"Azért vagyunk a földön, hogy jót tegyünk másokkal. Hogy mások miért vannak itt, arról fogalmam sincs... :)"

Indulás előtt

Képviselő úr önmaga fontosságának tudatában, elmélyülve turkálta orrát, miközben kifelé bámult az IC vonat első osztályának ablakán. Büszke volt nagyon magára, bekerült a napi sajtóba a neve! Lassan már húsz éve Képviselő úr, és egy újságíró kiderítette, hogy egyszer sem szólalt fel a Parlamentben! Azért ez teljesítmény!
Nosztalgiával gondolt vissza arra, amikor egyszer majdnem felszólalt, de pont akkor jött rá a hasmars. Pech!
A gombok nyomogatásában viszont jeleskedett! Nagy ritkán nyúlt csak mellé, akkor is meg tudta magyarázni. Hiába, ő is csak emberből van! Még ha Képviselő úrnak is hívják!
Ránézett Rolex karórájára, még öt perc volt indulásig. Felsóhajtott, indulhatna már a vonat, vágyott már a büfékocsiban elfogyasztandó whisky – re, sörre.

A kalauz elindul

A kalauz fütyült, karját felemelve hozzájárult a menesztéshez, a vonat döcögve elindult, és így tett a kalauz is, döcögés nélkül. Kinyitotta az első fülke ajtaját, udvariasan köszönt, menetjegyeket kért.
Nem sokan utaztak aznap, nyugodt útnak nézett elébe, reményei szerint, bár, ez nem az utas számon múlt, mint tapasztalta már.
- Jó napot kívánok! Menetjegyeket kérem kezelésre! – köszönt be a harmadik fülkébe, ahol hárman ültek, egy idősebb házaspár, és egy fiatat egyetemistafiú. Láthatóan egy család voltak, a férfiak öltönyben, nyakkendőben, a hölgy, pedig csinos ruhában üldögélve merültek bele a beszélgetésbe. A fiú szinte haragosan nézett a kalauzra, mintha azt akarná mondani, hogy meri megzavarni őket? A házaspár kezében már ott volt a menetjegy, és a kedvezményre jogosító igazolványok, átadták a kalauznak, aki lekezelte a jegyeket, majd megköszönve visszaadta azokat. A fiú kelletlen arccal, nagy sóhaj kíséretében felállt, levette a táskáját a csomagtartóról, majd lassan turkálva elkezdte keresgélni a jegyét. A kalauz mosolyogva állt az ajtóban, türelmesen várt. Végül meglett a jegy, a fiú odaadta, majd visszahuppant az ülésre. Amikor a kalauz a diákigazolványát kérte, dühösen felpattant, elkezdetett turkálni táskájában, közben megjegyezte: - Megkeresem! Bár nem vagyok biztos benne, hogy joga van hozzá, hogy megnézze!
A kalauz mosolyogva válaszolt: - Miközben keresi az igazolványt, megkérdezném, ön ugye jogtan hallgató?
- Honnan tudja? – kérdezte a fiú meglepetten.
- Sejtettem! És ugye ötödéves?
- Igen!
- Nos! Ha ön jogász lesz, akkor megkérném arra, nézzen majd utána, mi a joga egy kalauznak! Sőt! Mik a kötelességei! Köszönöm!
A fiú mérgesen megmutatta az igazolványát, a kalauz elköszönt, a házaspár is köszönt, a fiú durcás arccal, keresztbefont karral meredt maga elé.
A kalauz továbbment, dolgozott. Épp egy fülkében adott információt, amikor valaki megérintette a vállát. Hátranézett, a jogászfiú állt mögötte.
- Szeretnék magával beszélni! – mondta zavartan.
- Egy pillanat! Látja, dolgozom! – a kalauz kimerítő információt adott, nem kapkodta el, eközben a fiú zavartan toporgott mögötte.
Igen? Tessék? – fordult meg végre a kalauz – Mi a probléma?
- Szeretnék elnézést kérni! Rájöttem igaza volt!
- Semmi gond! Előfordul az emberrel, hogy nincs tisztában dolgokkal! Minden jót kívánok!
- Köszönöm! – nyújtotta kezét a fiú. Mosolyogva kezet ráztak, és mindketten könnyebbnek érezték magukat.

Elered az ónos eső

Dénes kicsit szédült. Megivott pár pohárkával, barátaival, most kint várta a vonatot az állomáson. Szüleihez utazott haza, vége volt a vizsgaidőszaknak, azt ünnepelték egy kis ivászattal összekötve. Szerelmére gondolt, de jó lesz újra átölelni! Rég látták már egymást, nagyon várta már a találkozást.

- Jöhetne már a vonat – gondolta – Fázom! Meg vécézni se ártana.
Hirtelen eleredt az ónos eső, a peron azonnal jégpáncéllá változott.
- Na! Még csak ez hiányzott! Így is majd meg fagyok!
A hangosbemondó közölte a vonat érkezését, az emberek óvatosan lépkedve elindultak a második vágány felé. Dénes is sodródott az emberekkel. Messziről már látszottak a vonat fényei, és ahogy haladt be az állomásra, végig hangosan dudált. Vigyázz! Jövök!

