Ezen írásomat, e kis történetet. legkedvesebb, szeretett barátomnak ajánlom. Kinek sokat köszönhetek. A legszebb ajándékkal ajándékozott meg, mikor elhozott közétek. Mint ISTENI adományt köszönöm meg! Megtiszteltetés barátságod számomra. Kedves H Z$uzsi. "Dollárlány"  Fogadd szeretettel!

 

Virágok menhelye

 

Kosarával karján, a poros úton lépdelt

Harmat lepte réten, messzeségbe kémlelt

Néhány portékáért a városba indult

Lenge kis kabátján pajkos szellő átfújt

 

Haja szőkeségét, lengve lobogtatta

Selyem kendőjének néha alá kapva

Előre dőlt kissé, a kabátját fogva

Tarka szoknyáját a bokájához nyomta.

 

Apró gyerek lányka, egyedül élt, s árván

Falunak szélében, fürge patak partján

Piciny házacskája messzire fehérlett

Frissen meszelt falán, nap sugara fénylett

 

Véget ért az ösvény, elérte a házsort

Maga mögött hagyva, miben térdig gázolt

Hajlongó fűszálak elköszöntek tőle,

Az üde zöld váltott, szürke  utca kőre.

 

Épp azt fontolgatta, mire maradt pénze

Mennyi lapul még, a hímzett erszényében

Kenyeret most nem vesz, van még egy szeletke

Csak tápsóra jusson, nehogy elfelejtse!

 

A piacra érve, mindent bevásárolt

Üres lett a tárca, hazafelé indult,

Mert nem pénzben mérik azt a gazdagságot

Hanem a szívben bent,” emberi” jóságot.

 

Már csaknem elérte, a kivezető utat

De mintha egy kéz, mi arra felé mutat

Előtte a kövön egy kis rózsaszín folt

Törött szárú rózsa, min csak pár szirom volt!

 

Lent a földön hevert, valaki eldobta!

Csalódást okozott az, akinek hozta.

Keserűségében bizony rátaposva

Ment, sietve haladt, egyre távolodva.

 

Megállt, lehajolva ahogyan meglátta,

Kosarába túrva, kutatott a lányka

Valahol az alján, a kezébe akadt

Az, amit keresgélt, ivóvizes palack.

 

Fehér keszkenőjét, lassan előhúzva

Üvegből a dugót, tekerve  kihúzta

Kevés víz csordogált vasalt kendőjére

Még a kis virágot szomorúan nézte.

 

Van keserűbb látvány, egy  tőrt szárú rózsánál?

Nem hirtelen hal meg, lassú elmúlással

Harmatos derűvel, a világra kinyílva

Mosolyog, mielőtt kóróvá hervadna.

 

Boldogság, szeretet, hála, gondoskodás

Elmondja Ő mindazt, mire szót, nem találsz

Csupán annyit érzel két kezedbe fogva

Szíved  gyönyörűség, mámorának foglya.

 

Olyan nyelven beszél, amit fül nem hallhat

Mit  egy pillanat csak az, amit  megvallhat

Nincs rá hang, betű, mely  némasággal zengve

Versenyezni tudna, véle a lelkedbe.

 

Térdre ereszkedve, kendőjére vette

Sarkait ráhajtva, kosarába tette

Féltő gondossággal, mint ki nagyon siet,

S magával vitte a sérült kis beteget

 

Hazafelé tartva többször igazítja,

Mint aki vánkos ráncát kisimítja

Hűvös nedvességgel védve reá terült

Lépkedett, miközben töprengésbe  merült.

 

Elhagyva a város színes forgatagát

Karjára ráfűzve ringatta kosarát

Egyenesen haladt, amég megérkezve

Kulcsát erszényéből, a zárba illesztette.

 

Fordult az egy félkört,halkan csikorogva

Kitárult az ajtó, előtűnt a konyha

A sok vásárfiát asztalára tette

Felrakta sublótra sorban rendszerezve.

 

Hosszasan tűnődve már a kendőt nézte

Szétnyitva sarkait, a virágot féltve

Finom gyöngédséggel,  tört száránál fogva

Áttetsző pohárba beleállította.

 

Bojtos papucsait lábára felhúzva

Patakhoz lépkedett, korsót bele fúrva

Megmeríté benne, csaknem a torkáig

Illatos, hűs vizét bevitte a házig.

 

Ott kis kannáját lóca alá nyúlva

Addig nyújtózkodott, még elérte az ujja

Előhúzva onnan a vizet beletölti

A  tasak tartamát, lassan hozzá önti.

 

Felkeverve azt egy hosszú fakanállal

Poharához lépett, benne a virággal

Itt vagyok! Ne félj! Tiéd vagyok most már

Idd csak meg mit adok,  nálam jó sorsod vár! 

 

Szemeiben jóság égő tüze fényelt

Még a folyadékkal több, mint félig megtelt

Olyan volt, mint mikor gyermeket az anyja

Áldott  szeretettel, nyakig betakarja.

