Szomorú borús idő volt, lógott az eső lába. Napi ügyeivel volt elfoglalva a hazafelé vezető úton. Pár perc és leteszi mások gondját, és magára ölti a sajátját. Elkeseríti, hogy egyre kevesebbet ülik körbe a vacsoraasztalt. Mindenkinek külön elfoglaltságai akadnak...
Fut az idő és rohan a világ...
A sarokhoz ért. Amint  befordult az utcába, rögtön észrevette a feléje integető kezet. Gondolta, valakinek segítségre van szüksége, ezért meggyorsította a lépteit. Ahogyan közeledett, a szomszéd kezében felismerte a férje kulcstartóját. Heves szívdobogás figyelmeztette a veszélyre. Köszönés után a férfi zavartan közölte, egy mentőtiszttől kapta a kulcsot a férje megbízásából, aki annyit üzent, valószínű infarktus…
Az asszony lábai remegni kezdtek, elsápadt, s forgott vele a világ.  A hang, amit ezután hallott, visszhangzott, mintha messziről érkezne, és csak a foszlányok jutottak el a tudatáig…
Valami olyasmi derengett neki később, mintha meghívnák a házba, és vigasztalták, nem kell megijedni, és azt kérdezték miben segíthetnek.
Nem tudja, hogyan köszönt el, és mit válaszolt. Következő emlékképe, ül a konyha közepén, és kezében a mobilja. Hívja a kórházat, kicseng, majd a központos, kapcsol. Zenét hall, nem ismeri fel, zakatol a feje, kavarognak a gondolatai, dühös. Percek telnek el, mire valaki megszólal.

Az intenzív osztály orvosa jelentkezett. Pontosította a beteggel való kapcsolatát, majd közölte, a férje állapotát még nem tudták stabilizálni. Keresse fel az osztályt, vagy érdeklődjön később.
40 éve házasok, két diplomás gyerekük van. Az egyik sikeres ügyvéd, a másik két éve „munkakereső” öntudatos fiatal, aki a képességeivel szeretne érvényesülni, minden protektori kísérletet elutasít, annak ellenére, hogy tudja egy pályakezdőnek  protekció nélkül nehéz munkát találni…
Jelenleg korrepetál. Az órákért nem kér pénzt, de elfogadja, amit adnak neki, így jut egy kis alamizsnához.
Azonnal értesíteni kell a gyerekeit, suhant át az agyán. Már lenyomta a telefon gombját, mikor meggondolta magát. Át kell gondolnia, mit tegyen, ilyenkor a kapkodás, árthat.
Meg kell várni, mit mond az orvos. Nem rohanhat ajtóstól a házba.

Úgy érezte, összeroppan a tehetetlenség súlya alatt. Fogta a kabátját, magára terítette és elindult. A kórházhoz  vezető úton, mintha filmet nézve, úgy peregtek le előtte az események, az elmúlt évtizedek emlékképei. Új lakásba költözés, a gyerekek óvodai, iskolai ballagásai, diplomaosztók, házépítés, költözés, nyaralás, közös víkendezések sátorban és tengerparti nyaralások. Nehézségek és sikerek. Hullámvölgyek és csúcsok.
Nem lehet vége, még annyi minden vár rájuk. Az unokák megérkezésének öröme mindenkinek kijár. Istenem segíts! Hallotta saját hangját. Nem volt gyakorló hívő, az ő státuszában nemnézték volna jó szemmel, meg egyébként is, szülői minta sem volt előtte. Ateista szülők megkeresztelt gyermekeként nevelkedett. Keresztvíz alá is azért tartották, mert falun éltek a nagyszülők, ők ragaszkodtak a keresztséghez. Imádkozni, nagymamájától tanult, aki elvitte magával a vasárnapi misére, amikor nála volt. Felnőttként hitt itt egy felsőbb hatalomban, a teremtésben, de nem mélyedt el a vallások ismertében.

