Az itt olvasható sorok,  az én ’56- os saját élményeim. Sok hatás ért még ezután, de azokat később,  másoktól hallottam, tanultam.

Első rész



Délben megettem a reggel számomra kikészített paprikás krumplit.
A szokott kapkodással bedobáltam táskámba a megviselt könyveimet, pecsétes, szamárfüles füzeteimet.
A számtan füzetet nehezen találtam meg, végül a szekrény melletti polc alól kilógó csücsköt vettem észre.

A rádiót kikapcsoltam, ahonnan egymást ellentmondó hírek hallatszottak.
A tüntetést egyik órában betiltották, aztán mégis engedélyezték, és újfent betiltották a hírek szerint.
Értettem is, meg nem is.
A Bajcsy Zsilinszky úton átmenve akkor éppen a Hold utca felé vettem az irányt.
Reméltem, hogy épp akkor mennek a „suliba” az Arany ikrek. Éva. És Ági akkor az iskola legszebb lányainak számítottak.
Nem volt szerencsém!
Az Örökmécsesnél úgy jutottam el a Szemere utcáig, hogy egy osztálytárssal se találkoztam.
Az iskola előtt felültem a hosszú korlátra. Csak úgy zárójelben közbevetem: Nemrég arra jártam, mert az élet messzire sodort gyermekkorom helyszíneitől. Esti sötétség volt, néptelen volt az utca, megpróbáltam ugyanúgy felkapaszkodni a korlátra. Harmadik próbálkozásra se sikerült, viszont hangos reccsenéssel széjjel szakadt fenekemen a nadrág.   Nem mentem fel a lépcsőkön, mert még volt idő, és barátaim, Kármán Gyurival, és Benkovics Józsival – akik ellenkező irányból jöttek, még talán megérkezhetnek. A tanítás előtt még beszélgethetünk egy kicsit…

Így is lett. Megláttam őket az Alkotmány utca túloldalán. Lágyan sütött az októberi Nap, és a ma is ott lévő telefon akna fedélben, ahol az aszfalt kipergett víz állt.
Ők ketten és még Petneházy, és Zeley valamit, kis kavicsszerű izét ejtettek a kanálnyi tócsába, ami ott fortyogni, majd sárga lánggal égni kezdett, miközben a víz tetején rohangált.
Ezt nem hagyhattam ki, tehát átfutottam a széles utca túloldalára, és bámész képpel csodáltam a tudj’Isten hol szerzett nátrium darabkát!

Gyuri felocsúdott a fontos tevékenységből, és mondta, hogy a rádió, amikor kilépett a lakásból, éppen azt mondta, hogy a tüntetést mégis betiltották.
Mivel aznap, mint mindig én is folyvást a bekapcsolt rádió hangja mellett tettem-vettem, mondtam, hogy majd egypár perc múlva fogja mondani az ellenkezőjét is… Délelőtt már többször ellent mondott saját magának az akkor még nem médiának hívott orgánum.

***

Az órák a suliban valahogy másként teltek, mint máskor.
Osztályfőnökünk, a vékony, fiatalos mozgású Tompa tanár úr észlelte figyelmetlenségünket, új anyag továbbítására magát se érezte igazán késznek. Váratlanul dolgozatot íratott velünk, nem törődve magunkba fojtott átkainkkal…
Azt hiszem, soha nem osztályozta le az ekkor megfejtett számtan feladatokat…
Magyar órán Kollász tanárnő félig olvasta fel Petőfi versét. „Feltámadott a tenger…”. Inkább nyelvtan órát tartott, aminek talán még ő se örült igazán…
Volt még növénytan óra, és Legeza tanárnő, akinek komoly kultúrált egyénisége máskor is nyugalmat, előadói stílusa pedig még azt Tatayt, sőt Flóh ”Dömét” is oda figyelésre késztette időnként, akikről az volt még saját maguk véleménye is, hogy ez képtelenség. Ma egyikük az élet fricskájaként egyetemi tanár, másikuk a rend, törvényesség letéteményese: jogászok mindketten.
Utolsó óránk fizika volt. Vass tanár úr a termünk helyett a harmadik emeleti fizika előadóba vitt fel bennünket.
Itt a padsorok a terem vége irányában emelkedően voltak kialakítva. A két rétegű tábla mögött, ha mindkettőt felhúzták, akkor üvegfal mögött a fizikaszertár kincsei voltak láthatóak.
Vass tanár úr a világháborút tüzértisztként harcolta végig. Ütegük aknatalálatot kapott. A légnyomás következtében fél arca az óta félre állt. A terem ablakai az Alkotmány utcára nyíltak. Nem volt hideg, ezért az ablakok nyitva voltak. Felhallatszott az Országház felé tartó tüntetők lármája.
Emlékezetem szerint a fénytan rejtelmeibe kellett volna bejutást nyernünk, de ez az igyekezete a tanár úrnak meddő maradt. Ekkor már sötét volt odakinn, de a tüntetők kezében egyre több Szabad Nép lobbant lángra. Biztosan voltak ott fáklyák is, de nem volt időnk pontos megfigyelésre, mert csak akkor ugrott az ablakhoz olyik-másikunk, amikor a tanár úr a tábla felé fordult.
Később ő is belátta, hogy az óra rendjét képtelen fenntartani.
Lentről a tömeg skandálta: Ruszkik haza! majd „Rákosinak kötelet, Magyaroknak kenyeret!”, „ Békét, rendet, Szabad Magyar életet!”, aztán „Lengyelország barátunk, Gerő Ernő utálunk!”
Egyre több füzet veszítette üres lapjait. A kitépett lapokra a lentről hallott jelszavak, meg a cirill betűs felszólító mondat került iromba betűinkkel: „Pycckue gomoΰ”. Körülbelül ez volt minden, amit két és fél év alatt fejünkbe lehetett verni. Legalább ilyen rossz helyesírással… Még ezt is sokalltuk.
Annak ellenére, hogy internálásból épp hogy visszatért keresztapám véleménye más volt: „Hogy akarod megértetni velük, hogy utálod őket, ha nem tudod elmondani nekik?”
Keresztapám vétke a rendszer számára megbocsáthatatlan volt! Képzett katonaként végig harcolta a háborút. Nem állt át „hősiesen” az ellenséghez, és vesztes háború után a sebtében felállított Igazoló Bizottság elé díszegyenruhában, fényesen csillogó kitüntetéseivel a mellén vonult be. A terembe érve végignézett a pulpituson ülőkön. Rosszarcú civileket látott, és egy magánál alacsonyabb rendfokozatú tisztet. „Ülve maradhat!” – adta meg a pirosra színeződött fejű hadfi számára az engedélyt. Az asztal előtt nem volt szék, hát odaintett egy fal mellett álló altisztet, hogy adjon neki egy ülő alkalmatosságot, amelyek ott sorakoztak a fal mentén. Az meglepetésében engedelmeskedett is. Az elképedéséből ocsúdó igazolóbizottság döntése talán nem kétséges. Rövidesen mondva csinált ürügyekkel elvitte egy lefüggönyzött  fekete Pobeda. „Távolléte” alatt osztrák felesége elvált tőle, nevelőanyám – húga - az engedélyezett látogatások egyik-másikára magával vitt, és amikor előkerülve, más lakóhely híján nálunk húzta meg magát átmenetileg, a korábban testes ember az én alsó nadrágjaimat viselte, míg nem pótolta elvesztett testtömegét…

