*Magyar hang-mindenhonnan-*

 

Kép: Magyar Pieta 1956. Tóbiás Klára szobrászművész alkotása

LENTI-ben áll az a fába vésett...

 

 

 

Kasza Marton Lajos beszéde, Hamilton, Kanadában az 1956-os forradalomra való megemlékezésen.

1956, A MAGYAR VIDÉK FORRADALMA.

DUNÁNTÚL

LENTI-ben áll az a fába vésett emlékoszlop üzenete, amely az 1956-os forradalomnak állít méltó emléket és emlékeztetőt:

 „ ÁLDOTT LEGYEN FÉNYES FORRADALMAD NEMZET 1956”

Ez a beszámoló-emlékezés csak részben érinti az, 1956-os vidék forradalmát.

A Lentiről szóló alanti történelmi részeket, Tantalics Béla: 1956, Forradalom Lenti térségében c. könyvéből szemerkéltem.

 …Lenti a budapesti forradalom szelére, 1956 október 24-én mozdult meg, és akkor mint megbolydult méhkas „működésbe” lépett, azaz a közeli Lovászi Kőolajtelepről teherautón tüntetők jöttek Lentibe. A helybeli lakosokkal leverték a Lenti Járási Pártbizottság a Gépállomás, a Járási Tanács, a Községi Tanács épületéről a vörös csillagot, majd követelték a Lenti Járási Pártbizottság székháza előtti szovjet emlékmű ledöntését, ami, persze nem váratott sokáig magára, mert teherautókkal, úthengerrel lehúzva hamar a földre döntötték azt.

A környező ipartelepekről érkező emberekkel gyorsan növekedett a tömeg és skandálva: „ Magyarok vagyunk! Ki az oroszokkal! Talpra magyar hí a haza! Ruszki  menj haza! „ s Himnuszt énekelve mentek a Zajda-i laktanyához kiszabadítani az állítólagos, fogvatartott diákokat, persze azokat akkorra már elszállították onnan. Ezen a napon a Lenti Járás községeiben mindenütt leverték a vörös csillagot és az iskolákban visszahelyezték a keresztet.

„Lentiben még a szobordöntés napján – 1956 október 24-én megalakult s megválasztották a Forradalmi Bizottságot. Annak a Forradalmi bizottságnak egyik nagyon aktív tagja itt él Kanadában, Burlingtonban s itt ül közöttünk s megkérem, Mihalik Márton, Vitézi Törzskapitányomat, álljon fel, hogy tiszteleghessünk az akkori Lenti Forradalmi Bizottság egyik tagja előtt.

Lentiben a szobordöntés másnapján, október 24-én, a Lenti Forradalmi Bizottság a fegyveres testületeket lefegyverezte, leváltotta s azzal együtt a rendőrség, az ÁVO, a párt és az állami vezetőket letartóztatta.  A letartóztatásokban közreműködtek: Mihalik Márton,Tóth István, Köbli János és Varga Károly. Azt hiszem, emberileg az élet s a nyugalom megőrzése érdekében ez volt az a kritikus eset, hogy se az egyik, sem a másik oldalon senki nem sütötte el fegyverét és nem kezdődött el a lövöldözés.

Torokszorulás nélkül nehéz elmondani, ami ezután történt és azt is miként jöttek be Lentibe két irányból az orosz katonai egységek s miként fojtották el Lentiben egy puskalövés nélkül, Dunántúl egyik legharciasabb Forradalmi Tanácsát, Lenti népének a szebb jövőbe vetett hitét, reményét. Úgy nézett ki a puskák ellen felvonuló katyusák sorozatvetők lánctalpasok serege, mintha az ősember köves parittyával szállna szembe a modern harci fegyverek ellen. Nem volt remény az ellenük való győzelemre. Mindenki tudta ezt.

