Közeledik az ünnep, ilyenkor fájdalmas barázdákat szántanak az emlékek, egyre mélyebben hatolva a múlt ekéjével a lelkekben. Felerősödnek az érzelmek, gyakoribbá válnak a panaszok, a magány félelmétől remeg a test, feszülnek az idegek. A telefonok is vészt jóslóan berregnek egyre gyakrabban, sürgős segítséget remélve. Régről ismert arcok jelennek meg bejelentkezés után. Sára volt az első beteg az idén… A mindig csinos asszony ilyentájt elhanyagolja magát, hangját fátyolosra változtatva, szemét lesütve sorolja panaszát. Pszichoszomatikus tüneteket létrehozva sajnáltatja magát, évek óta próbál rávenni, beszéljek a lányával és mondjam el, hogy milyen beteg. Felnőtt családja van. Nem mondhatni, hogy akadálymentes a viszonyuk, ugyanis az asszony csak kapni szeret, adni képtelen. Unokája születése után szembesültek a tényekkel, miszerint soha nem ért rá, amikor a gyermek felügyeletét vállalnia kellett volna. Mind ahányszor halaszthatatlan, előre lekötött programjaira hivatkozott. Ezt nem vette jó néven a család, egy így idő után gyérültek a látogatások és szigorúan csak a családi ünnepekre korlátozódtak.

Pár év óta ebbe nem tartozik bele a teljes karácsony, csak az egyik napja. Luca, az asszony lánya eleinte próbálkozott az ünnep megosztásával, úgy, hogy felváltva töltsék egymásnál az ünnepet, de soha nem jött össze. Sára mindig lebetegedett. Az első évben kiszolgálták, mindenki glédában állt. A két ünnep között a mama frissebb és fittebb lett, mint annak előtte volt. Orvos nem látta, az öngyógyítás hatott. Következő évben ugyanezt a forgatókönyvet játszotta el. Ekkor vették észre, hogy az egész családot megvezetni készül, még sem rontották el a játékát. A harmadik próbálkozás azonban kudarcba fulladt. A fiatalok Endre családjánál köszöntötték a kis Jézus születés napját. Úgy tervezték reggelig maradnak, mert szent karácsony első napját Sárának ígérték. Amint az asszony értesült a megváltozott helyzetről ünnepi menüt ígért, csak ne hagyják magára szenteste. A fiatalok hajthatatlanok voltak, leutaztak az Alföldre a férj családjához. A vacsora alatt megszólalt Luca telefonja. Feltételezte az édesanyja köszönteni szeretné a rokonokat, vidáman hallózott. Pár pillanatnyi szünet után, addig sohasem hallott fátyolos hangon közölte az édesanyja, hogy nagyon beteg, lehet meg sem éri a reggelt. Megijedtek, sebtében csomagolt a család, és a megengedett sebesség felső határával falták a kerekek a kilométereket hazáig. A gyereket és az apát Luca kitette a házuknál, majd folytatta az útját édesanyjához. Hirtelen nem találta a kulcsot, így csengetni kényszerült. Nyomta a csengőt már vagy fél tucatszor, de nem jeleztek vissza. A félelem fantomja rátelepedett, táskájában kutatott tovább, amikor egyik szomszéd megérkezett és kinyitotta a kaput. Kedvesen üdvözölték egymást, pár szót váltottak, kellemes ünnepet kívánva egymásnak, a kedves öregúr búcsúzáskor megjegyezte:

- Ma délután találkoztam az édesanyjával a közeli cukrászdában, barátnőivel múlatták az időt. Tudja, hogy még mindig nagyon csinos az édesanyja, igazán jól tartja magát.

- Jenő bácsi, biztos benne, hogy anyát látta? – kérdezte hitetlenül.

- Ej, kislány, igaz, hogy megöregedtem, már csak okuláréval szemlélem a világot, de igen csak jó a látszerészem, tévedhetetlen vagyok, ha csinos, vidám, kacagó hölgyeket látok.