Az óra vége felé, már szinte csak látszat szerint ellenkezett fizika tanárunk a cédulák ablakon való kidobálása ellen.
Kicsengetés után nem engedett bennünket ki a teremből.
Vigyázót rendelt a táblához. Velancsics volt köztünk a legnagyobb darab fiú, igaz, hogy talán a legbékésebb is. Ő lett volna hivatva felírni a zsibongókat. Üres maradt a tábla.
Vass tanár úr leballagott a tanáriba, aztán a kapu elé, és megnyugodva látta, hogy a szülők nagy számú küldöttsége várja magzatjait. Így levitte az osztályt, és először csak azokat engedte ki a kapun, akinek szüleje ott volt. Engem egyik irányba eső otthonú osztálytársam anyja vitt magával.
Mellékutcákon, a Báthory utca, Vadász utca Nagy Sándor utcákon át értünk ki a Bajcsy Zsilinszky útra, ahol osztálytársam lakott. Környei néni, társam anyja, itt felküldte saját kisfiát, azután átvitt az úton, és mert innen csak egy utcányira laktunk a Zichy Jenő utcában, némi izgalommal utamra engedett.
Otthon üres lakás fogadott. Apám ekkor már második házasságában élt. Anyámtól történt válásuk idején a Bíróság apámnak ítélt. Anyám is új házasságot kötött Egyikük új életének keretei között sem volt hely számomra. Nővére, nagynéném, aki nevelőanyám volt, akkor ott izgult az iskola előtt, de a szülők tömkelegében nem vett észre. Későn került haza idegileg kimerült állapotban.
Meg kell emlékeznem, hogy a Bajcsy Zsilinszky út úttestje megtelt a Kossuth térre vonulókkal. Valahol azt olvastam, hogy október 23.- án este a parlament előtt százötven ezernyi ember előtt mondott beszédet a vértanú sorsú Nagy Imre.
 

***

Iskolánk a Szemere utca- Alkotmány utca sarkán ma is áll. A hazatérésünk megkezdése előtt egy órával már az az utca megtelt tüntetőkkel, akik a Kossuth tér felé haladtak. Egy óra múlva a Bajcsy Zsilinszky út a Szent István Bazilikától nem messzire lévő Nagy Sándor utcánál tömve volt. Nehéz volt az iskolatáskámmal átküszködnöm magam a tömegen.
A mai rendszer droid kinézetű rohamosztagosai a tömeg számának becslését úgy végzik, hogy egy négyzetméterre négy főt számolnak.
A kommunista rendszer távozását követelők száma eszerint meg kellett haladja a fél millió embert. Ha ma volna ennyi hazafi, akkor az akkori rendszer örökösei, mai haszonélvezői, már bőven elsöpörhetőek volnának!
De ma többen vannak a drog-ügyvédek, „hitgyülisek”, és más széthúzást szító ügynökök…

 

Második rész

Még akkor este, 1956. Október 23.- án, kedden este, bekopogott egyik szomszédunk:
-    Kisfiam! A háború idején be kellett szolgáltatni a rádióinkat. Valamit tehettek vele, mert mióta visszakaptuk, a pesti adón kívül nem jön be rajta semmi.
-    Hallom az ablakon át, hogy a tiétek rendesen működik. Nem tennél az enyémmel valamit, hogy olyan legyen a készülék, mint régen?
Nem kell mondanom, hogy hájjal kenegetve éreztem magam. Egy kiskamasz a hetedik osztályból, ha rádiószerelőnek nézik, hát legalább fújhassa fel magát egy kicsit.
Nagynéném nem osztotta maradék nélkül örömömet:
-    Mindig mondom, hogy ne bőgesd fel annyira a rádiót, amikor a Szabad Európát hallgatjátok!
-    Egyszer elvisznek, mint keresztapádat! Akkor majd megnézhetitek, magatokat…
A szomszédot azért büszke mosollyal engedte útra, azzal az ígérettel, hogy, ha holnap reggelre megírom a leckémet, és fel is mondom, utána átenged rádiót boncolni. Ha többé nem szólal meg, ő semmi felelősséget nem vállal a dologért! Másnap se nekem iskolába, sem nénikémnek dolgozni nem kellett menni…

Aznap éjjel nem aludtunk sokat.
A rádió skálája sárgán derengő fénnyel világított, és hol a Kossuth adót, hol sávot váltva a magyar nyelvű nyugatról sugárzott adókat hallgattuk. A hazai adón többnyire Liszt gondterhes zenéje, Beethoven súlyos akkordja szólt végtelenítve. A Szabad Európa, és az Amerika Hangja többet mondott az eseményekről.
Valamikor éjjel három óra körül megszólalt a kapu csengője, és a függöny mögül lestük, amint a házmester papucsban, a pizsama fölé kanyarított kabátban baktatott ki a későn jövőt beengedni.

Az egyik földszinti szomszéd bácsi jött meg. Az udvar sötét volt, de látszott, hogy egyenesen megy, józan ember benyomását keltette, és kezében volt valami tárgy, amit ajtajuk mellett letett a kövezetre, és az fémesen koppant.

A lecke nem volt készen reggelre, de most ezért nem kaptam szidást.
K. István bácsi, a szomszéd, más házbéli lakókkal beszélgetett az udvaron.
Hangosak, voltak, és felszabadult volt a hangjuk. A formátlan fémdarab körül álltak. Közéjük furakodtam. Érdes szélű, feketés, törött szélein sárgás-vöröses színű, szabálytalan fém volt. Kalapács, vagy más durva szerszám nyomait viselte.
-    Kétszer szakadt el a drótkötél, mire ledőlt! – hallottam a történet közepetájt tartó élménybeszámolót
-    Mi ez a vas? István bácsi? – kérdeztem
-    Nem vas ez, hanem bronz. – felelte valaki a szomszédok csoportjából
-    A Sztalin szobor egyik darabja. – tették még hozzá
Még egy darabig lábatlankodtam a felnőttek között, majd eszembe jutott az este megígért „műtét” a szomszédék rádióján.

***

Csavarhúzóval, fogókkal, és egy műanyag fésűből faragott, csiszolt hangoló pálcával visszaállítottam eredetihez hajazó állapotába a másik szomszéd félrehangolt rádióját. Nem kell somolyogni. Persze hogy a hajdani hályogkovács juhász számadó szakértelmével működtem. Jóllehet a rádiós szakkörben az alapokat már megismertem valamennyire, mégis messze voltam a hozzáértő rádiószerelőtől… Tudtam annyit, hogy melyik tekercs ferrit vasmagját kell olyan a helyzetbe hozni, amikor a mágneses rezgések meghatározott rezgésszámát erősítve a kívánt sávban fejtsék ki működésüket. Mélyebb ismereteim nem voltak, ma sincsenek.  Mindenesetre, amihez fogtam, sikerült. Érvényes volt a mondás: Részegnek, bolondnak, gyereknek szerencséje van!