Eközben Képviselő úr….

Eközben Képviselő úr már a harmadik whiskynél és sörnél tartott. Jól érezte magát, egészen átmelegedett. Elhatározta, nem is megy el a Bizottsági ülésre, hanem beugrik a Szlovák étterembe, eszik egy sztrapacskát, köménymagos sertéssülttel, azt leöblíti pár korsó sörrel. Majd talál valami kifogást!
- Igen! Amúgy is! Kinek mi köze hozzá, ő mit csinál! Elvégre ő a Képviselő úr! Utalják a pénzt, az a lényeg!
Várta már az érkezést, legszívesebben már ott ült volna az étteremben.

A baleset

A peron jégpályára hasonlított, az emberek csúszkálva közlekedtek, egy néni el is esett. Dénes segített neki felkelni, a néni hálásan köszönte meg.
- Nagyon szívesen! – hárította el a hálálkodást a fiú, majd továbbindult az érkező vonat elé. Még mindig szédült, cipője talpa, pedig nagyon csúszott. Kiállt a peron szélére, mely lejtett, és nézte a közeledő vasparipát.
- Na végre! Itt a vonat! Irány haza! – mosolyodott el, és tenni akart egy lépést hátra, mert úgy érezte, túl közel áll. Megcsúszott, lába kiment alóla, kétségbeesetten próbálta visszanyerni egyensúlyát, de érezte, nem fog menni. Előredűlt, keze a semmit markolta, feje összetalálkozott a mozdonnyal, nagyot csattant, és többé már nem volt tudatánál, testét kidobta a vonat ereje, repült vagy tíz métert, majd hátára esett, koponyáját a betonba verve.
Többen sikítottak, a vonat fülsértő csikorgással állt meg.
A kalauz leszállt, és odasietett Déneshez, aki hátán feküdve, furcsa, horkantó hangokat hallatott. Fejéből folyt a vér, elkeveredve az esővel. Körbeállták, valaki egy esernyőt tartott fölé, és megrendülten nézték, miként távozik belőle az élet. A jogászfiú is ott állt, nézte a számára ismeretlen fiatalt, aki annyi idős lehetett, mint ő, és keze ökölbe szorult tehetetlenségében. A kalauz hívta a mentőket, bár látta, semmi remény.
Ott álltak, ázva, az eső mosta arcukat, de ők nem törődtek vele, szívük majd megszakadt egy ilyen értelmetlen baleset miatt.


Képviselő úr meglepődik

A vonat már több mint félórája állt, Képviselő úr kezdett ideges lenni. Kinézett az ablakon, embereket látott, akik körbeálltak valamit, a büfés közölte, baleset történt.
- Mi történhetett? – töprengett Képviselő úr – Megnézem!
Megitta negyedik whiskyjét, ivott rá egy korty sört, és leszállt a vonatról. Különös látvány tárult szeme elé, emberek fedetlen fővel álltak körbe a zuhogó ónos esőben egy földön fekvő fiatalembert, akinek fejéből ömlött a vér, valaki esernyőt tartva fölé. Messziről mentőautó szirénázása hallatszott.

- Hülyék ezek? – kérdezte magában Képviselő úr – Nem látják, hogy ennek már vége? Ezért állunk?
Elöntötte a vér az agyát. Nincs semmi előttük, a vonat meg itt áll, amikor ő siet! Na! Majd ő intézkedik!
Már messziről elkezdett kiabálni a kalauznak: - Miért nem megyünk már tovább? Nem látják, hogy ennek már úgyis mindegy? – mutatott rá a fiúra- Ezért ne álljunk itt! Majd elviszik a hullaszállítók!

Várta hatását mondandójának, ami nem is maradt el. Ketten is elindultak felé, a kalauz, és egy fiatalember, kezüket ökölbe szorítva, szikrázó szemekkel.
- Most megdöglesz! Szétverem a pofád! – kiabálta egyikük, hogy ki, azt már nem figyelte meg Képviselő úr, mert hirtelen szükségét érezte az odébbállásnak. Felrohant a büfé kocsi meghitt melegébe, visszanézve, utána jönnek-e, de nem követték. Lihegve lerogyott helyére, és rendelt még egy whiskyt ijedtében. Felhajtotta, és kinézett az ablakon. Épp rakták be a fiút a mentőautóba, akinek életéért sajnos hiába küzdöttek, tizenhét perc múlva meghalt.

Nem értette az egészet. Miért akarták megverni? Őt! Képviselő urat! Aki csak jót akart! Hisz igaza volt! Nem értenek ezek az egyszerű emberek semmit!
- Nem tudják, ezek ki vagyok én! Majd megtudják!
Ettől megnyugodott, és elkezdte turkálni az orrát.