AZ 1956-OS FORRADALOM  A DUNÁNTÚLON S LENTIBEN IS, MINDEN ESZMÉNYKÉPÉVEL ELVESZETT, KIVÉGEZTE A SZOVJET TÚLERŐ ÉS A SZÍVTELEN, LELKETLEN HAZAÁRULÁST ELKÖVETŐ, KÁDÁR, APRÓ, DÖGEI.

Persze a bosszúállás elindításával itt sem maradtak el sokáig.

Aki valamiként is részt vett a forradalomban, az menekülni kényszerült. Kimutatott számok bizonyítják, hogy csak a Dunántúlról közel 80 ezer ember menekült nyugatra.

A budapesti eseményekkel egyidejűleg az ország nagyobb városaiban és kisebb településein is tüntetéseket, népgyűléseket tartottak. Vidéken is követelték a budapesti egyetemisták 16 pontjában foglaltak végrehajtását és a földek visszaadását. Az országban sok helyen elzavarták a korábbi vezetőket, ledöntötték a szovjet emlékműveket, leverték a vörös csillagokat, a helyi tanácsok irodáiból kidobálták és elégették a begyűjtési íveket, azaz a beadások nyilvántartóját..

A hatalom azonban akárcsak Debrecenben és Budapesten, sok más településen is erőszakkal próbálta elfojtani a forradalmat. Október 24-én Székesfehérváron a városháza előtt a békés tüntetőkre a szovjet katonák sortüzet adtak le, hatan életüket vesztették. Október 26-án és 27-én az ÁVH-s katonák fegyvertelen tüntetőkre nyitottak tüzet Bajon, Berzencén, Gödöllőn, Győrött, Kalocsán, Kiskunhalason, Kecelen, Kecskeméten (3 halott), Miskolcon, Nagykanizsán, Örkényben, Sopronban, Szegeden, Tatán, Várpalotán és Zalaegerszegen. A mosonmagyaróvári sortűznek 52 halottja és 86 sebesültje volt, az esztergomi vérengzésben 15 tüntető halt meg és legalább ötvenen megsebesültek. Tiszakécskén vadászgépről lőtték a felvonulókat (17 halott és 110 sebesült). 1956. október 29-ig a békés tüntetők ellen összesen 61 sortűzre került sor az országban. A több száz halott és sebesült között számos asszony és gyerek is volt, és az áldozatok zöme hátulról szenvedte el sebesüléseit.

Kevéssé ismert tény, hogy a forradalom nem Budapesten kezdődött el és nem is a fővárosban hullott először vér, hanem Debrecenben. Október 23-án reggel, debreceni diákok többezres tömege gyűlt össze az egyetem előtt. A diákok innen jelszavakat skandálva és forradalmi dalokat énekelve, nyolcas sorokban a belvárosi pártszékházhoz vonultak, hogy az egyetemi ifjúság húsz pontos követelését kinyomtassák. A pártvezetés tárgyalt a diákok küldöttségével, majd Görbe János az épület erkélyéről elszavalta Petőfi Sándor „Még kér a nép” című versét. A Debreceni Egyetemen, október 23-án délután ötkor folytatódott a tanácskozás, majd a diákok hat óra körül ismét a városközpontba vonultak, de most már a város lakossága is folyamatosan csatlakozott hozzájuk. Ekkor a megyei rendőrkapitányság Kossuth utcai székházából az ÁVH katonái figyelmeztetés nélkül lőni kezdték a békés tüntetőket, mire az emberek menekülni kezdtek és a tüntetés feloszlott. A sortűznek két halottja és számos sebesültje volt.