A szomszéd lakásból diadalittasan távoztam. Nagy üveg, házi készítésű málnaszörppel a hónom alatt. A szomszéd kislány rajongó pillantásával a hátam közepén, és a dícséretektől duzzadó kebellel. A szomszéd kislány szeplős, volt és kesehajú. Mindig beárult korábban, ha tudomására jutott valami stiklink, amiből volt bőségesen. Ezért seszínű copfját gyakran cibáltuk meg, de most a kölcsönös sérelmek elfelejtődtek. Házbeli társaim, hárman voltunk a ház falurosszai, írígyen figyelték mennybe menetelemet. Mikor a kislány – anyja jelenlétében – még egy halvány puszit is nyomott a képemre, a két lókötő arcán láttam, hogy lesz mit hallgatnom tőlük az elkövetkezendő időkben. Kinövőben voltunk abból a korból, amikor a lányokat lenéztük, de már néztük.
A leányzó érzelmi kitörése azért is meghökkentett, mivel, mint mondtam eladdig hűvösen ellenséges volt a kapcsolatunk folytonos árulkodásai okán. A fruska irigy és féltékeny volt apjára, amiért bennünket, fiúkat rokonszenvvel kezelt. Az elragadtatott leányzó addig széles mosolyú anyukája, aki egyébként se szívelt bizonyos labdáknak a virágládájukban való gyakori előfordulásai miatt, most kissé határozottan lehűtötte hajadon lánya váratlan lelkesedését.
-    Ügyes voltál kisfiam, de biztosan van más dolgod is. – mondta szárazabbra vált hangon, és elpenderítette egyszem jányát mellőlem.
-    Ne izgulj Mari, hiszen még gyerekek! – védett meg mindőnket a szomszéd bácsi. Ahogyan mindig is tette…


Tudni kell B. bácsiról, hogy minden vágya volt, hogy legyen egy fia, de „csak” ez az egyszem lánya született, és mindenkor a mi – fiúk – pártját fogta, amikor az nagyobb családi vihart, vagy a ház többi lakója irányából nagyobb rokonszenv-vesztést nem vonzhatott.
Felesége elégedett volt egy fiú - gyermeknél könnyebben kordában tartható leányával. A bácsi felügyeletével lehetett a mosókonyhában légpuskámmal céllövészetet tartani, és ő látott el csúzlival is, amik később a suliban az osztályfőnök fiókjaiban végezték. Ilyenkor mindig szegényebb lett valamelyik útjába eső bokor egy ágas hajtással. A csúzli pótolva lett mindig.

Tehát, részemről sikeres nap volt.
 Bár később szomorú hírek is érkeztek. A rádió épületének ostromáról már tudtunk, de nap közben hírek jöttek. A szomszéd házban lakó csinos ápolónő hazatérése után mesélt a hozzájuk, és más kórházakba került sebesültekről, halottakról. És ezek a hírek elhomályosították, kialakulóban lévő örömet, amit a forradalom híre általában okozott.  Érdekes módon a forradalom hírére nem komorultak el az első emeletre két éve költözött S. Bácsiék sem. Akiknek éjjeli szekrényén Lenin, Sztálin, és honi tarfejű „atyánk” mellszobrai állottak. Nagyon alacsony sorból emelték ki őket. Egy nagyüzem szakszervezeti vezetője lett S. bácsi, a  család feje. A korábban baromfiüzemi segédmunkás S. – néni kiemelve a szalag mellől, gépírást tanult. Becsületére legyen mondva, a tőlünk sűrűn hallott, rendszert érő legkritikusabb megjegyzések is megálltak fülüknél, és nem adták tovább hangulati hírként.

A forradalom első halottaiért, a sebesültek felépüléséért imát mondtunk, gyertyát gyújtottunk. Az ablak párkányán békésen lobogó gyertyát a ház néhány többi lakásában is, égő gyertyák, mécsesek követték.
A házban e napon csend volt. Csak a gyertyák, mécsesek fénye beszélt…
Így telt el házunkban az első forradalmi nap.

 

Harmadik rész.

A dicső, rádió-javítós napot követő nap reggelén ágyam mellé volt készítve ruhám, és nagynénim felöltözve tett-vett.
-    Készülj kisfiam. Be kell mennünk a munkahelyemre. Ebből nem lehet megélni! – utalt az otthon töltött időre.
Amíg zárta a lakás ajtaját, szomszédaink az ablakukból döbbenten kérdezték, mit művel?
-    Megyek, megnézem, mi van a munkahelyemen!- felelte határozott hangon
-    És a gyerek? Őt is viszi Erzsike?  Nem félti, hogy baja lesz?– kérdezte elhűlten a szomszédasszony
-    Mit tennék vele? Nem köthetem az ágy lábához! Amilyen habókos, megszökik, ha nincs a szemem előtt!

Mellékutcákon mentünk a Nyugati pályaudvarig. Az Andrássy út (akkor Sztálin út volt az utcanév táblákra írva, de mindenki az ismert eredeti nevén hívta…) – a Nagykörút – Bajcsy Zsilinszky út által határolt terület nem volt a forradalmi események központja, itt nyugodtan haladhattunk. A körúthoz közeledve szórványos lövések hangjait hallottuk. Mi tagadás, féltem. Kamaszos vakmerősködésemet külsőleg mutattam, de nagyon féltem. Hiába! Át kellett iszkolni a körút túloldalára.
Távolabbról magasabb hangú „pakk – pakk” hangú egyes lövések hangjait, majd arra válaszul mélyebb, dörgedelmesebb „ratatatata”- pergő - hangú sorozatok hangjai voltak hallhatóak a távolból. Ismét mellékutcákban haladtunk, sakkbéli lóugrás szabályai szerint. Elértük a Pozsonyi utat, ahol nagynéném munkahelye volt, a ház Szent István park felőli oldalán, pedig a Fodrász Szövetkezet központja. Először ide mentünk. Itt csak K.Ö bácsi tartózkodott. Az elnök.
-    Le akarja lövetni magát? És ezt, gyereket is? – támadt rá nevelő anyámra
-    Nem volt semmilyen utasítás, mikor kell újra bejönni. – védekezett pótanyám
-    Ha már itt vannak, húzza az időt, mert a Sziget felől is, meg a város felől is hallani lövöldözést. Majd amikor elcsendesednek a hangok, futás haza. Majd, ha újra indul az élet, akkor jöjjön be újra! Nálam más a helyzet. Nekem itt a helyem, mert én vagyok a szövetkezet elnöke.– adta ki a parancsot a kövér, kopasz Ödön bácsi.
A biztonság kedvéért felhívtuk az iskolámat is. Hosszú, meddő csengetés után a pedellus, János bácsi jelentkezett, aki ott lakott az épületben.
Elképedt a kérdés hallatán.
-    Mit tetszik kérdezni?- kérdezte indulatosan a kagylóból valami folyamatos kattogás, néha szerintem ágyúlövés is hallatszott
-    Bement dolgozni? A gyerekkel együtt? Asszonyom maga nincs az eszénél! Erre ne próbáljanak hazafelé jönni az Isten szerelméért! A Kossuth téren valami szörnyűség történhet. – mondta, és szánalom, rettegés volt a hangjában
Ránéztem az órámra. Elfelejtettem felhúzni, sajnos megállt tíz órakor. Nem tudom hány óra lehetett a beszélgetés idején, annyi biztos, hogy még nem volt dél.
Korábban már írtam, hogy az iskolánk a Szemere utca- Alkotmány utca sarkán áll még ma is. Pár lépésnyire a Kossuth tértől…

A visszaút a Pozsonyi úttól a Bazilika közelében nyíló Zichy Jenő utcáig nehéz volt. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen kihaltak voltak a mellékutcák, ijesztő volt még a nagy harci zajt követő némaság is. Már délután volt. A Bajcsy Zsilinszky utat a Báthory utcánál kereszteztük. Egy teherautó jött az örökmécses irányából. Rakterén néném valami szörnyűséget láthatott. Szememre borította télikabátja szárnyát, amíg a kocsi el nem haladt. A kocsit nem láttam, de nyomán vércseppek maradtak az úttesten…
Nevelő anyám zokogva jött tovább. Most mintha én vezettem volna kis menetünket… Gyermek fejjel, ha borzongatott is a kocsiról lecsorgó vér látványa, nem fogtam fel teljes szörnyűségében. Mit is jelentett az a teherautó, és rakománya.