A kórházhoz érve lassította lépteit, késleltetni szeretette volna az időt, maga sem értette miért. A liftre várni kellett, elővette a telefonját, és felhívta a fiát, elmondta, hol van, kérte, szóljon a bátyjának, és jöjjenek utána.
Az osztályon beöltöztették, egyszer használatos zöld fityula, maszk és köpeny, nejlon cipővédő. Csak így léphetett az U alakú kórterembe, ahol paravánok, gépek, csövek. Soha nem látott még ilyet. A férje ágyához vezették.
Megijedt, a viaszsárga arcát, verejtékező homlokát látva, orrába csöveken keresztül kapta az oxigént. Vékony huzalokkal volt összekötve a körülötte lévő gépekkel. Megfogta hűvös, verejtéktől nedves kezét, és beszélni kezdett gyógyulásról, a nem sokáról…, a meglátod milyen jó lesz...
Mit mondhat ilyenkor egy  aggódó ember a társának, csak azt, amiben maga is hisz.


A férj válaszolni akart, de látszott nehezére esik minden szusszanat, Klára a szájára tette két ujját, jelezve, hogy ne beszéljen.
Az orvos pár percet engedélyezett.
Alig tudta legyőzni a könnyeit. Megtörölte párja gyöngyöző homlokát, végigsimította  a kezét és elköszönt.
A folyosóra érve megszabadult alkalmi öltözékétől, kiment a csapóajtón, várta a fiait. Rosszul érezte magát, majdnem összecsuklott, leült a hideg padra.
Nem tudja mennyi idő telt el, mikor a fiúk megérkeztek. Az orvos megengedte, hogy együtt menjenek be pár percre.
Nehezen teltek a percek, azon vette észre magát, hogy imádkozik. Megszakítás nélkül mondja a Miatyánkot, gyermekkora óta soha nem imádkozott, most mégis tudja. Mikor a végére ért, kicsit megkönnyebbült. Ott állt mellette a két fia, kérdőn néztek rá, tőle várták mondjon valamit. Apátok meg fog gyógyulni, jelentette ki határozottan. Maga is meglepődött saját hangján. Holnap reggel ismét itt leszek.

Az éjszaka nehezen telt, semmi nem kötötte le, már hajnalodott, amikor összekulcsolta a kezét és ismét imádkozni kezdett. Egymás után számolatlanul, így aludt el. Reggel a telefon riasztására ébredt, összerezzent, majd kikapcsolta az ébresztő programot, beszólt a titkárnőnek szabadságot vesz ki. Nem részletezte miért, ismerte Hajnikát, félóra múlva már mindenki tudná az okát.
Próbálta rendbe szedni a gondolatait. Telefonált az osztályra, az ügyeletes elmondta éjfél körül stabilizálódott a beteg állapota, a krízisen túl van, de még napok kellenek a kardiogén sokk kivédéséhez.
Azonnal a fia szobájába sietett, aki ébredezett, örömmel újságolta mit mondott az orvos. A fiú rámosolygott és azt mondta.

-Tudtam, mert tegnap megmondtad, hogy  Apa meggyógyul.

Jól esett neki, hogy ennyire bíznak benne a gyerekei.
 

Izgatottan indult a kórházba. Mikor  a szomszéd kapujához ért, megállt és becsöngetett. Megköszönte a szívességet. Hiába marasztalták, neki menni kellett. Megígérte, majd legközelebb...
Az osztályra nem engedték be, kintről hallotta, nagy a sürgés-forgás, gépeket húznak, vagy tolnak. Közölték, várnia kell, vagy egy óra múlva jöjjön vissza. Rosszat sejtett, nem mozdult. Félóra is eltelhetett, egy ápoló jött ki az ajtón, tőle érdeklődött, de Ő is kitérő választ adott. Betegről csak orvos adhat felvilágosítást...
Egyszer csend lett. Az idő ólomlábakra váltott, dideregve ült a hideg padon. Elhatározta, addig egy tappodtat sem tesz, még nem látja a férjét.
Dél körül járt, amikor megjelent egy orvos, odalépett hozzá, és bemutatkozott. A fiatal orvos a szemébe nézett és azt mondta, az újraélesztés eredményes, a keringése kompenzált, ez nagyon jó jel, de még napok kellenek, a győzelemhez. Pár percig bemehet...
Betartotta az orvos utasítását. Az ágy melletti gép egyenletes, ritmusos halk csipogással jelezte, az élet győzedelmeskedett.
A férfi beszélni szeretett volna, de nem engedte, pedig azt mondta, nagyon fontos…
 

Napok óta fájt a gyomra, megpróbált valamit magába tömni, de alig ment le pár falat. Soha nem érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak, bizonytalannak. Édesanyja jutott az eszébe, hányszor mondta, amikor az édesapja meghalt, ha az ember elveszíti a párját, félember lesz belőle.
Eszébe jutottak az egyetemi évek, a vizsgák utáni dorbézolások a Várban.

