kép:Boris Vanessza festménye

Ahogy megláttam, egyből beleszerettem. Úgy ült ott, szétfolyó testével, kihízott kosztümjében, melyből testrészei puffadtan türemkedtek kifelé a friss levegőre, izzadtság és parfüm felhő közepette, mint egy királynő.

 Méltóságteljesen dülledő lenéző szemei megigéztek, alig vártam már, hogy odaérjek, és hódolhassak neki. Olyan lassan haladt a sor, de én türelmes voltam, tudtam, elkerülhetetlen a találkozásunk.

 Már egy órája várakoztam a sok ideges ember között. Unalmamban elkezdtem olvasni a falon lévő Hirdetményeket, miközben a biztonsági őrök szúrós szemekkel méregették az embereket. Látszott rajtuk, alig várják már, hogy történjen valami. Megértettem őket, olyan unalmas lehet itt álldogálni egész nap.

Árverezés! Végrehajtás! Kilakoltatás! Ja! A szokásos. Nem is olvastam tovább. Egy idő után már megunja az ember.

Villant a sorszám! 14778! Igen! Ez az enyém! Unalmam egy pillanat alatt elillant.

Eléjárultam, remegő térdeim citeráztak. Elkezdtem zavartan kuncogni magamban. Nincs miért, aggódjak! Minden rendben van!

Verejtékező arccal köszöntem, hangom erőtlenné vált, artikulációm mormogó lett.

- Jó napot kívánok! Kezét csókolom! Én vagyok az! Az Ügyfél! – mormogtam, nem túl meggyőzően.

- Pot! – válaszolt a Tünemény, látható fájdalommal préselve ki magából a hangot, miközben nagyon fontos dolga akadt, mert rám se nézett, a számítógép monitorját bámulta merev arccal.

Megsajnáltam szegényt. Itt kell ülnie, miközben kint süt a nap, és vidáman dalolnak a madarak! Szívem megtelt szeretettel iránta, legszívesebben megcsókoltam volna puha, kövér kacsóját, mely tele volt aggatva aranygyűrűkkel.

- Mondja! – préselte ki ajkai közül fájdalmasan a Tünemény.

- Kezét csókolom még egyszer! – mondtam felszabadulva, eltelve hálával, köszönetet mondva a Sorsnak, hogy itt lehetek, és találkozhatok a Tüneménnyel. – Azért jöttem, mert idéztek! Hoztam a papírokat! Tessék! Itt vannak! Biztos minden rendben lesz! Valami félreértésről lehet csak szó! Én törvénykövető állampolgár vagyok!

- Persze! El is hiszem! Adja már ide! – harsant a parancs.

 Odaadtam. Nagyon nehéz volt, mármint a sok papír.

A Tünemény zord arccal lapozgatta, majd hirtelen felcsillant a szeme.

- Hol van az XWE 3246378-os bevallás másolata? – kérdezte ajkait összeszorítva, szigorú pillantást vetve becsületes orcámra, melyet pír borított el azonnal.

 Hát nem a hátsó zsebemben felejtettem!

- Tessék parancsolni, kedves hölgyem, és szíves elnézését kérem hibámért! Ezt elszúrtam! Bocsánatáért esedezem drága hölgyem!

- Igen! Ez az! Az XWE 3246378! – sikkantott a hölgy, izgalomtól kipirosodó arccal, láttam rajta, kezdi érdekelni az Ügy: – Igen! Ez az! És hol az Igazolás a 20134 számú vizsgáról? Nos! Az hol van? Nélküle semmit nem ér a XWE 3246378- as bevallás! Tessék! Hát ezért nem fogadhatom el a Bevallását!

- Bevallom, itt van az is nálam, csak sajnos, a táskám egy külön fachjában felejtettem! Íme! Itt van! – tettem elé büszkén, kidüllesztve mellkasom, amint ez egy törvénytisztelő állampolgárhoz illik.

- Aha! Nos! Sajnos nem tudjuk elfogadni a bevallását! Kellene még a Bizonylatolási Engedély, aminek a fénymásolata nem elég!

Lefagyott orcámról a jóllakott napközis mosolya! Igaza van! Otthon hagytam! Hirtelen egy fénysugár csillant fel szemeim előtt! Megláttam a monitoron, a Tünemény épp az én Bizonylatolási Engedélyem nézegeti elégedett arccal bólogatva, egy rég elfelejtett ősi dallamot dúdolgatva magában.

Megnyugodtam.

- Ott van! Ott van, Ön előtt! Hála Istennek! Íme! Ó! Köszönöm! Köszönöm!

- Mit? – nézett rám értetlen arccal.

- Hát ott van ön előtt az ominózus akármi! Tessék bevételezni, és én itt se vagyok!

Rám nézett teljes, súlyos valójával, mely azt sugallta, nagyon naiv vagyok, és ráadásul még vétkes is.

- Menjen haza érte! A büntetést Postán küldjük! Szlát!– fordított hátat, megnyomva a hívószám kijelző gombot, elbocsátva engem egy laza csuklómozdulattal, újabb alattvalót szólítva maga elé.

Hirtelen mozdulattal benyúltam az ablakon keresztül, megmarkolva izzadságtól csuszamlós puha nyakát, és beleüvöltöttem a képébe: - Hörg! Óh! Te! Most véged! Megdöglesz! Ribanc!

Biztonsági őrök vetették magukat rám, leteperve a földre, kezemet hátracsavarva, fejemet földbe döngölve, igazságot, és pofonokat osztva, mikor is kinyílt a Hivatal ajtaja, és belépett rajta egy különös figura. Alacsony termetű, dülledt szemű különös figura, mely valahonnan ismerősnek tűnt. Körbenézett, hosszú, merev nyakát se fordítva, majd ujjait felemelte, mind a négyet, melyek közül a középső pirosan világított, és így szólt: - Hazatelefonál! T. E. hazatelefonál!

A Tünemény dühösen kiabálta: - Mondtam már magának, dobjon be egymillió dollárt, csak akkor lesz kapcsolat!

Lapockámban a biztonsági őr térdével, pulzálva vérző orral ledöbbentem! Hisz ő T. E., a Titokzatos Ecset! Igen! Gyermekkori barátom ő, aki mindig segített!

Most is! Egy ecsetvonással átfestette a történetet! Így kerültem ide a számítógép elé, hogy leírhassam ezt a kis akármit az utókor okulására.

Így ni!

Azóta itthon pihegek, de elhatároztam, ezt megosztom a széles olvasótáborral!