Távoli, kalandkereső taknyosból, sok egyéb mellett ez az élmény tett azzá, ami vagyok.

A következő néhány nap. Mindaz, ami akkor érzékeinkre, érzelmeinkre szakadtak éveket öregítettek rajtam.

Megértettem, hogy akik ezt tették, akik ezt képesek voltak megtenni, örökre kiírták magukat a nemzet életéből. És azok is, akik rokoni, vagy eszmei örökség gyanánt bármilyen közösséget vállalnak velük, ugyancsak. Bocsássa meg nekem a Jóisten, de azokra se tudok keresztényi szeretettel gondolni, akik velem együtt – esetleg érettebb korukban – tanúi voltak ezeknek a napoknak. És akik a gyilkosok, a későbbi eseményekben a hazaárulás más tetteit elkövetők pártjaira szavaztak a késeibb áldemokratikus időkben, szememben nem emberek!

Én ezt láttam, és felidézve emlékeimet. Akkor ezt éreztem. Nem többet, nem is kevesebbet.
Azóta évek teltek el. Volt, amit elfelejtettem/elfelejtettünk, és szereztünk új ismereteket. Emberségünk bővült a szerzett tudástól, és vesztesei lettünk az elfelejtett dolgoknak.
A mások közölt ismereteivel gazdagodtunk, mint a csatolt – hangsúlyozottan – más kortárs élményt tartalmazó szemelvénytől:


Budapest, Kossuth tér (Országház), 2008. október 25. 11 óra

Szomorú ez a város! Ebben az időben mindössze egy tucat embernek jutott eszébe, hogy 52 évvel ezelőtt mi történt ezen a helyszínen. Akik eljöttek, azokat a szívük hozta oda. Többségük megtört idős ember, akik túlélték a sortüzet.

Az újkori magyar történelem egyik legmocskosabb történése, ahogy a helyszínen ma délelőtt Fónay Jenő fogalmazott a beszélgetők között. Volt, aki egy mécsest tett le a lyukas zászló tövébe, s volt, aki le is térdelt imát mondani. A jelképes sír előtt térdeplő hölgy pontosan tudja, hogy néhány hónapos korában ott volt édesanyja karján, s pusztán az isteni gondviselés különös kegyelme által lehetett ma közöttünk. Kínra, vergődésre, embertelen munkanélküliségre tartotta volna meg a Teremtő? Vagy akik repeszt hordoznak eleven húsukban némaságra maradtak?

Az egyik túlélő elővett egy inggallért, ami abból a ballon ingből való volt, amit akkor viselt. A golyó ütötte lyuk körül és mellett ma is, látszik a vérnyom. Nem tud szabadulni ettől az ereklyétől, állandóan vele van. A lövedék mindössze két centiméterrel kerülte el a nyaki ütőeret. Őt is a gondviselés tartotta meg az utókornak, hogy beszélhessen a következő nemzedékeknek erről a szörnyűségről.

Fiammal, valamivel 11 óra előtt érkeztünk a lyukas zászlóhoz. A 2-es villamosról leszállva elővettük zászlóinkat és hátunkra terítettük. Odasétálva az emlékműhöz már öt ember volt ott. Lassan beindult a beszélgetés. Fiam lelke itta a történeteket. Fényesedett szemekkel szinte felnézett a mára nála jóval alacsonyabb emberekre. Ott állt előtte az eleven történelem.

Az első kép a térre érkezésünkkor az volt számomra, hogy nem volt fent az árbócon az állami zászló. Mi történt? Csak nem féltik tőlünk a saját zászlónkat? Netán csupán látványként, kellék gyanánt szerepelt a kötelező programok között a zászló, és utána nem törődik vele senki? Ugyanis eddig a mószerváltás (nem elírás!) után az volt a szokás, a november 4-én, zajló záróünnepségen volt a zászlólevonás.

Mint mondom, hátunkon zászlóinkkal közelítettünk az emlékhelyhez. A strázsa szemei meg jöttek kifelé a meglepetéstől. Mintha el sem tudta volna képzelni, hogy ilyen az ő szolgálata idején megeshet ezen a "Feri bácsi"-tól szennyezett téren.
Beszélgettünk az idős emberekkel, s közben a szemem sarkából láttam, hogy a hústorony előveszi szolgálati rádióját, amin feltehetőleg segítségért vartyogott.
Jött is egy nála idősebb tiszt komor szemekkel méregetve a gyülekező megemlékezőket. Ám amikor a két zászlót is meglátta, ő is a rádióért nyúlt.
Csak nevettünk a hasmenésükön. Beteg lelkek ezek, akik a rácsok mögött élik szánalmas tenyészetüket. Csak a fegyver hatalmát ismerik. Eszükbe sem jutott, hogy megkérdezzék, miért vagyunk ott. Nekik csak bejelentetlenül gyülekező csőcselék voltunk. Lerítt az arcukról a várható préda iránti mélységes megvetés.

Ennek a parlamenti csürhének és a nemzet ellen idomított verőgépeiknek a hátra terített zászló, és a kommunista karhatalom gyilkos sortüzére emlékező túlélők már fenyegetettséget jelentenek.
Ne is legyen egyetlen perc nyugalmuk! Minden időben attól kelljen rettegniük, hogy akármikor kitörhet az ellenállhatatlan népharag. De nem olyan békésen, mint 52 évvel ezelőtt! De nem ám! Forró lávaözönként éljen bennük a félelem reggel éjjel meg este, ahogy azt az időben dezorientált féleszű ripacs böfögte.

Kevesen figyeltek fel erre az időrendi rándulásra az óta. Pedig már akkor elszólta magát a tudat-hely-alattija, hogy fogalma sincs a körülötte zajló valós folyamatok mikéntjéről, és miértjéről. Szerencsétlen pojáca, akit golyófogónak odalökött a szoci-libsi bűnszövetkezet az istenadta nép szeme elé. Ez meg fel is vállalta. Tetszelgett is szerepében, s hovatovább ez a vörös gólem kezdi felfalni teremtőit, életbentartóit.

Közel a vég! Az volt az érzésem a lyukas zászló tövében, hogyha a múltra ilyen nagyon nem emlékeznek, akkor leginkább a jövő lehetséges rezdüléseit firtatják az emberek. Nem a parlamenti hazaárulókról, hanem az emberekről beszélek.
Ahhoz volt eszük, hogy a magyar népet a végletekig kettéosszák. Ahhoz is volt eszük, miként húzzanak hasznot az életterünk eladásából. Ahhoz már nem volt eszük, hogy a leendő rabszolga tömegnek megfelelő életteret hagyjanak, akik dolgos napjuk után a földi sugárzású szellemi szemeteken békésen kérőzve kezelhetőként génletétben megmaradjanak.
Nem. Nekik és megbízóiknak nincs már egy emberöltőnyi idejük arra várni, hogy kiürüljön a Kárpát-medence. Tenni akarnak róla, hogy ez mielőbb be is következzen.

Ezek a gondolatok mindig ugyanúgy köröznek mindannyiunk fejében. Már 1956-ban is hasonló aggodalom fogalmazódott meg sok-sok tiszta szívű magyar ember lelkében.