Orrában érezte a kisvendéglők dohos szagát, tisztán hallotta a zongorista cigarettától rekedt hangját. Szájában érezte  köményes csülök ízét,  a pincért ma is felismerné. Zoltán egy ilyen vacsora után kérte meg a kezét. Sokáig volt menyasszony, ami olyan előnnyel járt, hogy a kollégiumban sikerült a legfelső emeleten egy kétágyas szobát kibumlizniuk, és összeköltözhettek.
A felső emeleten házasok éltek. Három szoba, három pár, közös konyhával, és vizesblokkal. Nem volt luxus, mégis maga volt a paradicsom a szerelmeseknek. Nem függtek a szobatársaktól. Ott csiszolódtak össze. Életük legboldogabb időszakaként emlékeznek azokra a boldog időkre. A menza is megfelelő volt számukra, nem voltak válogatósak, falusi gyerekként mindenevővé váltak.
Óriási szerelem volt az övék. Nagy szeretkezések után néha nyakukba vették a várost, betértek  az olcsó kisvendéglőbe, és összebújva hallgatták a zongoristát.
 

Csülök Pékné módra döntötte el Klári, ez lesz a menü, ha Zoltán hazatér. Elszégyellte magát, negyven éve nem volt képes megtanulni, hogy kell elkészíteni a férje kedvencét, pedig pár éve vett egy cserépedényt, mennyi marhaság jutott az eszébe, amit elkészít benne, de a csülök kimaradt. Elhatározta, megtanulja, és meglepi vele a családot. Nem éppen diétás étel, de talán nem árt meg, mindenesetre azért megkérdezi az orvost, hogy eheti-e a beteg. Soha nem volt konyhatündér, mindenki ott evett, ahol délidőben tartózkodott. A gyerekek, napközisek voltak, ők a cégnél ebédeltek. Néha egy rosszabb ebéd után, meleg vacsorát készítettek. Hétvégeken,  felváltva utaztak a nagyikhoz. Amikor az idő nem engedte, akkor ünnepélyes keretek között megebédeltek egy étteremben, ha arra sem volt indíttatásuk, hogy lemenjenek, akkor hozattak valamit. Ezt jobban szerették a fiúk, mert nem kellett felöltözni hozzá.
Eddig jutott, mikor az órájára nézett, indulhat. Vajon mire ér oda? A félelem blokkja páncélként szorította.
Sokat jelentett az a pár perc, amit a kórteremben tölthet. Az orvos azt mondta, stabil az állapota, kompenzált a keringése, az életfontosságú szervek nem károsodtak.
Zoltán megint beszélni kezdett.

-Valamit el kell mondanom, - kezdte.

Ahogyan kimondta, a monitor csipogása ritmustalanná vált, a görbék vészjelző táncot jártak a kijelzőn, az ápoló rögtön ott termet. Nem szabad beszélni, mozogni, mert az megterheli, mondta türelmesen.
 

Lassan leállt a görbék tánca, az egyenletes csipogás is visszatért.
A férfi szeméből könnypatak eredt meg, végigfolyt arcának redőjén. Klári nem győzte törölni, és vigasztalni.

-Kérlek, nyugodj meg minden rendben lesz, majd holnap elmondod. -szólt türelmesen.
 

Letelt a látogatási idő.
 

A fiai otthon várták. Zoltán a nagyobbik fiú ideges lett.

-Anyu gondolkozz, mit akar annyira Apa elmondani. Talán jó lenne, ha mégis elmondhatná. Soha nem láttam őt elgyengülni, most pedig Te sírni láttad.

-Anya, Te láttad már sírni Apát? - kérdezte rögtön Attila.
 

-Nem, gyerekek, soha nem láttam, -érezte megint összerándult a gyomra. Valóban nagyon fontos dolog lehet, ha ennyire el szeretné mondani.

Még sokáig beszélgettek.
 