Luca elszégyellte magát, elköszönt és kettesével szedte a lépcsőket. Az ajtó csengőre ráfeküdt, addig nyomta, még édesanyja meg nem jelent az ajtóban. A lány nem tudta hogyan viselkedjen, mikor meglátta anyját smink nélkül, kócosan, hétrét görnyedve. Vegyes érzelmek kavarogtak benne, de kedvesen így szólt hozzá.

- Anya mi van veled? Mi történt?

- Szédülök, a szívem szúr, egész nap ágyban voltam, nem tudok felkelni, ma még egy falatot sem ettem – közölte suttogóra fogva.

- Ide figyelj, a felsorolt panaszok nem indokolják, hogy hétrét görnyedve téblábolj a lakásban, öltözz fel, megyünk a sürgősségire, tisztán akarok látni. Mit, hol találok, mondd meg, hogy segíthessek.

- Nem megyek sehova karácsonykor, majd ha elmúlnak az ünnepek. De, esetleg elvihetnél magatokhoz, máshova nem megyek. – jelentette ki határozottan.

- Na, idefigyelj anyám, évtizedeken át ezt csináltad apával, érzelmi zsarolásod áldozata lett szegény. Mindent kiharcoltál, elértél, amit kigondoltál bármi áron megszerezted. Ha máshogy nem ment „beteg” lettél, olyan kórságot teremtettél magadnak, amiből nem akartál kigyógyulni. Sajnáltatni akartad magad, számtalan családi perpatvart okozva, sütkéreztél a „fájdalmat eljátszó” sikeredben. Ennek most, itt, vége. Vagy sürgősségi, vagy maradsz itt egyedül, érted? Sikerült elrontanod az ünnepünket, mint az őrült száguldottunk a sztrádán, veszélyeztetve magunk- és a gyerek életét, hogy a tiedet mentsük, miközben te cukrászdáztál vihogva a barátnőkkel. - Honnan veszel ilyen hülyeséget? –kiáltotta miközben a zavar rózsáinak bimbói kinyíltak az arcán.

- Anya fejezd be ezt a cirkuszt, amivel mindenkit elüldözöl magadtól. Most akkor döntsd el, ha tényleg szükséged van orvosi segítségre, menjünk, de a műsornak legyen vége. Most elmegyek, holnap Balázs érted jön fél tizenkettőre. Szervusz! –mondta ki a végszót. Mielőtt Luca becsukta maga mögött az ajtót, benézett a hűtőbe és a kamrába. Mindent rendben talált, enni való volt bőven, sőt a *lerni ablakán keresztül felfedezte a halászleves fazekat, amint a kezével megérintette az edény oldalát, érezte még langyos. Felnyitotta a mosogatógépet, Zsolnay tányérok csillogtak benne. Valószínű a cukrászda előtt vagy utána halászlét ettek belőle. Másnap nyoma sem volt a panasznak. Az anya jól evett, nem beszéltek az előző napról. Az a karácsony azonban rányomta bélyegét a kapcsolatukra. * A történetet Luca, a páciens lánya mesélte el. Természetesen az anya ezt elhallgatta, de azért minden ünnep előtt bepróbálkozik nálam… Most is, mint mindig, türelmesen végig hallgattam, majd ismét felhívtam a figyelmét, hogy csak akkor múlnak el a tünetei, ha az okokat képes lesz megszüntetni. Nem lehet a családot sakkban tartani színlelt, vagy saját magunk által megteremtett betegségekkel, ez a viselkedésforma nem közelebb hozza a családtagokat egymáshoz, hanem eltávolítja. Sajnos egyre gyakrabban lehet találkozni hasonló „kórképpel”, amikor a beteg attól retteg, hogy a valós, vagy vélt betegségéből meggyógyul és kiürül a tárháza, amivel családját zsarolhatja. Ők a legnehezebben kezelhető betegek, mivel esetükben valóban csak az öngyógyítástól várható tökéletes eredmény, aminek azonban feltétele van, ez az alázat, melyen keresztül eljuthatnak a végső megoldásig.

