kép: Boris Vanessza festménye

Egy kis felnőt rafinéria, és a gyermeki szeretet őszinteség ötvözete 

A kislány és az öregember

A kislány  csak sírt, egyre hangosabban, keservesebben. Kipirosodott arcán patakokban folytak a könnyek. Szemei kivörösödtek az erőlködéstől.  Sírt, egyre csak sírt. Reménytelennek tűnt, hogy egyhamar abbahagyhatja. Néha körbe kémlelt a könnyfüggöny takarásából kipislantva. 

– Hányan figyelik? Ki látja?

Majd folytatta magát gerjesztve, sírt vigasztalhatatlan kitartással. Nem lehetett több három – négy évesnél. Szőke, fürtös, göndör haja csapzottan simult maszatos arcához, ahogy hüppögő hangokat adva levegőért kapkodott. Az öreg nyugodt jóindulattal nézte. Mély dörmögő hangján próbált vigasztaló szavakat mormolni miközben maszatos arcát végig simította fehér zsebkendőjével.

– Jól van, no. Ne sírj életem! Nincs olyan nagy baj. Nézd csak! Mutatok neked valamit! 

A zsebébe mélyesztette jobb kezének nyitott tenyerét. Lassú, titokzatos mozdulattal húzta elő ökölbe szorítva.

– Na  nézd csak! Figyeld csak!

Ahogy komótosan nyitotta ki markát a kislány egy pillanatra ráfigyelt. A sírás mintha csendesedett volna.

– Na  nézd csak! Mit adok neked?

Egy dió volt a markában. De nem érte el vele a várt hatást. A kislány rázendítve még hangosabban szinte hisztériás zokogással folytatta ott, ahol abbahagyta!

– Hát ebbe lassan bele lehet őrülnöm! Szűzanyám, mit tegyek!

Tanácstalan volt. Feje, gyomra, mindene sajgott már a kislány sírásától. Lassan csődöt mondott minden próbálkozása. Gondolkozott. Már ahogy tudott. Mert, hogy is lehetne gondolkozni ilyen sírás, jajveszékelés aláfestette környezetben! Majd hirtelen határozottabb hangon megszólalt.

- Te!  Ha nem hagyod abba!Most már én is sírni fogok! Nem hiszed?

Az érdekes az volt,  fájt a szíve, mert nagyon szerette a kislányt. Ahogy vergődött a tehehetetlenség szorításában. Úgy érezte csak ez lehet a mentő ötlet. Valamivel ki kell zökkenteni! Olyannak kell történnie, ami meglepő, váratlan. De a csöppség annyira el volt foglalva saját tevékenységével, a kétségbe esett zokogással, nem figyelt rá. 

- Na jó! Te akartad!

S az öregember rázendített mély torokhangján éktelen artikulálatlan hangon jajveszékelve, sírni, zokogni. Előre hajolva, arcát két tenyerébe takarva, kivörösödve az erőlködéstől, túlacsarkodta a pici lányt. Rövid ideig egymásnak feszülve párhuzamosan, szinkronban, tökéletes szinkronban sírtak zokogtak. De a kislány sírása mintha kezdett volna halkabb lenni. Elnyújtottabbá vált. Mintha a meglepődéstől  elfelejtette volna, miért is sírt még az imént oly nagyon? Most valami fontosabb kötötte  le a figyelmét. Az öreg embert nézte. Csak az a nagy kivörösödött orra látszott ki kezei takarásából.  Nézte, csodálkozástól naggyá kikerekedett szemmel. Lassan közeledve megállt előtte. Az öregember csak  a finom kis érintést érezte a vállán. Olyan volt, mint amikor a könnyű kis bárka a partnak ütődve a mólóhoz simul. Érezte, ahogy a két kis puha kéz átöleli, a nyakánál. Majd csak azt kis forró, maszatos, ragadós arcát érezte. Átjárta valami csodálatos, kellemes, mennyei érzés ettől az öleléstől. A nyakán érezte a finom kis leheletét, ahogy szinte csak susogta. 

– Ne sírj!  Na ne sírj már! Látod? Én már nem is sírok.  Most már ne sírj te sem!

Az öregember két kezét lassan leengedve magához ölelte. A kis hátát simogatva, kellemes mély dörmögő hangján mondta.

- Na jó. Akkor most már  én sem sírok.

A kislány folytatta kissé emelt hangon.

– Nem is értem Papa! Ti felnőttek miért kezdtek el minden semmiségért mindjárt sírni?

– Igazad van drága, pici bogaram.  Bizony, igazad van.- dörmögte rá válaszát.

Majd hamiskásan mosolyogva folytatta miközben átölelve egymás nyakát  fogva, megcsókolták egymást.

– Olyan jó, hogy itt voltál, és megvigasztaltad a papát!

– Naaa, ugye! Válaszolta a kislány most már csilingelő kacagással.