Egy hónap múlva költözünk, szólt oda öccsének, kezdheted a dobozolást. Ez nem jött jókor. Zoltán egy lakóparkban vásárolt lakást, ahová a barátnőjével költözött. 

Attila megy a garzonba. Ők ezután ketten maradnak. Azon kezdett gondolkodni, milyen furcsa lesz ketten ülni a nagyasztalnál.
Lefekvés után keze ismét összekulcsolódott, imádkozni kezdett. Hamar elaludt, már nagyon fáradt volt. Reggel korán ébredt. Első gondolata az intenzív osztály felhívása volt. Nem késlekedett, azonnal a telefon után nyúlt. Az ügyeletes orvos készségesen tájékoztatta, az éjszaka eseménytelenül telt, a beteg állapota stagnál.
Jó sokáig állt a zuhany alatt, reménykedett, hogy nyugodtabban telik majd a napja. Teát főzött és vajas zsemlét reggelizett. Várta a tíz órát, hogy indulhasson a kórházba.
Ahogy a kórterem bejáratához ért, benézett. Zoltán helyén egy nő feküdt, átvágott torkából vastag cső volt kivezetve egy géphez. A lélegeztető gép egyenletesen, mélyen szuszogott. Egy üveghengerben harmonikaszerű készülék adagolta a csőbe az életet, biztosító levegőt.
Nem emlékszik másra. A vizsgálóasztalon tért magához.

-Hol a férjem? -kérdezte.

-Tessék megnyugodni, Kávás urat egy másik ágyra helyeztük, mert jók az eredményei, és nincs már életveszélyben. Azon az ágyon, ahol eddig feküdt, az életveszélyben levő betegeket ápoljuk, mert ott legjobbak az újraélesztési lehetőségek.
 

A nővér lesegítette a magas asztalról, újra beöltöztette és bevezette a beteghez, egy székre leültette. Klári örömmel látta, Zoltán arcának színe visszatért, légzése egyenletessé vált. A csövek változatlan kellékei még a testének, de szemmel láthatóan jobban van. A monitorra nézett, mintha rendezettebbek lennének a görbék. Ebben a pillanatban úgy érezte, elmúlt a veszély. Zoltán rámosolygott, csendben megszólalt. Nagyon szeretlek benneteket, ha hazamegyek, mindent elmondok. Most a gépek is hagyták beszélni, a nővérke sem szólt rájuk.
Fogták egymás kezét, a remény ráterítette palástját a két emberre.
 

Aztán gyorsan követték egymást az események, lassan visszatértek a laborértékek a normálishoz közeli állapothoz. Mindennap új örömet tartogatott számukra. Megkezdődött a mobilizálás, az ágy körüli séta, a gyógytornász is megjelent. Eljött a nagy nap, lekerült az általános osztályra, ami a gyógyulás első, biztos fázisa.
 

Mindenki  megnyugodott. Az esti ima nem maradt el, tudatában voltak, az Úr kegyelmét, megkapták. A teljes gyógyuláshoz vár egy beavatkozás, nagy műtétnek számít, éráthidalást fognak készíteni a lábában lévő erekből. A sikeres operáció után teljes életet élhet. Csak a várólistát kell kivárni. Valamikor régen, természetes volt, hogy nagy kiterjedésű szívizomelhalás esetén, a betegen mielőbb elvégezték az életmentő és megtartó műtétet. Ma már volumenkorlát dönti el, mikor kerülhet a beteg sorra. Addig egy újabb infarktus veszélye fennáll. A kímélő életmód nagyon fontos, megfelelő mobilizálás mellett.
 

Három hónap múlva kaptak sürgősségi időpontot.
Reménykedtek, az Úr nem veszi vissza, azt, amit adott...

Amikor Zoltán hazatért, odahívta a fiait, elmondta, fontos bejelentése van.

