Kép: Magyar Piétá, Tóbiás Klára szobrászművész alkotása

Karesz alig várta, hogy betöltse a 18-dik életévét. Nagyon vágyott már arra, hogy felnőtt legyen...

Arra gondolt, hogy a korral ellensúlyozni fogja alkatát. Vékony pénzű, kedves fiú volt. Hirtelen szőke hajához jól illet a tengerkék szem, ami mindenre rácsodálkozott. Most kezdte tanulni az életet.
A család nagyon büszke volt, hogy az ő kisfiúkból lám, milyen „nagyfiú" cseperedett. A fiatalember nagyon várta a nyarat, és a behívóját, mely nagykorúságát igazolta. Egy budapesti laktanyába sorolták be, így könnyű volt akár naponta is hazalógni a szülőkhöz, és a mamához. A laktanyában kemény fegyelmet tartottak. Nemigen zavarta a dolog, erre számított. Csak az a ruha, az a kemény sprőd ruha, amit szinte alig lehetett karban tartani, az zavarta nagyon. A bakancs csak azért nem törte fel a lábát, mert kapcát használt.

Elment a nyár és közeledett a szeles ősz. Bár még mindig kellemesen sütött a nap, nem érezte szükségét a melegebb pufajkának. Aztán számára is az október elhozta a fordulatot. A város jelezte, hogy készülődőben van valami, és jött az október, vele jött a változás. A levegőben érezhető volt a feszültség. A második dekádban már a laktanyában is minden a feje tetejére állt. Tanácstalanság volt érezhető. A városban mozgolódás volt, amiből a fiú nem sokat értett, mert a feljebb valók inkább a hallgatásba burkolóztak és a kiskatonákhoz nem érkezett meg a megfelelő információ. Az utcák tele voltak emberekkel, akik beszélgettek egymással, akkor is, ha nem ismerték egymást. Mindenféle fajta hírek keltek szárnyra, de senki sem tudott megnyugtató, vagy tárgyilagos felvilágosítást adni a másiknak. Először csak innen-onnan hallatszott fegyver ropogás, aztán elszabadult a rettenet, Kareszt épp aznap engedték haza látogatóba. Katonaruhában, rangjelezés nélkül érkezett meg az utcájukba, nemsokára gépfegyver ropogás hallatszott és a gránátvető hangja. Édesanyja boldogan ölelte magához egyetlen fiát.

- Jaj de jó, hogy épségben itthon vagy Kisfiam! - örvendezett az anya.

Már a terítéshez készülődött, mikor észrevette, hogy elfogyott a kenyér.

- Nem baj Mama - mondta Karesz - amíg Te terítesz én leszaladok a közértbe, és hozok kenyeret.
- Jaj!! ne tedd édes fiam! - szól az asszony.
- Ugyan már mama, csak ide kell lemennem, a ház oldalában van a Közért. Nyugi, mindjárt itt vagyok avval a kenyérrel !

És már fordult is ki a konyhából. Azt sem engedte meg magának, hogy a katonaruhát lekapja magáról, úgy ahogy volt, leszaladt a lépcsőn.
A Közértig nem volt több 50 méternél az út. Ha friss kenyeret nem is kapott, de a tegnapi megmaradt kenyérből jutott számára egy szép kilós kenyér. Kint az utcán már komoly golyózápor hangja hallatszott. A falakon futótűzként porzott a vakolat, ahogy szántotta a házak oldalfalát a gépfegyver torkolata.

Karesz futott, ahogy csak bírta, egy eltévedt golyó, amelyik gellert kapott, a ház sarkának a falába fúródott. A tankból, ami az utcába fordult, kilőtt egy sorozatot egy orosz katona. Kilőtt és eltalálta a fiút. A golyó a hátába fúródott. Fájdalmat nem érzett, csak olyan furcsa érzése támadt. Körbe nézett, akart még menni, menni a védelmet nyújtó bejárati ajtó felé,.A kenyeret magához szorította, két kezével a melléhez vonta, majd némán teste nem engedelmeskedvén összerogyott. Az anya csak várt és várt. Mivel már nem volt képes türelmet parancsolni önmagának elindult, elindult a fia keresésére. A bejárati ajtótól nem messze vérben fagyva talált gyermekére...

A kenyér is vérben ázott. A tank haladt tovább, aztán balra fordult és ráment a Dózsa György útra. Dübörgött végig a Hősök tere felé. A végállomás a Tito féle jugoszláv nagykövetség volt. Az utcák tele voltak halottakkal. Ahol volt szabad földdarab, oda emberi testek lettek temetve, parkokba, és mindenhova ahol ásható föld volt, és nem beton. Ahol Karesz lakott ott a két ház között egy kis hátsó játszótér volt a gyerekeknek.
Sötétedés után, este temettek. A kis játszótér leghátsó szegletében állt Karesz sírja. Dirib-darab fákból eszkábálták a keresztet. A nagy feketeségben csak a gyenge mécsesek fénye világított.

Csend volt. Mélységes csend. Síri csend. A fegyverek hallgattak. Férfi nem volt a temetési csapatban. Csupa nő, és gyermek. Csupa nő és gyermek… Halkan mormolták a zsoltárt. Ének nem hallatszott. A kis kert tégla falában hatalmas lyuk tátongott. Énekelni nem mertek, a téglafal mögött a követségi negyed volt található.
Az OROSZ KOLÓNIA…