Egy igaz történet...

Indulás előtt

A kisfiú jókedvűen ébredt. Ma utaznak anyával, vonattal mennek! Izgult. Még soha nem ült vonaton! Kipattant az ágyból, elővette a vonatos könyvét, elkezdte nézegetni a vasparipákat ábrándozva. Hú, de jó lesz! Boldogan elmosolyodott. Vonattal mennek!

Eközben édesanyja a konyhában üldögélt, kócosan, gyűrött fürdőköpenyben, néha belekortyolva kávéjába, mereven maga elé bámulva. Gondolatai a pénz körül jártak. Ha megveszi a gyereknek az 50%-os oda-vissza szóló menetjegyet, akkor nem futja szendvicsre, enni márpedig kell!

Utazniuk kellett, hivatalos ügyet intézni, és a gyermeket egyedül nem hagyhatta otthon. Volt férje abszolút megbízhatatlanná vált. Mióta nem volt munkája, kétes alakokkal töltötte idejét, olcsó kannás bort vedelve, a fiúra már hónapok óta rá se nézett, amit, mondjuk annyira nem is bánt.
Bözse mama több száz kilométerre lakott, Kata mama, szegény kórházban volt.

- Nincs mese! Hazudni kell! – döntötte el magában.

A vonaton

Öten voltak a fülkében. Két egyetemista lány, akik halkan beszélgettek, egy bácsi újságot olvasott, az anya feszülten bámult maga elé, a kisfiú a tájat nézte, ami egészen elvarázsolta. Minden olyan új volt! Látott tanyákat, lovakat, integető gyerekeket, és az ég gyönyörű kék volt! Jól érezte magát, csak egy dolog zavarta, amit anyukája mondott neki, indulás előtt, a lelkére kötve százszor, hogy mit mondjon, ha kérdezik. Megígérte, mert szerette anyukáját, de nem értette.

Ekkor nyílt a fülke ajtaja, és egy határozott hang szólalt meg:- Jó napot kívánok! Menetjegyeket kérném kezelésre!

A kalauz volt az. Még soha nem látott élőben kalauzt! Jól megnézte magának. Tetszett neki az egyenruhája, és hogy mindenki adta a kérésére a menetjegyet, ami neki nincs, és ezt nagyon sajnálta.

A lányok adták először a jegyet, a kalauz igazolványt is kért hozzá, megnézte, majd visszaadta, megköszönve. A bácsi valami igazolványt mutatott, amit a kalauz szintén megköszönt, majd anyukájához fordult, aki láthatólag feszülten nyújtotta át menetjegyét. A kalauz lekezelte, majd megkérdezte:- A kisfiúnak nem kell még jegy?
- Még nincs hatéves!
A kalauz jól megnézte magának a kisfiút, mosolygott a szeme, és ezt kérdezte:- Tényleg nem vagy még hatéves?
A fiú zavartan nézett anyukájára, segítséget várva tőle, de ő zavartan markolászta táskáját, nem nézett fiára.
- Még nem! – bökte ki nehezen préselve ki magából a szavakat, egész bele is vörösödött.
- És a suli hogy megy?- kérdezte a kalauz.
- Jól! Már sok dicséretet kaptam!- mondta büszkén.

Anyukája lehajtotta fejét, kezét összekulcsolva ölében ült, vállát behúzva.

A kalauz megvakarta fejét, és így szólt:- Asszonyom! Ráérne egy percre? Szeretnék önnel beszélni. Ne aggódj öcsi! Mindjárt visszajön anyukád!

Anyukája felállt, és követte a kalauzt a peronra, ő ott maradt a társasággal a fülkében, akik mind furcsán bámultak rá, de nem törődött ezzel, csak azon járt az agya:- Miért nézett anya rám ilyen dühösen?

A peronon

-Asszonyom! Azzal kezdeném, nem akarom megbüntetni! Ne ijedjen meg! Egyet szeretnék kérni öntől! Ne szidja le a fiát!
A nő értetlenkedve nézett rá. Nem erre számított.
A kalauz folytatta:- Higgye el, megértem a problémáját! Elmesélek önnek valamit, ami velem történt meg gyerekkoromban. Én is elmúltam hatéves, és nem volt elég pénzünk, de utaznunk kellett. Anyám megkért, titkoljam el a koromat. Nos! Lebuktunk! A kalauz megbüntetett minket, vagyis édesanyámat, egy roppant megalázó procedúra kíséretében, és anyám rajtam vezette le a dühét! Nem szeretném, ha önökkel is ez történne! Kérem, ne tanítsa a gyereket hazugságra, és ne büntesse meg azért, mert nem hazudott! Most megyek tovább dolgozni! Legyen szép napjuk!- köszönt el a kalauz.

Az asszony szemét elfutotta a könny. Megköszönte, és visszament a fülkébe. Belépett, leült, és magához szorította gyermekét, aki félve nézett rá, majd elmosolyodott, és belefúrta magát anyukája meleg ölébe. Biztonságban érezte magát. El is aludt, és így is maradt a végállomásig, míg anyukája könnycseppjei csendesen peregtek.