Kedves olvasó! Egy nagyon kedves, régi barátom, Dr. Simogató Ádám, pszichiáter, hosszú szenvedés után eltávozott egy másik világba, ahol az angyalok már tárt karokkal várták. A temetése utáni napon a felesége felhívott, és közölte velem, hogy öreg barátom rám hagyott egy paksaméta iratot, melyben páciensei vallanak belső világukról, persze, a nevek megváltoztatásával, és arra kért, hogy nézzem át őket, javítsam ki a helyesírási hibákat, szerkesszem meg, és mások okulására adjam közzé, mert Ádám barátom biztos volt benne, hogy ezzel is segít az embereken. Másnap csengetett a postás, és hozta a terjedelmes csomagot. Elolvastam mindet, és bevallom, volt, hogy sírtam. Nem változtattam semmit a történeteken, csak a helyesírási hibákat javítottam ki. Következzék az első!

Tárgy: A 26.-os számú eset. Dr. Simogató Ádám hagyatékából.

Minta Boldizsárnak hívnak. 1968.-ban születtem, Folyómellék városában, és még mindig élek! Csoda! Hiszek a Mindenható Istenben, és hiszek az eredendő emberi jóságban is. Az orvosom tanácsára kezdtem el írni ezt a naplót, itt az Elmegyógyintézetben. Azt mondja, segít rajtam, ha kiírom magamból, ami bánt. Gyógyulni akarok! Így hát írok, magamnak, és a doktor úrnak. El is határoztam, hogy a doktor úrnak ajánlom az írásom! Talán így könnyebben megy a kitárulkozás! Tehát!

Kedves doktor úr! Örülök, hogy meghallgat! Azt javasolta, hogy a gyermekkorommal kezdjem a visszaemlékezést. Megpróbálom, bár nem lesz könnyű beszélni róla. Életem akkori szakaszát egy magánzárkában töltöttem, a testemben. Szörnyű volt! A magánynál nincs rosszabb! Saját magam dobtam el cellám kulcsát, mert a külvilág brutális fizikai valósága megrémített, és megrémít a mai napig. Ha nem működött volna a fantáziám, akkor már nem lennék itt, és nem írhatnám le önmarcangoló soraim, melyek állítólag a gyógyulásom szolgálják.

Hol is kezdjem? Olyan bizonytalan vagyok néha! Mindenkinek voltak, vannak szülei, természetesen nekem is volt apám, anyám. Ma, amikor éppen jó pillanataimban néha felnőtt vagyok, akkor megértem őket. Néha pedig riadtan veszem észre, hogy úgy viselkedek, mint egyik vagy a másik! Néha szinte érzem, hogy most is fogják, vezetik a tollam, diktálják, mit írjak! Ez ijesztő számomra! Gyermekkorom, ahogy mondani szokták, nem volt felhőtlen. Három generáció élt egy fedél alatt, hatéves koromig. Apai ági nagyszüleim, mindkettő alkoholista, fiatal szüleim, és én, a kisgyermek. Sokat veszekedtek. Mint említettem, szüleim fiatalok voltak, és tapasztalatlanok, a gyermek úgy hiányzott nekik, mint púp a hátukra, nem nagyon tudtak mit kezdeni velem. Teltek a napok, és mindennap egy újabb rémálom volt. Minden este jöttek a menetrendszerű veszekedések, melyek nem ritkán torkollottak verekedésbe. Ez így ment hatéves koromig, mikor elköltöztünk nagyszüleinktől, és megszületett öcsém, így négyesben éltünk a továbbiakban, egész kilencéves koromig, amikor elváltak a szüleim. Apám ivott, anyám nyíltan csalta, és én semmit nem értettem, csak fájdalmat éreztem, bizalmam megrendült, bezárkóztam saját világomba, mely szép volt, és igazságos. Végül szüleim elváltak, mi anyámnál maradtunk, és jöttek a „pótapukák”, akiket gyűlöltem, és ők is gyűlöltek engem. Mindent elkövettem, hogy ne érezzék jól magukat! Ma már nem haragszom rájuk, és remélem, ők is megértenek engem, az akkori sebzett gyermeket.

