Keressük meg hol van...

Volt egyszer egy kicsi falu, amit csak jó emberek laktak. Olyan nagy volt ott az összetartás, hogy a gonosz messziről elkerülte. Az öreg fák lombernyőikkel védték az utakat. A faluvégi patakparton a *bánatfák alázatosan földig hajolva köszöntötték az arra járót. A házak tiszták, és rendezettek voltak. Ebben a faluban nem éltek szegények, mert aki tehetősebb volt, az adott annak, akinek nem tellett, hogy egyenlőek legyenek. De volt ám ennek egy komoly feltétele, a munkából ki kellett mindenkinek venni a részét, a maga tudása, és mestersége szerint. Az igazság  barátokká kovácsolta össze az embereket.

A fő utcán volt egy nagy ház sok szobával, amiben egy özvegyasszony lakott. A szomszédban egy pici házikó, ahová egy nagy család költözött a messzi tájról.

De! Mivel itt barátság könnyen köttetett, hamar összeismerkedtek. Az öregasszonynak igen fájtak a térdei, egész nap búslakodott, csak az emlékei tartották még benne a lelket, no, meg a kötelesség, hogy szeretett párjának mindig legyen friss virág a sírján. Gondolt egyet a fiatalasszony, meglátogatta a szomszédját. Vitt egy tál finom lekváros fánkot, amit nagy gonddal készített, hogy szép szalagja legyen.

Nézte az asszony a fánkot, hát még ilyen szépet soha nem látott, pedig, hány farsangot élt már meg. Elszégyellte magát, még hellyel sem kínálta, úgy megörült a vendégnek. Térült, fordult egyet, s egy szépen hímzett párnát hozott a hokedlira, ahova leültette a fiatalasszonyt. Beszélgetni kezdtek, az idő szaladt és gyorsan este lett. Hold anyó felhő lovaival, ezüstszekerében éppen akkor vágtatott el felettük, amikor a mívesen faragott tölgyfa kapuban elköszöntek egymástól.

Az öregasszony két kezét a csillagos ég felé emelte, és imával köszönte meg ezt az áldott napot. Elvégezte a szokásos esti  teendőit és nyugovóra tért. Egyre- másra forgolódott a nagy páros ágyban, de csak akart álom jönni a szemére. A második rózsafüzérnek a végéhez közeledett, amikor ráeszmélt, hogy itt fekszik egyedül a nagy házban, a szomszédban, pedig egy nagycsalád él a kis vályog kunyhóban…

Mi lenne, ha… -gondolkodott tovább.

Lennének pótunokák, a ház gyerekzsivajtól és kacagástól lenne hangos. Mesélhetne nékik, és játszhatna velük. Talán ereje is engedné, hogy másban is segíthetne.

Alig várta a reggelt.

Első nap volt évek óta, mikor frissen, vidáman ébredt és nem fájt a lába. Kora volt, de már pitymallott, felöltözött jó melegen, pruszlikot vett magára, és ellátta a majorságot. Konyhában érte a reggeli harangszó, éppen szitálta a lisztet. Olyan erővel gyúrta a tésztát, mint valaha fiatal korában. Sima volt és fényes, mégsem volt elégedett, gyúrt még rajta párat, aztán leterítette vászon szalvétával. A vadásztól napokban kapott *bóbitár megtisztítva várt a sorára. Mire a leves aranysárga gyöngyöket varázsolt a fazékba, a tészta is kipihente magát. Olyan vékonyra nyújtotta göcsörtös kezeivel a szép sárga tésztát, hogy újságot lehetett volna olvasni alatta.

Vidáman telt a délelőttje, észre sem vette, hogy elfutott az idő vele. A déli harangszóra, készre főtt az aranysárga leves, a főtt húshoz finom mártások sorakoztak. A felnőtteknek fokhagyma és paradicsom, a gyerekekre meggy és *büszke szószok vártak.

Kendőt terített a vállára és átsétált a szomszédba. Futottak a gyerekek a parányi konyhába, ahol édesanyjuk éppen puliszkát készített.

Boldogan újságolták, vendég érkezett hozzájuk.  

A legkisebb pici kezecskéjével megfogta a kezét, és az asztalhoz vezette. Örült a fiatalasszony is, hellyel és ebéddel kínálta a mamókát. Pityóka leves gőzölgött a fazékban, és a tűzhelyen félrehúzva sárgállott a puliszka.

Nézte az asszony a boldog családot, úgy döntött, elfogadja a meghívást. Ebéd közben aztán előhozakodott látogatása céljával, és elmondta,  tulajdonképpen azért jött, hogy a családot ebédre szólítsa, de nem baj, ha már így esett, lesz belőle vacsora...

Nagyon régen evett ilyen jóízűen, meg is töltötte a bendőjét, a hideg cukros tejjel leöntött forró puliszkával. Jól érezte magát, szíve  megtelt szeretettel, szemei az öröm könnyeivel. Nem sokára a gyerekek délutáni pihenőre tértek az egyetlen szobába. Elindult haza, kicsit lefeküdt, nem volt fáradt, csak úgy megszokásból...

Alkonyodott már amikor megérkezett a népes család.

Hamarjában körbe ülték a hófehér damaszttal leterített ebédlőasztalt. A munkából hazatérő apa igen csak meglepődött a kedves szomszéd szíves vendéglátásán. Mindenkinek ízlett a mennyei lakoma. A gyerekeknek be nem állt a szájuk, meséltek, énekeltek a málnapásztorról, a legkisebb táncra is perdültek hozzá. Egyszer csak megállt és felszökkent az asszony ölébe, apró kezeivel simogatni kezdte a ráncos arcát...

Ez volt az  a pillanat, ami  eldöntötte a két család közös sorsát...

Egy hét múlva költözött a család a nagy házba,

Nem kellett félni semmitől, hiszen az elején megírtam, ebben a kis falucskában az emberek becsületben, hitben, reményben, és szeretetben éltek.

Nem is élhettek volna másképp, hiszen a Magyarok Ősi Szelleme vigyázta a lelküket és a Nagy Boldogasszonyunk a kicsi falu fölé tartotta, áldást osztó kezét!

* bánatfa = szomorúfűz

*bóbitár = fácán

*büszke = egres, piszke