kép: szlth. internetről

Készültem arra a nyárra. Csak nemrégen tudatosult bennem: ilyenkor születtem, meg kell, hogy tegyek mindent a saját harmóniámért, otthonomért „ ahol elememben vagyok. Vártam, hogy vállfára akaszthassam vászon aljamat, egyikét első ,,saját gyártmányaimnak”. Ahogy a vászon, úgy a színeim mindig ugyanazok,- évszakfüggők. Őz barna, rozsda, a zöld, fekete már elcsomagolva őszre, most a homok, a drapp és a fehér került a vasaló alá. Túlzottan el voltam foglalva a készülődéssel, a várakozással. Kevésbé figyeltem a külvilágra. Sorsom megfricskázott.

Az élet néhány követ hajított felém. Váltakozó sikerrel védtem a támadásokat. Előbb a gyermekem, majd jó anyám balesete miatt felejtettem el az egész ,,én nyaram” históriát, magammal együtt. A stressz, az aggodalom, a sok utazás, néhol pánikkal megtűzdelt reggeli ébredések párórás alvás után jelentkező rosszulléteire legyintettem. Nehezen veszi be a gyomrom a nagy hajtást, - elfogadható magyarázatot találtam hamar. Éreztem már hasonlót, szellemi vagy lelki tusák után. Zabálni kezdtem. Részben tudatosan. Talán nem ég a bélésem, gondoltam egyrészről, másfelől ha a gondtó l- lefogytam már épp elégszer, megpróbálnék az ellenkező irányból kompenzálni. Ami ehető volt, velem szemben csatát vesztett. Csodaszép gyümölcsök, energiában bővelkedő lekvárokká érve kezdtek sorakozni a kamránk polcain.

Hamar eljött a nyaralás. Magányos vándorként nem találok semmi feloldhatatlan ellentétet aközött, hogy szeretek nagy társasággal kirándulni. Imádom a jókedvű embereket. Imádom a tengert, a mediterrán hangulatot, a hegyekben megbúvó apró tégla házakat. Órákig nézni a halakat, rájuk csodálkozni, netalántán beszélgetni velük. Hiszek a gondolat hatalmában, szárnyaira vesz, és béke ural mindent. Mindezt érzem annak tudatában, hogyha alkalmatlan pillanatban jut egy csepp víz az orromba, végem van.

Felkészülten vártam életem párjának a nyűgösségét. Mindenki sikeresen próbált kedvébe járni. A vártnál kevesebb súrlódás szorosabb hálót szőtt körénk. Érdekes, szorgalmas, a miénktől eltérő életet élő emberekkel nevettünk, élveztük a szócsatákat. Naponta eszembe jutott Barátném hitvallása a tűz, víz, föld, levegő gyönyörrel megtöltő hatalmáról. A felszíni búvárkodás utáni vágy legyőzte józan eszem. Ilyenkor ,,dolgoztam” magamon, mert tudtam, amit a tengerben látok páratlan. Indultam. Szó nélkül. Fenyegető neheztelés vár rám, ha visszatérek. Mégsem szóltam. Hagytam, had vigyen mezítlábam. Át a nyüzsgő tömegen, a vidám, mégis döbbenetesen precíz búvárbázison. Tanúja lehettem egy kölök retriver első merülésének, szedret loptam az útszéli fáról. Magányosan is boldog voltam abban a percben, a harmónia láthatatlan köpenye átölelt. Nem mérlegeltem. Biztosan tudtam, semmi bajom nem lehet. Otthon vagyok, rák vagyok, víz mellett vagyok.

A hazaindulásunk előtti napon vacsorához készülődtünk. Hirtelen mozdulattól mintha kést szúrt volna valami a hasamba. Hasonlított arra a jól ismert jelre, amit számtalanszor megéltem, amiről azt gondoltam, egyre ritkuló jelenlétével egyszer majd végleg megszabadulok tőle. Folytatódott a következő félóra elteltével. Odasúgtam a férjemnek, görcsölök, fel kell mennem. Egy váratlan poén érkezett: ,, hát anya most sem lesz gyerekünk”. Mindenki mosolygott.

Egy hete itthon voltunk, amikor fontolgatni kezdtem orvosom meglátogatását. Nem értettem, miért húzódik a dolog, egyre több időt vett el gondoskodni magamról. Térdeltem a kádban,kegyesen simogatta bőrömet a víz, amikor ösztönösen lenéztem. Azonnal választ kaptam mindenre. Villám hasított át rajtam. Az is kristálytiszta gondolatom volt, nem kell mennem sehova. Minden a régi mederbe tért vissza.

Ha valamihez hasonlítanom kellene, ribizli szem volt az a szó, ami akkor és most is életre kelti. Pillanat alatt bejártam a létező megszenvedhető érzelmeket. Az élet és halál hatalmát, és mély értelmét, bölcsességét. Nem maradt túl sok időm akkor , futottam a munkába.

Délutáni dolgaim nem sokat értek. Horgolt táskámban a fehér masninak kötött puha papír. Óránként néztem rá. Agyam- testem- lelkem hármasa kelletlenül, szövetségre lépett, érezve a veszélyt. A bénák nyugalmával gyűjtötte elhullajtott gondolataimat. Aztán hevenyészve agyagba gyúrva visszaadni nekem - nem is az, amire gondolsz-, nyugtató pilulaként. Vonszolta magát a nap. Meg a következők is. Sok éjszaka volt hálótársam a gondolat. Magányos óráimban sűrűn meglátogatott. Aztán érdekes módon, amikor már kétség sem merült föl bennem, elfogadtam a történetemet, nagy hirtelen ritkulni kezdett az elmélkedés, amit e balladáról gyártottam.

Észrevétlen hagyott magamra.

Amikor aztán sor kerülhetett volna megosztani bölcs Barátnémmal, valahogy mindég másként szortírozott a Mindenható. Akkor délután megígértem neki, elmondom hamarost. Magamnak meg hogy leírva adom át. (Neki)

Nemrégiben eszembe ötlött még kora tavasszal kérdéseket tettem föl, a meg nem érkezettnek, válasz nem érkezett. Ostoba dolog volt.

Fél év után furcsán köszönt rám vissza. Az a gondolat talált szíven, hogy szép ősszel mikor a vízhez mentem, gyolccsal a szütyőmben, ezt a kis fehér masnit is útjára engedtem kicsit odébb a tóba. Sőt hajítottam! Kivert a veríték. Nagyon bántott.

---Ugyanoda, ahova a gyolcsot???- korholtam magam!! Hogy lehetsz ilyen ostoba?

Fájni kezdett. Egy fohász, miszerint csoda lenne, ha nem tettem volna meg! Aztán azt kezdtem szuggerálni magamnak,—biztosan a tea az oka az álmatlanságodnak, amit délután kortyolgattál. Nem mérlegeltem tovább. Az előszobában már a téli holmik vették birtokba a fogast. Valamelyik napról emlékeztem, láttam a nyers színű horgolt szütyőm, érthetetlen módon, nyári madárként csöndben, türelmesen lapul a vaskos kabátok alatt. Téptem szét a zsinórt, ami összefogta.

Megnyugodtam.