A szavak elszálltak, énekeiket a hegyek nem visszhangozzák, társaik többsége temetőben. Megmaradt a mocskos fegyverek hatalma. A kommunista és ivadékai, valamint újdonsült segítői a cion-globál hódítók máshoz nem is értenek lassan - mint azt országunk gazdasági állapota mutatja.

Nem tart ez sokáig - mondta az egyik túlélő a lyukas zászló tövében - meglátjátok.
Ne is, mert abba valóban belepusztul a nemzet. Annál jobb az országnak, ezek a biológiai kísérleti példányok minél messzebb kerülnek tőlünk. Persze üres zsebbel, ahogy az agyalágyult az első miniszterelnöki sajtótájékoztatóján kedélyeskedett. Mintegy előrevetítve sorsát bájolgott a bamba objektíveknek. A póz, a tánc, a hazugság, egyetlen emberi alakba belesűrítve kicsit sok.

Éltessen minket az Isten, hogy lássuk bukásukat, nyomaik törlését! Éltessen minket az Isten, hogy régészeti mélységbe taposhassuk őket, akik csak olyan rendőröket kapnak a napi aljas politikai céljaikhoz, hogy teleereszti a szolgálati fehérneműt a nemzeti színek és az árpádsávok közeledtén.

Dicsőség a hősöknek! Köszönet a túlélők szavaiért! Tartsa meg a Jó Isten közöttünk az emberi életkor lehetséges végső határáig, hogy az utókor ne felejthessen. Hogy az utókor egyszer eszméljen, és számon kérjen. Számon kérjen lopást, csalást, hazugságot, szemeket az aszfalton, CR gáz miatt repedezett tüdőket. Mindent, mindent, mindent. Tekintet nélkül. Mert ugyanazzal a szívvel Krisztust és Pilátust szolgálni nem lehet. Ezeket, pedig egyáltalán nem!

Ismét kérem magyar testvéreimet, hogy aki bármi okból nem jött el ma délelőtt erre a megemlékezésre, este tegyen ki egy mécsest ablakába, és mondjon egy fohászt 56 hősi áldozataiért!

Budapest, 2008. október 25.
Lengyel Károly

 
1956. Október-novemberének története ugyan nem zárult le Október 25.- vel, de minőségileg átalakult.
A Forradalom ekkor nőtt át szabadságharcba, a barbár tömeggyilkosság által.
Nem tudta senki, de az óta kiderült: az embertelenség mítoszának legfőbb mozgatói, Hruscsov, Mikojan, a vérengzés kiagyalója: Szerov a  kommunista titkosszolgálat vérszomjas fővezére ott voltak pár méterre az Akadémia utcai párt rezidenciában.
Pár mozdulattal el lehetett volna seperni az egész operatív vezérkarát, ennek az emberiség történetében egyedülálló – definitíven valóban – fasiszta eszmerendszernek. A Kossuth téri vérengzés valódi oka, meggyőződésem szerint ez volt!
                 
Negyedik rész

A véres csütörtökkel sok minden megváltozott.
Addig is óvtak attól, hogy kíváncsiságból, kalandvágyból, kamaszos kivagyiságból nekivágjunk a városnak bármilyen ürüggyel is. Ettől kezdve a környezetünkben lévő felnőttek egyöntetűen képzett börtönőrökként ügyeltek minden lépésünkre.
Korábban az udvaron a felnőttek egyöntetűen csendre intettek, most szabad volt ugrálni, zajongani.
-    Hadd randalírozzanak! Legalább tudjuk, hol vannak, és mit tesznek. – mondotta a második emeleten lakó G. bácsi /Dr. F. G. Nyugalmazott Székesfővárosi Főmérnök – ahogyan a névtáblájukon egy kis vésett rézlapocska hirdette/. Mióta a házat államosították, az Ipartestület bérháza volt korábban, a korábbi karbantartók nem jöttek, ha valami meghibásodott. A réges–régi gőzfűtés még egy darabig működött, (G. bácsi szelíd humora szerint a kazán akár Stevenson eredeti műhelyéből is származhatott volna) ekkora csak emlék volt. A történet idején már a lerobbant kazán is eltűnt a pincéből. „Gyűjtsd a vasat, és a fémet, ezzel is a Békét Véded!” – jelszóval valaki „privatizálta a régi, de megbízható hőfejlesztőt. Néhány lakásban a szerepüket vesztett csövek hirdették a ház virágkori kényelmét. A régi-régi kéményekből szállt a füst a beszerzett kályhákból a város levegőjébe…
A gyakori csőrepedések esetén, G. Bácsi elővette benzin lámpáját. Táskájában lapuló ólom lemezből vágott ki ollójával darabkákat, és befoltozta a hibás csődarabot. Még arra is volt gondja, hogy a kivésett cső felett gipsszel, a játszótérről hozott homokkal kevert habarccsal, meg egy sima deszkalapocskával kijavítsa a falat. Amit a netán mégis – jó pár napos késéssel érkezett HKI pálinka felhőbe burkolt szakközegei sohase tettek…
Az öregúr hűvös előkelőséggel élte mindennapjait, mégis ő volt mindig az első, aki baj esetén bárki gondját megoldani előkerült.
Ő volt a ház életében az előttünk járó értelmiség. Aki utat mutatott, és példát adott. Tudása, nyugodt tekintélye megengedte, hogy olykor azt mondja: „Ehhez nem értek, majd utána nézek. Meg fogjuk oldani!” Azt hiszem vele, korosztályával ez az emberfajta kihalt. Eszét, tudását nem a mindig, mindenhez értést hirdetni kívánó, semmit nem mondó állandó-parttalan hozzászólás hirdette. Tett, segített, ha szükséges volt. Utálta, ha munkáját hálálkodva megköszönték, fizetséggel, pedig végképp senki nem próbálkozott, mert akkor vihar törhetett ki…
Valaki felvetette, hogy be kellene zárni a kaput.
-    A kapu maradjon nyitva. Üldözött, sérült ember jöhet, vagy aki az utcán rekedt, lekéste a kijárási tilalmat. – szólt a rögtönzött lakógyűlés menetébe csendesen.
Az ötlet gazdája maga is igazat adott neki.
-    Tartsunk inkább kapuügyeletet, mi férfiak! – tett javaslatot másik szomszédunk.
Így lett. A kapu nyitva maradt reggel öt, és este tizenegy óra között, és mindig állt valaki a kapuban. Figyelve a környéket.
Egy ízben M. Bácsi, a házfelügyelő volt a soros. Felesége hívta ebédelni. Én a lakásunk lépcsőjén ültem. Más nem látott mozogni a házban, így engem kért, hogy amíg bekapja a levest, helyettesítsem őt.

Ez számomra felért egy férfivé avatással! Fontosságom tudatával álltam a kapuhoz, majd a réges-régi kerékvető gömbölyű gránit-golyóra álltam, mert kis termetemet így nagyobbá tenni, fontos feladathoz méretezni éreztem. Nem figyeltem fel arra, hogy a felnőttek nem állottak ki teljes test felülettel az utcára.
Házunk a páros oldalon a Bajcsy Zsilinszky út felől az első „élő” kapu volt (mert a saroktól terpeszkedő hajdani bank épületének oldalkapuja nem volt használatban), a kapu előtt álló alak volt az első életjelt mutató lény.

