrégiben az óvoda új játékot kapott. A gyerekek azonnal birtokba vették az ügyességfejlesztő darabokat.  Az egyik elem sehogyan sem passzolt, hiába próbálgatta, sehová nem illett, viszont a letört darab csonkja kicsit megkarcolta a kezét. Nem vérzett, és nem fájt, mégis úgy gondolta, balesetet okozhat a társainak, így a hibás elemmel az óvónőhöz indult. Bár ne tette volna, ahogy közeledett feléje, dühösen ráripakodott.
-Te mit keresel itt, mi van a kezedben?
-Csak féltem, hogy elvágja vele valaki a kezét. -nyújtotta át a sérült darabot a pedagógus felé.
-Miért nem a dadához vitted, nekem más dolgom van. De, ha már idehoztad, add ide, majd én átadom! - mondta dühösen.

A gyerek elszégyellte magát, átnyújtotta a sérült műanyag piramist. Megint jót akart, de rosszul sült el. A dadát nem is látta, futott át az agyán. Felnézett a szép magas asszonyra, akiről az édesanyja jutott róla az eszébe, annyira egyformának tűntek abban a pillanatban a kislány szemében. Mind a ketten olyan megvetéssel néztek le rá, mint az alattvalóikra a gonosz királynők.

Miért van az, hogy némelyik felnőtt kedves a gyerekekkel -töprengett magában. Itt van például az édesapja, aki türelmes, csendesen beszélget vele, nem fennhangon parancsot osztogatva. Milyen más világ az, amikor otthon van, még esti mesét is kap tőle, meg jóéjt puszit. Vagy ott az Évi néni a dadus, aki minden gyerekre mosolyog, és megsimogatja a hozzáfordulókat. Meg aztán ott a nagymamája, az soha nem mondja, hogy nem ér rá, akár egész nap is csacsoghat, kérdezhet tőle bármit...

Nagyinál járt gondolataiban, amikor hirtelen megrándult a feje. Eszter állt mögötte, markában az ő hajfonatával, amit rángatni kezdett.
-Árulkodó Júdás, kell-e piros tojás? -skandálta.
Rögtön megértette mi történik körülötte. Eszter azt hitte, azért ment az óvónőhöz, hogy beárulja, amiért reggel belerúgott, és megcibálta a haját, mert nem szereti a copfját!
 

Az óvónő rögtön ott termett.

-Hagyd abba Eszterke, ezt a műanyagot hozta ide, - szólt szelíden az óvónő, a hajtépő gyerekhez.

A kislány döbbenten hallgatta az asszony simogató hangját. Nem hitt a fülének, onnan jön a hang? Meglepetésében sírni kezdett. Meggyőződött arról, nem csak jól hallotta, de jól is látta, amint mosolyogva megfogta Eszter kezét és elindultak a terem másik végébe. Csak őt hagyták ott, kétségeivel és a könnyeivel.

Akkor, ott megfogadta, soha többé nem megy oda az óvónőhöz, történjen bármi! Soha többé nem akar jót másoknak akkor sem, ha belehal! Soha többé nem akarja, hogy megalázzák.

Pár nappal később, az ajtó melletti sarokban egy mesekönyvet nézegetett, beszélgetett az állatokkal, amikor megcsapta az orrát a füst szaga, azonnal kiabálni kezdett, segítség ég a ház! Mindenki felkapta a fejét, az ajtó alatti résen tőle pár centire, fekete füst tört magának utat a réseken. A gyerekeket az óvoda ablakain keresztül menekítették ki, mire az utolsó gyereket is kiemelték, felcsaptak a lángok.

Egy hét múlva a jelentést, maga a parancsnok adta át, amiben az állt, hogy "...a mellékhelyiségben eldobott cigaretta csikk okozta a tüzet, ami a folyosón keresztül a teremig terjedt, és az épület 70 százaléka leégett. A mentés sikeres volt, személyi sérülés nem történt."

A tűzoltóparancsnok megkérdezte, hol a kislány, aki életeket mentett? Az óvónő mosolyogva vezette a kislányt a férfi elé, és büszkén simogatta copfos fejecskéjét. A megkésett simogatás és mosoly a megtört lelkű gyermeknek, már nem jelentett semmit... 

Nem csinált ő különleges dolgot, féltette a társait és tette a dolgát, amit a szíve diktált...