Az október 23-i gyilkos sortűzre a debreceni lakosság általános politikai sztrájkkal válaszolt. Ennek eredményeként október 26-án a pártvezetés meghátrált és a polgárok demokratikusan választott képviselői vették át a város irányítását. 26-ától máshol is sorra alakultak a városi forradalmi bizottságok, nemzeti tanácsok, munkástanácsok, így például Baján, Békéscsabán, Egerben, Esztergomban, Győrött, Gyulán, Kaposváron, Komlón, Miskolcon, Nyíregyházán, Sopronban, Szekszárdon, Székesfehérvárott, Szolnokon, Tatabányán és Zalaegerszegen. Máshol súlyos harcok robbantak ki a felkelők és az ÁVH között, mint Dunapentelén, Kecskeméten, Nyíregyházán, Tatán és Várpalotán. A rendőrök számos helyen a forradalmárok mellé álltak az ÁVH-val szemben. A felkelők mindenütt kiszabadították a börtönökben és munkatáborokban raboskodó politikai elítéltek ezreit. Lőkösházán és Battonyán a lakosság felszedte a vasúti síneket, hogy megakadályozzák az újabb szovjet csapatok beszállítását. Mind több városban jöttek létre új független újságok és rádióállomások, mint a Szabad Győr Rádió és a Szabad Debrecen Rádió. Október 30-án valamennyi forradalmi bizottságot és munkástanácsot elismerte a Nemzeti Kormány, mint a települések, illetve a gyárak és bányák szabadon, demokratikusan választott új döntéshozó szerveit. A munkástanácsok elismerésével az üzemek és bányák valódi dolgozói tulajdonba kerültek, ami történelmileg is egyedülálló tett volt.

A miskolci DIMÁVAG Gépgyár dolgozói elkészítették a borsodi munkások követeléseinek 21 pontját, és megalakították a demokratikus Munkásszervező Bizottságot, a Miskolci Egyetemen pedig megalakult a független Diákparlament.

A semlegesség kihirdetése és a szovjet lépések

November 1-jén reggel a kormányülés foglalkozott a szovjet csapatok mozgásának kérdésével. Megállapították, hogy a Budapestről kivont szovjet katonai egységek körbezárták a repülőtereket, köztük az egyik legfontosabbat, a Ferihegyit és a Szolnokit. A keleti határokról jelentették, hogy újabb csapatok érkeznek és haladnak az ország belseje felé. A kormány berendelte Jurij Andropov nagykövetet, aki nem tudott kielégítő választ adni a csapatmozgásokra. A kormány ezek után úgy döntött, hogy felmondja a Varsói Szerződést, kinyilvánítja az ország semlegességét és az ENSZ-hez fordul, hogy a semlegesség védelmére segítséget kérjen a nagyhatalmaktól. Ugyanakkor megtiltotta a magyar alakulatoknak a szovjet csapatokkal szembeni ellenállást.

Este, Nagy Imre a rádióban közzétette a kormány álláspontját, kihirdette Magyarország semlegességét. Később, Mindszenty József, Hercegprímás rádiónyilatkozata hangzott el, majd Ravasz László református püspök és más népszerű személyiségek szóltak a megbékélés szükségességéről. Végül este tíz órakor elhangzott a rádióban Kádár János beszéde, melyben a történteket dicsőséges felkelésnek nevezi, majd bejelenti az MDP       ( Magyar Dolgozók Pártja) megszűnését és a Magyar Szocialista Munkáspárt megalakulását. Az a beszéd, előzőleg, egy reggel rögzített felvételről forgott, Kádár ugyanis ekkor már Moszkvában tartózkodott. Másnap, Moszkvában, Münnich Ferenccel együtt részt vett az SZKP Elnökségének ülésén, ahol elmondta véleményét a magyarországi helyzetről, és óvott a katonai beavatkozás veszélyétől. A kényszer hatása nagyon is jó irányító, akkori helyzetében Kádár nem is tehetett mást.