A Bajcsy Zsilinszky úton a Bazilika felől megjelent egy páncélautó, azt követte egy dübörgő tank, meg egy alacsony építésű vastag csövű rohamlöveg. A tank páncéltornyának gyorsan kinyílott a fedele, és a belőle kimagasló bőrsisakos katona, a toronyfegyverből az utca irányába leadott egy sorozatot.
Én csak a torkolattüzet láttam, majd a földszinti ablak alatti frízdíszítésből kiszakadt vakolat potyogott a nyakamba. A lövés hangja csak ezt követően ért hozzám.  Leugrottam a kerek kőről, és beugrottam a nyitott kapun.
Nekiálltam behajtani a nehéz, veretes tölgyfa kaput.
Magam se voltam tudatában, hogy a napokkal előbbi első lövések hangja már nem tölt el gyerekes rémülettel!
Az ablakon túli földszinti lakás lakója ekkor ért ki a kapualjba:
-    Rád lőttek te gyerek! – kiáltotta döbbenten
-    Hát biztosan, mert más nem volt az utcán. – feleltem szinte hetykén, mert még nem értettem mi is történt
-    Felfogtad egyáltalán, mi történt? Harminc centin múlott, hogy élsz! – kiabált a szomszéd, aki még mindig jobban fel volt háborodva, mint én.

A tulajdonképpen ártatlan M bácsi, a mindenkor, és mindenért hibás házmester a zajra összeverődött lakóktól olyan szidást kapott, amilyenben szerintem soha életében addig nem részesült. Szája még tele volt az utolsó falattal. Felelni se tudott a szidalmakra.
Én pedig inkább attól féltem már, hogy akkora verést kapok, ami felér egy farlövéssel… Nem kaptam verést. Hőssé avattak, majdnem áldozattá, pedig nem tettem semmit. Éppen hogy ügyetlenül álltam meg a helyemet. Akkor még nem tudtam, hogy a hősök soha nem akarnak azzá lenni. A történés teszi őket hőssé, vagy áldozattá…



Befejező rész


Kivonulnak az oroszok! – kiáltotta el magát valaki az udvaron. Még sötét volt. Kora reggel. Nálunk, és – gyanítom – a ház sok lakásában addig csak a rádiók akkor szinte általános lepke alakú zöld varázsszeme világított, addig a pillanatig. A zöld „lepkék” szárnyai jelezték a venni kívánt adó hangolásának minőségét.
A kiáltás T. K. torkából szakadt ki. K. az első emeleti S. Bácsi nevelt fia volt. K. – S. Bácsi feleségének első házasságából született fia volt. Az apa odaveszett a háborúban.
Megelevenedett a ház. Sebtében magukra dobált ancúgokban léptek ki az udvarra, vagy az emeleti körfolyosókra a szomszédok. Most nem szólt rá a mindig féltékeny Gy. Bácsi sem, két gyermek után is kislányosnak maradt külsejű, csinos feleségére, hogy takarja el még jobban magát.
Általános volt a felszabadultság. A konyhákból poharak, üvegek, demizsonok kerültek elő.
A Bajcsy Zsilinszky úton zárt menetben vonultak a vörös csillagos tankok. Tornyukon a géppuska ponyvával volt takarva. Lövegük azért csupasz volt…
A konvoj utóvédjének hátulján, a póttartályon orosz katona ült. Néha integetett – gondolom - az út menti ablakokból félve leskelődök felé. Kis piros zászló volt a kezében. Akkor még gyerekként nem tudtam, hogy forgalomirányító lehetett, és utolsó jármű felvette.

Most a tizenhét esztendős K. volt a ház hőse. Most vettük észre, hogy pár napig nem is láttuk…
Nem láthattuk, mert a Tűzoltó utcai nemzetőr-felkelő csoport – amelyhez csapódott – ide távol működött.
Csak az öreg főmérnök tudott róla. K. időnként tiszta ruháért, élelem-pótlásért, meghasonlott szüleinek arcára dobott pusziért, haza- haza óvakodott, (talán ezért is volt jó az „ügyeleti rendszer” a kapunál). Ezen kívül ilyenkor magával vitte az udvaron álló Vespa motorbicikli tankjából kilopott, benzint. A benzinben feloldódott a féltett nyersgumi talpú cipőmről levagdosott, és üres üvegekbe dobált gumi-forgács. A recept a sztálini elvek szerint írott olvasó könyvemből származott. A kész Molotov-koktél a kapu alatti márványpad alá volt esténként, villanyoltás után rejtve, és egyik-másik reggel valamiképp eltűnt onnan… Tudj ’sten miért, és hogyan… Igaz, hogy ekkoriban még egyszerűen benzines üveg volt a neve.
A motorbicikli egyébként Cs. bácsi tulajdona volt. A motortulajdonos a Maszovlet, később Malév első osztályú pilótája volt, és F.G. ny.á. főmérnök veje.

Az utcákról lassan eltűntek a felborított villamosok. Pár autóbusz járat is elindult.
Halottak napján a jó öreg huszonnyolcas villamos kivitt a temetőbe. Igaz, hogy a Népszínház utcáig gyalog mentünk, mert a Körúti villamos még nem járt.
A jól ismert utakon elértünk nagyapám sírjához. Arra nem emlékszem, hogy virágot, koszorút tudtunk-e vásárolni, de gyertyát vittünk, és pislákolt a hanton.
Visszafelé, odamentünk a bejárattól, kifelé menet jobb kéz felől hevenyészett nagyon friss sírokból álló parcellához. A harcokban elesett magyar hősök feküdtek ott. Sokuk friss sírhalmok alatt, de több volt akkor még a földre fektetett koporsó. Fedelükön leírás arról, hogy ki fekszik benne.
Megrázott némelyik felirat. Ilyenek is voltak:
„Elesett felkelő. Bal keze, és feje hiányzik.”
Meg ilyenre emlékszem. „Fiatal lány, piros csizmában.”

***

A rendteremtés néhány napja következett.

Azért a tanítás még nem kezdődött meg.

Ezt megnyugodva hallottam a rádióból.

Az utcánk végében két Csepel állt meg egyik nap. Ízes beszédű öreg magyar állt a vezetőfülke nyitott ajtajánál.
-    Krumplit hoztunk maguknak. Tudjuk, hogy ínségben vannak.
-    Aki tud, fizet, amennyit képes, de” ingyér” is vihet, akinek nincs miből, fizessen! – mondta
A sarkon kocsma volt. A redőny lehúzva, de a tömegből kivált a házban lakó főnök:
-    Söröm sajnos nincs, de készítek magiknak forralt bort. Azt se köll kifizetni. – állt a nagylelkű viszont ajánlat.
Más kocsi általam soha nem látott óriás kerek kenyereket hozott. Kerek képű, testes, fejkendős asszony állt a ponyvás teherautó végében.
Csak adta le a kenyereket. Társa, csizmás mikádós idősebb férfi, számolatlanul tette el a pénzt. Ha nem kapott pénzt, őt is parolával fizette a nép.

