Megszületett. Felnőtt. Ő lett a középkorú állami alkalmazott, aki örökké a városban élt. Magával cipelte szülei félelmét, rettegéseit. Nyitott szívét többször összetörték, de a mécses lángja nem aludt ki, tovább lobogott az erős fal mögött, amit csodás lelke köré épített. Látott, tapasztalt, tanult. Szenvedett. Mitől? Ó, hát a Semmitől! Mert ugyebár a múlt halott, a jövő pedig még nincs, és talán nem is lesz, tehát mi marad, a Semmi. Ki tudja?

Balogh János, középkorú állami alkalmazott, igazából egy robot volt, de ezt ő nem is sejtette. Egy programot hajtott végre, melynek fedőneve az Élet volt. Ha megnyomtak rajta egy gombot, sírt, ha egy másikat, akkor örült, és ha kellett, ha azt a gombot nyomták, akkor lázadt is. Bizony előfordult, hogy robot Balogh Jánost robotzsaruk verték pépesre a program szerint.

 Balogh János kis robotlelkét különböző beépített programok, úgynevezett Érzelem Démonok szaggatták, cincálták, mint Ragaszkodás, Féltékenység, Sikervágy, Előítélet. Rángatták ide-oda, össze-vissza, és ő hűen követte őket, azt hívén, hogy szabad akarattal rendelkezik. Pedig, dehogy! Á!

 Ott volt a Médiasárkány is, aki ha kellett, naponta átmosta az agyát, szórakozás címszó alatt. Csak úgy öntötte rá a sok szennyet, gennyet, mocskot! Szegény Balogh János ebből semmit sem vett észre, ment az előre beprogramozott úton, mely ki volt kövezve neki, és robottársai számára. Mígnem egy szép napon…

 Egy szép, napsütéses napon Balogh János arra ébredt, hogy nagyon fáj a feje, és kint az égen játszi bárányfelhők kergetik egymást, ami amúgy teljesen hidegen hagyta. Kiment a konyhába, és nagy pohárcsörömpölés közepette bevett egy fájdalomcsillapítót, majd leült az ablak elé, és a kinti világot kezdte el morózus arccal bámulni. Egy kismadár röppent az ablakpárkányra, kíváncsi tekintettel bekukucskálva a benti világra, melynek középpontjában ott ült Balogh János, mérhetetlenül fájdalmas arccal. Bámulták egymást. Kíváncsian, már legalábbis ami a madarat illeti. Majd a madár pottyantott egy jó nagyot, és elrepült a dolgára, bogarat gyűjteni fiókáinak. Kintről kutyaugatás hallatszott. Megismerte a hangját, a szomszéd néni kutyája csaholt vidáman. Kinézett az ablakon, és látta, hogy a fa az ablak előtt kivirágzott, és mindenkinek árnyékot nyújt. A nap is sütött, bűnösre, ártatlanra egyaránt. Hirtelen elmúlt a fejfájása. Valami megváltozott benne. Nem volt semmi harsonaszó, sem angyalok kórusa. A program nem válaszolt. Ott állt, és csak nézte a világot, a maga valójában. A Démonok megrettenve visszahúzódtak, s megbújtak, a kellő időre várva, amikor visszavehetik Balogh János lelkét. Még most is várnak, lesben állva. Tudják, eljöhet még az ő idejük!