*lerni = sütő, *okuláré=szemüveg

Az asszony kilépett szalvétányi garzonjának erkélyére. Nagyot szippantott a körülötte elterülő őspark friss levegőjéből. Az öreg tölgyfák lomb koronáján incselkedve játszadoztak a napsugárgyerekek. Végtelen könnyedség töltötte el a szívét. Megtette…

Pedig, mennyire félt a változástól. Hozzászokott a kényelmes, tágas szobákhoz, a dupla nagy ajtókhoz, a magas plafonhoz, és az óriási majolika cserépkályha simogató melegéhez. Nem is oly régen el sem tudta képzelni, hogy egy szobányi területen rendezkedjen be.

Először a gyerekeik hagyták el a kényelmes polgári lakást, nem sokkal később a férje tért vissza teremtőjéhez. Hirtelen üres lett körülötte minden, nem találta a helyét. Hiába hívták a gyerekei a világ másik végébe, hallani sem akart szeretett hazájának elhagyásáról, pedig jól beszélt angolul. Egy lánya itt él az országban, több száz kilométerre a várostól. Munkája, családja őt is messze sodorta. Így van ez egy olyan országban, ahol kiürülnek a lehetőségek, könnyen széthullik a család. A lánya nehéz helyzetbe került, felszámolták a kistelepülés iskoláját, ahol a férjével tanítottak. Azonnal elkezdett töprengeni, hogyan tudna segíthetne, hogy ki tudják fizetni a felvett hitelüket. Megtakarított pénze nem volt, felélte a lakás, rezsi formájában. Nem szeretett volna úgy járni, mint a szomszédja, a szintén özvegy Tórétiné, aki ingatlan spekulánsnak adta a lakását jelzálogos, életjáradékra. A gyerekei kamatostól vásárolhatják majd vissza, ha meg akarják tartani a belvárosi örökségüket, amennyiben lesz rá lehetőségük. Nem sokat teketóriázott az eladás mellett döntött. Ily módon lett egy kis garzonja, a lánya törlesztését is letudta, és a temetésére is maradt pénz. Ennyire futotta egy élet munkájából...

A férje talán még ma is élne, ha nem kellett volna mellékállást vállalnia, hajnalig görnyedni a rajzasztalnál. De kellett, pedig igazán nem éltek nagy lábon, a gyerekek taníttatása, a megélhetés, és lakás fenntartása megkívánta a pluszmunka gyümölcsét. Agyvérzés kerülgeti, amikor a rádióban meghallja a reklámot, milyen jól jár, aki életjáradékos szerződést köt az ingatlanára. Vajon milyen jól járhat az a szülő, aki nem tud gyermekére hagyni semmit? Látszatja, sem marad az életének, a munkájának.

Abban a házban ahol lakott, már négy ilyen szerződést kötöttek. A lakásban élő idős tulajdonosok nem tudták fizetni a közös költséget és az egyre emelkedő rezsit.
Megtehették volna ők is, hogy eladják és kisebbet vesznek, a maradékot gyermekeik között szétosztják, de nem ezt az utat választották. A kényelmükért gyermekeik jövőjét adták el. No, de ez nem az ő dolga, -dorgálta sokszor magát...

Nézi a parkot, a tarka levélszőnyeget, a frissen mázolt padokat. Ahogyan szeme átfogja a terepet, egy ősz hajú, egyenes tartású férfin akad meg a tekintete a park végén. A férfi előtt festőállvány, kezében ecset.