Az asszony szeme rám vetült. Csak bámészkodni mentem oda. Senki nem küldött, vinni se akartam semmit.
-    Azt a gyereket engedjék közelebb! – szólt a kocsi körül tülekedőkhöz az asszony
Közelebb tolt valaki a hátam mögött állók közül. A néni egy szép, nagy kenyeret nyújtott felém.
-    Köszönöm néni! Nekünk még van kenyerünk. – mondtam ki őszintén.
Az asszony szeme bársonyosra vált. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de látva arcomat, mosolya szélesebbre nyílt:
-    Akkor Te kalácsot kapsz, kisfiam! – mondta. És a kocsi belsejéből egy piros-barnára sült kaláccsal tért vissza. Talán városon élő rokonának szánta…
-    Maradj mindig ilyen nyíltszívű, böcsület lesz abból, ha megnősz!- nyújtotta felém.
A kocsi mellett az öreg parasztember, pedig hatalmas kézfogásban részesített.
Még   másnap is éreztem reszelős, agyon dolgozott kezét.
Így tértem én vissza kaláccsal, pedig még kenyeret se akartam vinni…

Apám egy libát hozott, amikor legközelebb meglátogatott. Ami azt illeti, nálunk az én életemben liba nem sült a konyhában. ’50- ig jegyrendszer volt. Szűkös fejadaggal még kenyérből is. Aztán, áruhiány mindenből, és, még ha lett volna a hentesnél árú, nem tellett volna rá.

***

A rádióból csupa jó hír érkezett.
November harmadikán beszédet mondott a kiszabadított hercegprímás.
Nagynénémmel összebújva, hallgattuk.

Ezt az írást ugyan igyekszem akkori – gyermekkori – magam által írni, mégis, az az óta ráhordott rágalmak miatt, most ide helyezem a beszéd hiteles írott változatának elérhetőségét!

http://www.mindentudas.hu/mindentudasegyeteme/20041102mindszenty1.html

Úgy, ahogyan azt akkor, megilletődve ittuk füleinkkel.
(Állhatna itt az eredeti hangfelvétel is, de helyette a :http://www.mindentudas.hu/mindentudasegyeteme/20041102mindszenty1.html – címen először az jelenik meg: FORBIDDEN - 2008.november 3.- án az állítólag szabad, és független Magyarországon, a jelen cikk írásának perceiben.)

Bizakodó volt a hangulat. A Szabad Európa, és az Amerika Hangja egyfolytában buzdított. Kitartásra hangolta a hallgatókat.  Segítséget ígért.

Apám J. nevű bátyja, aki egy sebesülés miatt hamarább ért  haza testvéreinél a háborúból. Haláláig bicegett, és sípolva vette a levegőt a hajdani páncélos tiszthelyettes. A Dont Nimród páncélvadász harckocsin járta meg. Később egy németektől kapott Tigrisen szolgált. Pár lépcsőfok megtétele után kiverte a víz homlokát-nyakát. Fél tüdővel lélegzett.
 Meglátogatott bennünket, és amikor csillogó szemekkel ecseteltem a boldog jövőt. Mikor a közvetlen katonai segítséget, és a később felvehető Marshall segélyt említettem, fejemre tette a kezét:
-    Aztán felébredsz, és a bilibe lóg a kezed öcsi!
-    Eladott a Nyugat Trianon idején. Eladott Jaltában. Most is el fog adni! Ha még nem adott el.
-    Ha az orosz medve nem támad. Talán… Akkor van remény. Ha a „művelt Nyugatnak” nem kerül semmibe, talán segítenek. De gyanítom: drága segítség lenne az a segedelem úgy is.
Akkor sértődötten kivonultam. Nagybátyámról akkor alkotott véleményem nem ideillő. Mikor elment, alig köszöntem neki.
Ma is bánom!

Másnap kezdődött az igazi iszonyat!

A rádióból Nagy Imre szózatára emlékszem.
Úgy végződött. Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!
Aztán csak végtelenítve a gyász zenéje.

A kapu alatt Cs. Bácsival találkoztam. Egyedül voltunk.
-    Mennyi benzint vettetek ki a motor tankjából? – kérdezte
-    Csak három üveggel. –feleltem, de meglepődtem a kérdésen. Azt hittem nem tudja…
-    Ideje, hogy kivegyétek a többit is. Barackot adott a fejemre, és visszament lakásukba.

Még négy palack telt meg benzinnel, és divatos cipőm végleg használhatatlanná vált, mert sarkairól, talpáról a benzinbe vándorolt a nyersgumi.

Az üvegek reggelre eltűntek a márványpad alól.

***                                                                                                                     

Ekkor már jobban ide hallatszottak a harcok, mint korábban. Most már néha megrezdültek az udvari ablakok is, és a zárt udvarba néha érdes, tüzes repeszdarabok hullottak. Súlyosak voltak Az udvar sárga keramit tégla burkolata több helyütt szilánkokra sérült, amint oda pattogtak, falról-korlátról.
F. Bácsi javaslatára levettük a külső ablaktáblákat. Ha a légnyomás, vagy a behulló szilánkok kitörik, legyen mit visszahelyezni, amíg sikerül pótolni.
Az öreg mérnök csendes tanácsai megint átsegítették a ház lakóit a megpróbáltatásokon.
Most az életem vége felé, megismerve többek között a közmű, és energia szolgáltatás gondjait, amelyek biztosításával telt az életem, egy dolgot csodálok: Mindvégig volt villany, víz, és még gázszolgáltatás is. Zavartalanul. Nekünk telefonunk nem volt, de úgy tudom, az is működött…
Most aztán tényleg kóterba zárva éltünk mi gyerekek.  Kevés számú sétáink alkalmával láttunk gyerekkatonákat, több számmal, nagyobb puskákkal az utcán. A „nagyoknak” nem kellett összebeszélni, egyetlen tekintettel megállapodtak abban, hogy lakat alá kerüljünk!
Egymáshoz átmehettünk, nálunk például esténként diafilmvetítések, rögtönzött bábszínház előadások voltak. Egy-egy tea készült, olcsó pogácsa sült a vetítő-gépésznek, bábművésznek, nézőnek egyaránt adag.

Nap közben a földszinti gyerekeket a kapualjig kísérte a „rabtartója”, vagy szomszédja szüleje.
Kilógás lehetetlen volt. Beláttuk, beletörődtünk. Ám a kapu, mindvégig nyitva volt!