 Rengeteget olvastam. Gyermekkorom legboldogabb napjait anyai ági nagyszüleimnél töltöttem, akik kemények voltak, mint a szikla, és igazságosak. Vidéken éltek, minden nyári szünidőben ott laktam náluk. Kedvenc időtöltésem a Képes Biblia olvasása volt, kint a teraszon lévő kimustrált ágyon, miközben Buksi kutyus ott kuksolt mellettem, nyelvét kidugva lihegett, néha kierőszakolva egy simogatást tőlem, orrával bökdösve. Ilyenkor mindig átöleltem, és magamhoz szorítottam, majd megsimogattam. A simogatás nagyon fontos az ember életében! Utáltam otthon lenni, és gyűlöltem az iskolát! Rengeteg megaláztatást szenvedtem el, de erről még nincs erőm beszélni.

Doktor úr! Most tényleg kicsit mintha jobb lenne! Könnyebbnek érzem magam! Áttérek a serdülőkorra, mely talán keményebbre sikeredett, mint a gyermekkorom. Lelki sebekkel teli léptem be a nagy betűs Életbe, ahol én is elkezdtem sebeket osztani. Belső világom továbbra is gazdag, fantáziadús maradt, de alkalmazkodtam többi társamhoz, akik szintén sérültek voltak, és vadak. Kifelé álarcot öltöttem fel, az Örök Lázadó és a Meg Nem Értett Zseni álarcát. Elhagytam a szülői fészket, kirepültem a vakvilágba. Elkezdtem inni, majd kábítószerezni, így lázadva szüleim, és a rendszer ellen, legalábbis én így éreztem. Közben esténként romantikus történeteket mesélve ringattam magam álomba, amelyeket ha társaim hallottak volna, kitagadtak volna köreikből. Egyik percben egy festményt, vagy egy gyönyörű verset csodáltam, a másik percben véres utcai harcban vettem részt a rivális banda ellen. A rendőrség is felfigyelt ránk, és gumibotjaik csapásai csak erősítették gyűlöletem a rendszer ellen. Végül nem kallódtam el. Egy lány segített talpra állni, akivel kegyetlen voltam, mert féltem, hogy elveszítem. Furcsa, ugye? Vagy talán nem is annyira. Vihar dúlt lelkemben. Ragaszkodtam hozzá, és féltékeny voltam. Megvertem, majd térden állva, sírva vallottam szerelmet neki, és ő mindig visszafogadott. Majd egyszer nem, és én összeomlottam. Örökösen siránkoztam utána, és ittam, mint egy gödény.

 Így léptem be a felnőttkorba. Dolgoztam, ittam. Dolgoztam, ittam. Ebből állt az életem. Az alkohol volt a szórakozásom. Nélküle üresnek éreztem magam. Ha ittam, akkor telt az idő, és elterelte a figyelmet magamról. Esténként tévé előtt ülve ittam, és így ringattam magam álomba. Milyen szennyes, üres létforma volt ez! Nem volt merszem szembenézni magammal, kerültem a nyugalmat. Nem tudtam otthon ülni, és elgondolkozni a világon, magamon, nyüzsgésre volt szükségem, mely elkábít! Hajszoltam az „örömöket”, melyek megfertőzték testem, és lelkem. Kerestem a boldogságot, de persze, nem találtam. Végül, öngyilkosságot kíséreltem meg, más kiutat nem találva. Így kerültem ide, ebbe az Elmegyógyintézetbe, ahol a doktor úr megmutatta nekem, hogy van kiút. Köszönöm, doktor úr!

Eddig tartott ez a történet! A lap alján Dr. Simogató Ádám kézírásával ez állt: ”Gyógyultan otthonába engedve”. Elérzékenyülve gondoltam vissza öreg barátomra, akinek ez volt a mottója, orvosi szobájának ajtaján írva: „Meg kell ismernünk önmagunkat. Még ha nem is segít hozzá bennünket az igazság megtalálásához, legalább arra jó, hogy rendet teremtsünk életünkben, márpedig ennél nincsen helyesebb dolog.” (Pascal)