 

Mielőtt elmerül, mennynek  világában

Arcára hintett csók kíséri álmában

Angyalként vigyáz rá, biztos odaérjen

Mikor a Nap fölkel, újra visszatérjen.

 

Másnap reggelén az első fénysugára

Besütött ablakán, kicsi  szobájába

Csodálkozva ámult, sok - sok polc, és állvány

Valamennyin virág, kápráztató látvány!

 

Különböző féle - fajta, de mi  közös  benne,

Elhagyottan hevertek út porába vetve

Nem lehet virágnak ez végső nyughelye!

Elhozta, s háza lett kis lények menhelye.

 

Felébredve a lány, kannájával kézbe

Körbe látogatta, s kis társait nézte

Meglocsolta mindet mosolyogva rájuk

Számon tartva minden frissen nőt hajtásuk.

 

Pohárkája előtt kicsit elidőzött

Véle mit tehet még, ezen tépelődött?

Ahogy közelebb ért, keserűen látta.

Asztal lapján hevert, mint pár színes párna

 

Kókadtan, s mélán, ki megtalálta  sírját

Maga alá ejté, két utolsó szirmát.

Ám a lányka mégis a poharát fogta!

Vizet cserélt benne, s az ablakba hozta!

 

Hol a felkelő nap leghosszabb sugára

Életfényt ragyogó, illatos varázsa

Törött szárát lágyan, puhán, simogatva

Gyógyító melegét,  reá csókolgatta.

 

Ráhajolva a lány, ablak előtt állva

Kezeit kulcsolva nézett a pohárba

Kék szeme türkizként,  könnyesőben  ázva

Tengerként csillogott, hajnal sugarában.

 

Fohászkodott csendben, Mindenhatót kérve

Mert Ő neki fontos, árva virág léte

A boldogtalanság nem őrajta múlott

Közben néhány könnycsepp a bimbójára hullott.

 

Kissé megrázkódva, mintha mozdult volna

Egy aprócskát billen, ásít, nyújtózkodva

Annyi látszott lentebb, a víz tükre alatt

Törötten görbén is, kis hajtása fakad!

 

Szája tátva maradt, rövidet sikoltva!

Édes Jó ISTENEM!- rebegte szipogva,

Állt csak döbbenettel  arcán, elképedve

 Akár ki csodát lát, földhöz gyökerezve.

 

Köszönöm! Köszönöm! Csuklott el a hangja

Cserépedényt kerít, földet hány kupacba

Humusszal keverve, gondosan rostálva

Ágyát úgy veté meg gyógyulását várva.

 

Készen van a fekhely,  kis beteg számára

Karót is  szúr  mellé, pántlikát köt rája

Aranyosan, sárgán, tündöklő körívben

Nevet be a nap rá, ballagva az égen.

 

Itt lesz a te helyed, szól hozzá derűsen

Először, mint élet, a hajnal téged érjen

Láthassam minden nap mennyit gyarapodtál

Gyökeret eresztve bimbócskákat hozzál !

 

Úrnak a jóságát azzal háláljuk meg

Mit benned foganva, Ő maga teremtett!

Utolsóként csodál, esti  alkonyatban

S az első is Ő lesz, minden virradatban!  

 

Nap, nap után telik, s a kis „Szőke lélek”

Ébredése után az ablakhoz lépdel

Gondosan öntözve, szárát igazítva

Hogy egyenes legyen,  karóhoz simítja.

 

Talaját puhítva, könny csillan szemében

Gyökeret eresztesz!- kacag örömében.

Egyre nősz és szépülsz, új ágaid vannak!

Aprócska bütykökből, levelek fakadnak.

 

Néhány hét még csupán, s szirmaid lesznek

Mert bimbót is hozol, hála az ISTENNEK!

Repes az örömtől, s fel-alá szaladva

Tüsténtkedik most már a többivel haladva.

 

Vissza – visszasandít, mintha nem hinné el

Szobának sarkából, az állvány előtt térdel

Tekintetét mégis, egyre odavonzza

Amég a muskátlit, öntözi, gondozza.

 

Tervezgeti, ha majd megnő jó magasra

Hála virágait illatosan ontva

Megújulva, amit elhoz a kikelet

Harmatos bimbókkal nyílva köszöni meg.

 

Könnyű lépte nyárnak, vele érkezett meg

Lágyan simogató, májusi melegnek

Napok, ahogy teltek, egyre csinosodva

A lány  bokrot formálva, kialakította.

 

Olyan volt, mint mikor, az újszülött gyermek

Megérkezvén felsír, a csendet így töré meg

Élénk ág karjain a hajnali szellő

Ringatá kisdedként a várva-várt elsőt.

 

Rózsatő kismama, szemérmesen pirul

S ő  megilletődve néz, lassan  feléje nyúl

Két ujja közt tartja, hogy közelebbről lássa!

Ugyan az a szín volt, a szakasztott mása!

 

Amit akkor talált út porába vetve

Elárvulva, törten, hervadtan, feledve

Gondviselés, mintha visszaadta volna

Szeretetből fogant, neki nyílt ki fodra .

 

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.