Nagyot dobbant a szíve, előtörtek az ifjúkori emlékek. Orrában érezte a olaj szagát, szemei előtt filmként peregtek a Művésztelep képei. Először első szerelmével járt Mártélyon, a festők paradicsomának táborában. Szemeielőtt peregni kezdtek a képek. A Tiszában fürdő Holdra és a ragyogó csillagokra, a fűzfagallyak között megbúvó csónakokra, és a telep minden négyzetméterére még most is tisztán emlékszik.

De régen festett, pedig valamikor, hogy szeretett…
Nem tartotta magát tehetségnek, bár a kollégái minden nagyobb alkalomra, képet kértek tőle. Dicsérték kezei munkáját, sőt kiállítása is volt, még sem bízott a sikerében.

Azonnal le kell menni, meg kell nézni, mit fest az a férfi ott magának. -lüktetett agyában a gondolat.
Egyre türelmetlenebbé vált, felkapott egy gyapjú kendőt, magára terítette, és elindult.
Színes kavicsok csikorogtak a talpa alatt, hajába kapott az őszi szél, laza kontya társa lett a szellő játékának, kibomlott. Ahogyan közeledett az ismeretlen férfi felé, egyre furcsább érzések kerítették hatalmukba. Meghatározatlan borzongás futott végig a testén, szívének titmusa, mint fiatal csikók a réten, vágtatott a mellkasában. Az eszébe sem jutott, hogy mit szól majd, mert a festőknél természetes, -sőt megtiszteltetésnek veszik az érdeklődést. Ez valami más volt...

Mint egy kislány úgy érezte magát, arca, kipirult. Pár lépés választotta el a férfitől, amikor az feléje fordult. Dermedten álltak egymással szemben. Szemük összekapaszkodott, nem tudtak megszólalni, csak szélesre tárultak a karok...

Ki, kit tartott szorosabban  a karjai között, nem tudták, csak azt, hogy lelkük ott eggyé vált az öreg tölgy árnyékában, a lombsátor alatt.

Nem érzékelték mennyi idő telt el, mire kiszabadultak az ölelésből, de egyszerre kezdtek el kérdezni, szinte szó szerint szinkronban ugyanazt. Az asszony szeme elhomályosodott.

Sok évtized telt el...

A gólyabálon találkoztak, végigtáncolták az éjszakát. Egy évig el sem engedték egymás kezét.

A fiú szüleit Ázsiába helyezték, diplomata családban így szokott ez lenni. Sokáig jöttek mentek a levelek, egyszer ritkulni kezdtek, majd elmaradtak. A Stefánia-i öreg fák lombjai is megsiratták őket, olyan szép pár voltak...

Mind a ketten új életet kezdtek, melynek nagy részét leélték. Szép emlékként őrizték meg a szerelmüket. Az évtizedek néha elhalványították a részleteket. Sorsuk különvágányon futott. Bár tudták ez nem egy életen átívelő szerelem volt. Hittek az egyéni-, csoport-, és családi karmában. Az utolsó állomáshoz vezető út nagy részét részét megtették, mikor család és társ nélkül maradtak…

Magányukban döntöttek a kiemelt lakópark mellett, ahol a hátra lévő életüket leélik, egyikük sem gondolt a nagy találkozásra. Szemükben örömkönnyek csillogtak, már alkonyodott, amikor a férfi pakolni kezdett. Az asszony rácsodálkozott a vászonra, rajta egy törött csónak lengedezett a Tisza vizében a szomorúfűz szomszédságában. Hátát a közeli öreg tölgynek támasztotta. Érezte, amint sejtjei megtelnek a fától kapott energiával, csodálatos érzés járta át az egész testét. Újélet kezdődött számára, a beteljesítetlen szerelem esélyével.

Két hét múlva, garzoncserével egymás mellé költöztek, és falbontással megnövelték az életteret.

A jó döntések mindig jókor születnek, csak ki kell várni a megfelelő pillanatot. Számukra ez a beköltözés, nem az elmúlás kezdete volt, hanem egy új élet küszöbe - a karma beteljesedése- az elveszített boldogság megtalálásához.