saját fotó

Kr. e. 382-ben, Athénban, az Akadémián, Platón lehunyt szemmel élvezte a nap meleg sugarának simogatását orcáján a tölgyfa előtt üldögélve, mikor is egy sötét árnyék vetült reá, és valaki fontoskodva megköszörülte a torkát. Platón azt gondolta magában:- Ez az Arisztotelész, hogy ez egy mekkora seggfej!

2012.-ben...

A Történelem úgy gondolta, itt az ideje az újabb Sötét kornak, és gyorsan összeomlott, ahogy szokott, maga alá temetve sok milliárd emberi sorsot. A Föld közömbösen forgott tovább a tengelye körül.

A férfi ott állt a földig rombolt banképület előtt, bamba képpel bámulva a füstölgő romokat. Kezében egy köteg pénz tartott, amit egy hirtelen mozdulattal a levegőbe dobott, majd hátat fordított, és elindult kifelé a városból, vissza se nézve. Látott már elég hullát, és szennyet.

A politikus némán lengedezett a lámpavason, a nyaka köré tekert belén lógva, csak a szél mozgatta testét, nyelve lilán lógott szájából, szemei üvegesen dülledtek. A lámpavason egy választási plakát hirdette programját, melyen még mosolygott teli szájjal, hamis jelszavakat, hazug ígéreteket hangoztatva, amikre már senki nem figyelt.

A kislány anyukáját kereste éhes, korgó gyomorral, piszkos, könnyes arccal. Azt ugyan már kereshette! Az utca túloldalán egy nyomorék vonszolta ványadt testét, fogatlan szájjal maga elé motyogva valamit, amit csak ő értett. Kezében egy kést tartott, melyről friss vér csöpögött. Szemei állandóan cikáztak, körbe-körbe. Hirtelen lódobogás ütötte meg a fülét. Riadtan összerezzent, és lehunyta szemét.

A lovas ügetésre fogta lovát, és büszkén nézett körül. Igen! Mindenütt halál, romok, éhínség, pestis. Mindig ez van, így háború után. Azt hitték az emberek, övék e föld, és hódításról beszéltek! A balgák! Hirtelen felnevetett magas fülsértő hangon, megsarkantyúzva lovát, és elvágtatott. Fekete köpenye csak úgy lobogott mögötte a szélben.

Igen. Így történt! Vége lett az addigi világnak. Vége, bizony, és egy új világ kezdett kicsirázni a régi romjain.

A fiú elindult, kóbor kutyákkal nyomában. Érezte a szívében, hogy nincs minden veszve. Felnézett a kettéhasadt égre, és egy csillag rákacsintott.

- Segítek! Ne félj! Mutatom az utat megint! Bár kissé már unom! Mindig ugyanaz! Na, jó! Adok még egy esélyt! Eh! Pedig nem érdemlitek meg!

Messze, nagyon messze, egy jászol mélyén, egy bölcsőben csecsemő sírt fel, és az állatok köré gyűltek, testükkel melegítve a kisdedet. Ők tudták,új remény született.