November 2-án további szovjet csapatok érkeztek Magyarországra. A nap folyamán a korábban is az ország területén állomásozó szovjet hadosztály száma a korábbi ötről tizenhétre nőtt. Az újonnan érkezett csapatok legénysége főleg közép-ázsiai volt, akiket a feletteseik úgy tájékoztattak, hogy a német nácik ellen fognak harcolni. Konyev marsall, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka, Szolnokon berendezte főhadiszállását a magyarországi hadműveletek irányítására. Nagy Imre tiltakozott Andropovnál, majd tájékoztatta a Budapestre akkreditált nagyköveteket. Újabb táviratot küldött az ENSZ-hez, amelyben ismételten kérte Magyarország semlegességének elismerését, mint a szovjet csapatok kivonásának egyik zálogát. A kormány három delegációt állított össze: Losonczy Géza vezetésével Varsóba, a Varsói Szerződés felmondásáról és a szovjet csapatok kivonásáról tárgyalni; Nagy Imre vezetésével az ENSZ-közgyűlésre; Maléter Pál vezetésével a szovjet csapatkivonás gyakorlati végrehajtásáról tárgyalni. Közben Király Béla kidolgozta Budapest védelmi tervét, a város fontosabb pontjaira pedig tüzérségi ütegeket telepítettek.

A nemzetközi segítség kérdése

Világpolitikai szempontból a másik legnagyobb jelentőségű esemény ezekben a napokban az úgynevezett szuezi válság, a Szuezi-csatorna államosítása miatt Egyiptom ellen folytatott közös izraeli–brit–francia háború volt. Bár számosan úgy tartják – és a nagyhatalmak is előszeretettel hivatkoznak erre presztízsokokból –, hogy a Nyugat várva várt közbeavatkozása a szuezi válság miatt maradt el, ez felettébb kétséges. A szovjet iratanyagból mindenesetre kitűnik, hogy Moszkva reakciója mindenképpen az intervenció lett volna, és a nyugati hatalmak beavatkozása sokkal súlyosabb konfliktusba sodorta volna a hidegháborús világot.

A szabadságharc leverése után

1956. november–december

Elsősorban a munkástanácsok, de más forradalmi szervek is december elejéig folytatták a politikai sztrájkot. Tárgyalóasztalhoz kényszerítették a Kádár-kormányt, szívósan képviselték a forradalmi célkitűzéseket. A november 14-én megalakult a Nagy-budapesti Központi Munkástanács az ellenállás központja lett. November 21-én megalakult a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa. A jugoszláv követségen tartózkodó Nagy Imre nem mondott le a kormányfői tisztségről (néhány nap után az Elnöki Tanács „felmentette”). November 22-én a büntetlenség ígéretével kicsalták a menedékből és átmenetileg Romániába internálták.

A forradalom egy hónapos fordulóján, november 23-án egy órára elnéptelenedtek Budapest utcái. December 4-én gyászruhás asszonyok sokezres menete (Asszonyok tüntetése) vonult végig a városon. December elején több városban került sor tüntetésekre és a tüntetőkre leadott sortüzekre (Budapest, Salgótarján, Miskolc).

Az ellenállásra a szovjetek nyílt támadással válaszoltak. Az MSZMP december elején ellenforradalomnak nyilvánította az októberi eseményeket, és egyre erőszakosabban léptek fel az ellenállókkal szemben. Bevezették a rögtönítélő bíráskodást, letartóztatták a munkástanácsok vezetőit és betiltották a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsát, felfüggesztették az Írószövetség működését. Hamarosan statáriumot hirdettek és megkezdődött a magyar történelem egyik legsúlyosabb politikai leszámolása.

A megtorlás

A következő három évben mintegy 400 embert végeztek ki a forradalomban való részvételért, több mint 21 668 személyt börtönöztek be, 16-18 ezer főt internáltak. Mindezt az amnesztia ígérete után, és úgy hogy a résztvevők jelentős része elmenekült az országból. A börtönökben sokat brutálisan vallattak, megkínoztak, köztük számos nőt és kiskorút is. Az 1957. évi 4. törvénnyel lehetővé tették a 16 év feletti fiatalkorúak esetében is a halálbüntetés kiszabását. (Lásd: Mansfeld Péter kivégzése!) A szovjet hadsereg által elfogottak közül további több száz főt szovjet hadbírósági eljárás során végeztek ki, mintegy 860 embert a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba deportáltak.

