Lép: internetről

Van ez így!

Minden nap, mikor hajnalban megyek dolgozni, látom Zoltánt a buszból. Ott lakik az Izabella híd alatt sorstársaival. Kialakítottak egy kis kuckót maguknak, mindig ég a tábortűz, amit körülülnek, mások által kidobott szakadt foteljaikban, mindig valami olcsó tablettás bort isznak, és soha nem néznek a mellettük elmenő buszokra. Ha délután járok arra, a kuckójuk üres, csak a szárítókötélen lebegő ruhákat látni, és egy lakásra emlékeztető kreatúrát, koszos paplanokat, háromlábú széket, fazekakat, a fotelokat, és mindenütt szeméthegyek, cigaretta csikkek.

Ilyenkor a belvárosban találhatók meg, kukáznak, kéregetnek, vagy a Tescónál ajánlgatják magukat, segítenek eltolni a bevásárlókocsit, a benne lévő száz forintosért, ahogy elnéztem, nem sok sikerrel, a legtöbben merev arccal, rájuk sem pislantva mennek tovább.
Itt találkoztam össze múltkor Zoltánnal. Megszólított, nekem is felajánlva szolgálatait, majd mikor megismert, elvörösödött, és kezet nyújtott. Megmondom őszintén, nehéz szívvel fogtam meg kezét, mely fekete volt, és ragadt a kosztól. A ruházata borzasztó, szakadt télikabát, alatta beazonosíthatatlan színű póló, elnyűtt tornacipő, arca beesett, ápolatlan szakáll, és penetráns szag lengte körül.
- Szia Ricsi! – köszönt, kezemet szorongatva – Hogy vagy?
- Kösz jól! És te? – kérdeztem vissza zavartan.
-Ó! Megvagyok! Épp munkát keresek! Dolgoztam, egy kőművesnél, de most éppen nincs munka! Lehet, lesz meló egy tanyán, állatokat kell gondozni, azt szeretem – válaszolta egy szuszra.
- Az jó! – feleltem, tovább tolva a kocsit, ami tele volt épp étellel, megkaptam a háromhavonta járó Enni-Kék jegyet, és azt vásároltam le. Vettem szalámit, sajtot, húst a mélyhűtőbe, és a lánynak mogyorókrémet. Megmondom őszintén, szabadulni akartam tőle, zavarban éreztem magam, talán kicsit szégyelltem is a szituációt, én, mint aki éppen dőzsöl, mindenféle földi jóval megpakolva, a zsákmány az enyém érzésével gyorsítottam meg lépteim, menekülési útvonalat keresve zavartan.
- Többiek jól vannak? – Kérdezte, lépést tartva velem.
- Jól! Bár Pistát kirúgták! Tudod, az alkohol miatt! – erre bölcsen bólogatott, én meg elpirultam, mert őt is a miatt rúgták ki. – Erzsike meghalt. Infarktus végzett vele! Béla nyugdíjba ment, éli világát, legalábbis gondolom! A főnök még a régi, olyan, mint volt! Nem könnyű néha, de azért elvagyunk! – hadartam egy szuszra, majd kiböktem – És te? Veled mi van? Rég láttalak nagyon!
- Elvagyunk a kollégákkal, éldegélünk! – felelte – Ricsi! Tudnál segíteni? Kellene pár forint!
- Persze Zoli! - megálltam, és a pénztárcámért nyúltam a belső zsebbe, közben a szemébe néztem, és hirtelen megrohantak az emlékek. Zoltán húsz évvel ezelőtt tiszta volt, mindig illatos, vasalt ruhában jött dolgozni, szerette munkáját, előtte állt a jövő. Megnősült, gyermeke született, és az asszonya szerette, tisztelte, mindig csomagolt neki ételt, amit Zoli, ha kellett megosztott velünk. Egy csapat voltunk, és sok mindent átéltünk együtt, most meg szinte idegenként tekintek rá!

Hát igen! Jókat beszélgettünk, nevettünk együtt valamikor, és ha kellett, kiálltunk egymás mellett. Mára ez elmúlt, a világ megváltozott. Zoltán elvált, majd újranősült. Asszonyait üldözte féltékenységével, miközben ő udvarolt minden közelébe kerülő nőnek. Ivott, mint a gödény, és egyre többet hiányzott a munkahelyéről, táppénzre menve, ha másnapos volt, és nem tudott bemenni, dolgozni. Egy darabig elnézték neki, sőt, még segíteni is próbáltak rajta, de sajnos nem sikerült, a lejtőn nem volt megállás.
Mindig pénzzavarban volt, sokat kért kölcsön, és elfelejtette visszaadni hó elején, volt, aki elnézte neki, volt, aki nem. Gyerektartást levonták, így nem volt sok mit beosztania, azt is alkoholra, és játékgépre költötte.
Nem sok idő kellett, a munkahelyen is kitelt a becsülete, kirúgták, és azóta nem láttam.
Most, több mint öt év elteltével, nagyon furcsa volt újra találkozni.

Adtam neki pénzt, nem sokat, csak ami apró volt nálam, gyorsan betoltam a kocsit a helyére, a százast is odaadtam neki Még egyszer kezet, fogtunk, és sok szerencsét kívánva egymásnak, elváltunk. Mikor hazaértem, sokáig sikáltam a kezem, és bevallom, fertőtlenítettem is.
 Nem láttam megint sokáig, míg egyszer ki nem szúrtam a buszból, a híd alatt, őt és új családját.

Amikor a busz bekanyarodik arra, mindig kinézek, hátha meglátom Zoltánt, és arra gondolok, adjon az Isten erőt neki, és társainak a talpraálláshoz, a magunkfajtáknak, pedig a segítségnyújtáshoz!