Nem hallgathat tovább, kezdte mondókáját. Három éve történt. Egy szakmai értekezletre kellett menni. Kettőjük közül az egyikőjük kapott lehetőséget. Felesége döntése volt, hogy ő menjen. Második nap este lementek a kollégákkal a bárba, ott találkozott először Lillával, az alföldi részleg vezetőjével. Ezt követően az előadásokat együtt hallgatták végig, majd esténként együtt értékelték ki a hallottakat.
Egymásba gabalyodtak. Lilla várandós lett. Nem kért tőle semmit, de a kislányt megszülte harminchét évesen. Kéthetenként, amikor pecázni szokott menni, eljárt a kislányhoz. Lillához a szülés óta nincs semmi köze. Egyetlen ember, Laci a pecás barát ismeri csak a titkát. Nagy teher nehezedik rá, egyfolytában őrlődik, úgy érzi a lelkiismerete megöli. A kislányt szereti, de a családját soha nem akarta elhagyni.
 

Kérte, döntsék el a további sorsát, szembe kell néznie vele, vállalja, bármi is legyen a család döntése.
 

Döbbent csend követte a bejelentést. Az asszony szólalt meg először.

-Egyelőre fel kell épülnöd, a kislányt hozza el az édesanyja, hogy meglátogasson, én elmegyek anyámhoz, azon a napon. A fiúknak meg kell  ismerni a testvérüket. A többit majd megoldja az idő.

Csodálkozott, milyen nyugodtan fogadta a bejelentést. Látta Zoli fia megvető tekintetét, és Attila aggodalmát. Attilának az Apja volt a példaképe a hős, a férfi minta...
 

-Igen Apa, Anyának igaza van, most nincs itt az ideje a nagy döntéseknek, az állapotod sem a megfelelő, nem vagy felkészülve egy esetleges változásra -szólt Zoli az apjához.

Attila csak annyit nyögött ki:

- Apa miért?

Zoli felállt, anyját megölelte, és azt mondta neki, nagyon szereti. Majd az apjához így szólt.

- Vigyázz magadra, az orvos utasításait ne felejtsd el betartani.

Attila lehajtott fejjel bevonult a szobájába.
 

Ketten maradtak a nagyasztalnál. Nem tudtak miről beszélni, túl korai lenne...
 

Három hónap múlva a műtétet elvégezték. Zoltánnak szerencséje volt, egy szobatársának nem sikerült kivárni a várólistát, három árva siratja. A műtéti hegek szépen gyógyultak, állapota gyorsan javult. Zolika beköltözött az új lakásba, Attila egyelőre nem költözik a garzonba, hátha az apja megy oda. Nincs döntés. Klári nem tudja, mit tegyen. Szereti Zoltánt, elfogadná a helyzetet, sőt a kislányt is szeretné megismerni, aki nem tehet semmiről, áldozata a helyzetnek.
Megalázottnak és becsapottnak érzi magát, akit kihasználtak, mégsem akarja Zoltánt ilyen betegen magára hagyni.

Lillához nem mehet, együtt él valakivel, aki a kislányt is gyermekeként szereti és neveli, sőt ha Zoltán lemondana róla, akkor a nevére is venné.
Klári édesanyja is azt tanácsolta, próbálják meg együtt, és bízzák az időre, mert ha az ember elveszíti a párját, félember lesz belőle. Mind a ketten szenvednek.

Klári lefogyott, de lélekben megerősödött.
Hat hónap telt el Zoltán újraszületése óta, amikor az asszony összehívta a családot, bejelenteni valója van.
Rosszkedvűen készültek a vacsorához. Ismeretlen illat lengte be a konyhát. A szagelszívó nem működik tökéletesen, gondolták a fiúk. Furcsállották, de megszokták, hogy anyjuk asztali áldást mond, mielőtt hozzákezdenek a közös ebédhez, vacsorához.
Asztalra került a cseréptál, benne aranybarna ropogós csülök gőzölgött, nem is akárhogy elkészítve, Pékné módra. A fiúk rögtön tudták ez az este mindenki számára szép lesz.
Zoltán könnyes szemmel figyelte megtört feleségét, és felnőtt fiait. Reménykedett,  hogy az este a család újjászületésének ünnepe lesz...
 

A tányérjára egy ujjnyi csülök került a sok salátával, az orvos utasításait be kell tartani.
Vacsora után pezsgőt bontottak, a megbékélésre, az új helyzet elfogadására.
A fiúk átölelték anyjukat, majd az apjukhoz léptek, és összekapaszkodva álltak pár pillanatig, hogy érezzék összetartoznak.

A csendet Attila törte meg, bejelentette két hét múlva költözik, elfoglalja az üresen maradt  garzont...

 

 

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.