1958. június 9. és 15. között zajlott le az úgynevezett Nagy Imre-per. Nagy Imre volt miniszterelnököt, Gimes Miklóst és Maléter Pált halálra ítélték, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, Donáth Ferencet 12 évi, Jánosi Ferencet 8 évi, Tildy Zoltánt 6 évi börtönre, Vásárhelyi Miklóst pedig 5 évi börtönre ítélték. 16-án hajnalban Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst a budapesti Gyűjtőfogház udvarán kivégezték. Holttestüket a börtön udvarán a legnagyobb titokban bebetonozták.

A forradalom nemzetközi visszhangja

A magyar forradalom hírére a nyugati országok számos városában szovjetellenes jelszavakkal vonultak ki a diákok az utcákra és a szovjet követségek elé. XII. Piusz pápa a világ katolikusait imára szólította a felkelés győzelméért. Számos nyugati országból érkezett vér, gyógyszer és élelmiszer a Magyar Vöröskereszt számára.

Eisenhower amerikai elnök október 31-i elnökválasztási televíziós és rádióbeszédében a magyar nép iránti csodálatának adott hangot. Ugyanebben a beszédben azonban azt is kijelentette, hogy az Amerikai Egyesült Államok az új magyar vezetést nem tekinti potenciális szövetségesének és nem fog katonai segítséget nyújtani a magyaroknak. Ezzel Moszkva gyakorlatilag megkapta a jóváhagyást az invázióra. Az USA aljas, piszkos, a cionizmus vezette kormány politikája a kis népek számára mindég veszélyt jelentett, pláne akkor, amikor a háborús, globális érdekeiket nem érintette, azokat kártyajátékként a közös gyökerű érdekek lassan süllyedő hajójába vetette.

A szovjet döntés

November 1-jén Kádár János, a Nagy Imre kormány államminisztere, és az aznap megalakított MSZMP vezetésének tagja Münnich Ferenc belügyminiszterrel az esti órákban, repülőgépen távozott Budapestről Moszkvába (egyes feltételezések szerint Kádárt elrabolták), ahol két tárgyalást követően megbízták egy ideiglenes forradalmi kormány vezetésével. Ez, így, egy hivatalos bejelentett közlés. De nézzük csak mit tudunk, vagy hallottunk még erről az állítólagos elrablásról.

Az előbb említett Kádár elrablásáról, egy CIA, névtelen ember mesélte a következőt. ” Nagy Imre, Kádár és Bibó beszélgetett, Bibó parlamenti szobájában, amikor Münnich nyitott be és azt mondta: "János egy pillanatra szeretnék veled beszélni" ,  Kádár kilépett, Münnich pisztolyt nyomott az oldalába és kivezényelte, illetve kikísérte egy ott várakozó autóba. Akkor este, Münnich, Kádár többedmagával, Budapestről Moszkvába repültek.”  Tehát, az elrablás, Kádár e fajta  kényszerítése

nagyon is valószínű. Ismerve a magyar közmondást: nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja.

Eközben szovjet pártküldöttségek indultak valamennyi kommunista ország vezetőihez, többek között Jugoszláviába Titóhoz, valamint Kínába is, hogy megegyezzenek velük a Magyarország elleni támadásról. Itt kell megemlítenem azt a nyilvánosságra került tényt, hogy, Kína erősen szimpatizált a magyar forradalommal, ennek oka pedig az volt, hogy akkor is és ma is keleti származásunkat ismerve és tisztelve emlegette a magyarok a Szovjetunióval szembeni bátorságát. Természetes is ez, ha azt nézzük, hogy előzőleg a Szovjetek meghiúsították Kínának az ENSZ Biztonsági Tanácsába való bejutást. Erre volt szüksége az USA-nak is, s erre az orosz-Kína közeledésére küldte Eisenhower, Titónak és Kínának, a már ismert, a magyar forradalomtól s annak következetes vívmányaitól való elhatárolódó, az oroszoknak cselekvési jogot adó táviratot.