Az egyenlőtlen harc tovább tartott, mint ameddig a sok tudós-tojás ma hirdeti.
Valamikor Mikulás, és Karácsony között a pincelejárat közelében feltűnt egy egészen kicsi cirmos macskakölyök. A segélycsomagból, származó tejporból kotyvasztott tejszerűséget elfogadta. Pici mancsával belelépett a tálkába. Fel lefetyelte apró piros nyelvecskéje ilyenkor kivillant szájából. Vad volt. Megsimogatni nem engedte magát. Esetlen kölyök mozgásával vissza ugrott a sötét folyosóra, a mosókonyha felé. Itt egy rozoga ajtó zárta el a világítóudvart a ház többi részétől. A „lichthof” földszintjén alacsony fal rekesztette el a  házat az utca következő házát, meg a  szomszédos utca velünk határos épületét. Egy ócska bútordarabra fel kapaszkodva mindkét szomszédos  épület ide nyíló mellék helyiségének ablakai láthatóak lettek. A kismacskát nem láttuk meg. Dolga végezetten visszatértünk. Azt hittük a macska kalandot lezártuk.
Nem így lett!
Talán fél óra telhetett el, amikor csizma csattogás verete fel a ház csendjét.
A váratlan látogatók olyan képet nyújtottak, mintha a diafilmről a Negyven rabló lépett volna elő, a keleti meséből. Egyforma csupán a korábban az építő munkásokon látható pufajka volt rajtuk. Egyiknek barna katona nadrágja, másikon valami vastagabb posztó nadrág volt bakancsába tűrve. Egyik-másik tányérsapkát viselt, fegyvernemi szalag nélkül, néhányuk fején ellenzős micisapka, sőt volt. A „legszebb” az volt, akinek széles karimájú sötét kalap díszelgett a fején. Bátorságuk jeléül mind  dobtáras géppisztolyt szegezett az ajtókra, ablakokra. Egyedül a korábban megismert jóindulatú rendőr volt „szabályos” egyenruhában. Kelletlennek látszott a jeles társaságban. Nem is jött előre, csak amikor valamelyik sajátos külsejű fegyveres rászólt.
Szobánkban aznap este  Arany János : Bajusz c. diafilmjét vetítettük. Három házbéli gyerek volt a néző.
A mindenki által ismert rendőr kopogott.
-    Ne simogassa azt az ajtót! Dörömböljön keményebben!- buzdította egy durva vonású emberszabású lény hátul.
Nagynéném, aki irgalmasrendi apáca volt a rend feloszlatása előtt, nagyapám halála idején lépett ki a rendből, hogy kiskorú öccseinek, húgainak gyámja legyen, nem volt az ijedős vászoncselédek fajtájából való.
-    Jó estét Béla!- szólította meg a rendőrt, akit névről ismert.
-    Maguk mit akarnak itt?- szólt a hőslelkű vitézekre
Azok habogtak valamit bujkáló ellenforradalmárokról, akikről értesítést kaptak a szomszéd házból.
A rendőrt, és még egyet a pufajkások közül beengedett, de géppisztolyát nemes egyszerűséggel a konyhában letétette. Az szeppenten engedelmeskedett. A szobában mi négyen gyerekek, tágranyílt szemmel fogadtuk a bácsikat. A vetítő zsinórját kihúztam a dugaszolóból, mert ezek a régi filmek még celluloid alapra voltak fényképezve, és könnyen lángrakaptak. Ezt ki is próbáltam egyszer, nagy riadalmat okozva fényével, átható szagával.
Hátra a világító udvarhoz azután már nem is mentek, csak a rendőrt küldték …
Beletörődtek, hogy kihívásuk vaklárma volt.
Pár nappal később a rendőr, az utcán keresetlen szavakkal emlékezett meg a bejelentőről. A szomszéd házbéli asszony feljelentői múltja már a város ostromának idejére nyúlt vissza. Az elhurcoltak, és elmenekültek lakásait, előbb kifosztotta, aztán jelentette az „ismeretlen tettes”, okozta  cselekményt. Bizonyítani nem lehetett, mert rokonai gyorsan elvitték a lakásokból kihozott képeket, szőnyegeket, kisebb bútorokat. Minden esetre egyik táborból visszatért szomszéd felismerte nála egyik-másik holmiját.

A mi házunkban feljelentgető nem volt.
Ha kérdezősködő idegen jött, a lakók hallgattak!
Nálunk baja nem esett senkinek.

A külső kerületekben, elszigetetelten még a városban is fel-fellángolt az ellenállás tüze.
A Nádor utcában a Belügy Klubházából távozó magasrangú ÁVH- s tisztet  decemberben lőtte agyon a nyílt utcán valaki. Soha nem került elő tudtommal az elkövető.
Hírek szóltak róla, hogy a nyugati határ nyitva  van. Egyik családhoz nagy teherautó jött. Felpakolták motyójukat. Azt mondták lakást cseréltek másik kerületben.  Mindannyian tudtuk, hogy elhagyják az országot.

***                                                                                                                    

Az élet egyre inkább visszatért szokott medrébe. A belövések okozta sebek még évek múltán is mutatták a zord időket. A régiek sötétebbek voltak, belepte az évek pora, az újak még világosabbak voltak.
Mikor iskolába mentem, vagy onnan hazafelé jöttem, olykor felnéztem a kapu mellett arra, négy lyukra, amit a tankból kiemelkedő orosz nekem szánt.
Az utcákon, kapualjakban gyakran botlottam röpcédulákba. A letiport Forradalmat éltető, a harc márciusi folytatására buzdítottak.
Egy napon megláttam az épp megnyílt papírbolt kirakatában egy gyermek, kézi nyomdát. Egy hétig nem vettem  az iskolában tízórait az iskolában János bácsitól. Ennyi idő alatt összegyűlt a nyomda ára.
Megvásároltam.
Pincénk valamikor a megszüntetett Ipartestület nyomtatvány raktára volt. Rengeteg  cégjelzéses papírt örököltünk. Ha levágtam a tetejét a lap többi része bármire használható volt. Igaz, hogy vízjeles ívek voltak, és vissza lehetett volna következtetni származását. Gyerek voltam, nem is gondoltam a következményekre.
Indigó is került. Így pár példányt átérően primitív rajzok kerültek a lapokra. Vérző testek feküdtek a kövezeten. A nyomdával, pedig a következő szöveget pecsételtem rá:
                                                                                      

„Magyarország! Ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek ők!”

A mondat eredetijét egy osztrák tiszt fogalmazta német nyelven. Az aradi tizenhárom vértanú névbetűiből rakta össze.
Eleinte a cédulákat iskola után a Lánchídon átmenve a Halász Bástyáról dobáltam széjjel. Egy arra járó ember tanácsára később, csak úgy letettem a bástyákon itt-ott. Aztán sietve távoztam. A röplapokat aztán a szél terjesztette. Működött a dolog úgy is, hogy igazolt úszóként edzésről jövet, ha a villamos peronján nem volt senki, akkor a lépcsőre tettem pár darabot. A megindult jármű szele a lapokat szépen terítette, amíg az utolsó is el nem fogyott.
Nem buktam le, ezért lassan „elszemtelenedtem”. A konyhánk bejárati ajtaján a ragasztás elengedett. Kértem nénémet, hogy hozzon enyvet, majd megragasztom.
A hozott barna kulimász nem volt enyv szagú. Kiürült konzerves dobozba kapartam át.
Másnap fényes nappal a forgalmas Bajcsy Zsilinszky úton próbáltam fákra, falakra kenni a műveimet.
Egyszer csak egy kéz ragadta meg hátulról a nyakamat.
Megfordultam. Véreres szemű télkabátos ember markolt meg.
Szitkozódott, mocskos ellenforradalmár kölyöknek nevezett, és vonszolni kezdett.
Önkéntelenül kabátjára öntöttem a ragasztót a dobozból. Az folyott aztán nadrágjára, szép, sárga bőrcipőjére.
Hökkenten elengedett, és én, mint a nyúl elrohantam. Beugrottam a Bajcsy Zsilinszky út – Kálmán utca sarkán álló ház nyitott kapuján. Egy osztálytársam D.P. lakott ott. Megfordultam náluk. Tudtam, hogy a háznak a Kálmán utca felől is van kijárata. Felszaladtam a második emeletre, és ott a falhoz lapulva osontam a másik lépcsőház felé. Kikukkantva láttam üldözőmet az udvaron figyelni felfelé. Már feljebb keresett, mint ahol voltam. Sikerült kereket oldanom. A dobozt, ecsetet, maradék röpcédulát a Vadász utca egyik házának kapualjába tettem le. És a vásárcsarnokban a tömeg közé vegyülve jutottam át a Hold, akkor Rosenberg házaspár utcára. Békés sétafikáló iskolás gyermekként távoztam az Örökmécses irányába.                                                                                                                             
Az otthon lévő maradék ragasztóról kiderült, hogy nem is enyv az, hanem kenőszappan.
Minden esetre több röpcédulát nem készítettem, és azt a kabátot sem vettem fel , amelyben a derék pufajkás felismerhetett volna.
Itt végződnek az én ’56- os saját élményeim. Sok hatás ért még ezután, de azokat másoktól hallottam, tanultam.