1956-os deportálások a Szovjetunióba

az Ukrajna Állambiztonsági Hivatalának Archívumában őrzött dokumentumok alapján

1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc a XX. századi magyar történelem kiemelkedő, világtörténelmi hatású eseménye. Az 1956. október 23-a és november 4-e között eltelt néhány nap a világ érdeklődésének középpontjába emelte az európai, alig tízmilliós országot.

            Évtizedekig olyan országban éltünk, ahol a hősökre emlékezni bűnnek számított, de gyilkosok emlékműveit kellett koszorúzni. 1956 mérce volt azoknak az embereknek, akik készek voltak mindent megtenni az igazságért és szabadságért. A pesti srácok 1956 októberében az országból hazát, a népből nemzetet akartak építeni, a Párt és a Haza közül az utóbbit választották, és sokan az életükkel fizettek érte.

Az 1956-os forradalom után 55 évvel egyre több igazságot tudunk meg a forradalom napjairól. Egyre több adat bizonyítja azt, hogy a szabadságharc eltiprását Kárpátaljáról irányították. Az Ukrán Nemzetbiztonsági Hivatal levéltárában őrzik a KGB forradalommal kapcsolatos iratanyagát, ami az eddigi kutatások alapján 30 kötetből áll és több ezer oldal. Az iratok egyik fontos részét képezik az 1956-os forradalom idején a Szovjetunióba deportáltak névsorai, adatai.

A dokumentumok egyik listája szerint – aminek címe: „Az 1956-ban Magyarországról érkezett letartóztatottak névsora”– 848 főről van szó, közülük 23 nő. Ez a szám viszont nem mondható véglegesnek Egy másik összesítés szerint összesen 846 főt deportáltak, közülük 329-et Ungvárra, 463-at Sztrijbe, 54-et pedig azonnal visszaküldtek Magyarországra.

 

Több névsor végén kézírással megjegyezték, hogy a forradalmároknál a letartóztatáskor semmilyen személyes irat nem volt.

 

VÉGEZETÜL

„A felnövekvő generációnak a forradalom emlékezete már nem jelent igazi élményt, s a szabadságharc csak akkor tudja megőrizni történelmi jelentőségét, ha a jövőben a fiatal nemzedék szembe tud nézni az 55 éve történtekkel és az eseményeket beépíti tudatába” – mondta Filep Tibor történész.

 Miközben a forradalomra gondolunk, a gyász és az árulás emléke egyszerre jelenik meg.
- 1956. november 3-án a szabadságra vágyó polgárság úgy hajtotta álomra fejét, hogy vágyaik másnap reggelre megvalósulnak, és egy demokratikus Magyarországon ébredhetnek fel. A harcok egyszerre törtek ki Debrecenben és a fővárosban, a Kádár János hívására a bevonuló orosz csapatok mindenhol halálos áldozatok árán törték le a magyarok szabadságról szőtt álmait.
Ma és november 4-én emlékezni kell a forradalom áldozataira, a hősiesen küzdő pesti srácokra, a sortüzek ártatlan halottaira, a mártírokra, akiknek pontos számát még a mai napig sem lehet bizonyosan tudni. A túlélőkre, akik börtönbüntetéssel fizettek hazafiságukért, a meghurcolt 15 ezer internált emberre, azokra, akik híven őrizték a forradalom emlékét.
Még ma is az emlékezet gyásznapjait éljük, amikor sokan már azt sem tudják, mi történt valójában azon a történelmi napon.

 

                         Acton,2011-10-17

 

 

 

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.