2011.08.28. 18:05, Admin1
Szívem egyre hevesebben dobogott, ahogyan a régi épület üvegdíszes kapujához közeledtem. Remegve nyúltam a csengő felé. Hozzá sem értem, amikor a berregés jelezte, beléphetek. Egy kedves hölgy a recepción megkérdezte, kit keresek, kije vagyok a gondozottnak. Az adatrögzítés után megadta a szobaszámot, és a lifthez irányított.
A harmadik emeleten, csillagszerű folyosók labirintusában találtam magam. Ajtók és számok, sehol egy lélek. Olyan közel vannak a szobák, hogy szinte összeérnek. Harmadik nekifutásra megleltem az utat, merre lehet az a számú helyiség, amit keresek. Benyitottam egy nagy üveges ajtón, T alakú hosszú folyosó állt előttem, szemben fotelok, rajta emberek ültek. Az arcokon semmi jele az érzelmeknek. Járókeretre támaszkodva, néztek a semmibe. Köszönésem egy görnyedt hátú anyóka fogadta, és megkérdezte, kit keresek. Elirányított a számokkal ellentétes irányba. Nem tudom miért, de hallgattam rá, és mentem. A recepción megadott szám nem egyezett ugyan, de a barátnőmet megtaláltam. A tévedés abból adódhatott, hogy nem régen helyezték át a többágyasból, a három ágyasba. A nyitott ajtón át szemben feküdt a kórházi ágyon. Szemének ragyogását fénytelen zavaros tekintet váltotta fel. Örömmel fogadott, szorította a kezem. Mikor megöleltem, éreztem a lelkem darabokra törik, és a könnyeimet nyeltem. A párom nem véletlenül féltett ettől a találkozástól, szegedi útja során gyakran meglátogatja, de soha nem tud száraz szemmel beszélni a találkozásról...
Ajándékomat, a Szűz Máriát és az Őrangyalt, a két kis asztali díszt, pár perc alatt a harmadik helyre tette, hogy biztonságban legyen, ne hogy elvigye valaki…
Kértem, sétáljunk egy kicsit. Remegő lábakkal, állt meg előttem. Melegebb ruhát öltöttünk a pizsamájára, és elindulunk. Ahogy fogyott az út előttünk a fotelig, úgy szaporodtak a szavak. Emlékeket idéztem, provokáltam. Akartam, hogy emlékezzen, az együtt főzött ebédekre, a kanizsai házra, a kertre, a zalakarosi kirándulásra, a kilátóra, és minden együtt töltött percre. Fénytelen szemében láttam, amint kutatott a múltban, de nem jöttek elő a képek, továbbléptem, talán a következő… Ahogy teltek a percek, elfáradt az elmében, ismeretlen képzetek jelentkeztek.
Panasz és könnyek. Hiába várta a menyét ott abban a fotelben, nem jöttek, pedig megígérték. Már három napja várja őket egyfolytában...
Tudtam, hogy előző nap is bent volt az egész család, késő estig. Egyszer minden átmenet nélkül kristálytiszta tudattal így szólt.
-Nehéz az út előre, nem gondoltam, hogy ilyen lesz a vége. -sóhajtott nagyot.
Hosszú percekig ragyogott az elméje, térben és időben pontosan elhelyezett mindent. Zavarban voltam, mert olyan fontos és pontos részleteket elevenített fel, amit én régen elfelejtettem. Az emlékek fonalát simán gombolyítottuk, mintha semmi baj nem lenne, csak a test gyengült volna el. Felismerve a helyzetét, elmondta, nem tud itt megszokni, de nincs más lehetősége, ez adatott meg neki. Kért, hogy mondjam meg otthon, hogy a házból összesen hárman élnek itt. A párom szegedi útja alkalmával gyakran meglátogatja, de olyankor elfelejti...
Ezen az emeleten van az egyikük, a másik a szanatóriumi épületben, a kiemelt szintűben. Ott más világ van, az majd nem olyan, mint otthon...
Szomorúan áradozott, milyen jó lett volna, a hétvégét kint tölteni nálam.
Szóltam a családjának, hogy kérjék ki és hozzák el hozzám a hétvégére, sajnos a legyengült állapota miatt nem engedték, hogy elhagyja az osztályt. Tudta, emlékezett rá, hogy ezt szerettük volna.
Egy másodperc töredéke alatt, ismét elhagyta a valóságot, és vágtatott a fantázia birodalmába, talán menekülést remélve. Így múlt el a délután.
Hideg, gyenge kezeit addig simogattam, még át nem melegedett. Bekötött nyak-, és hátizmait megmasszíroztam. Közben megérkezett a vacsora. Sajtos kenyér és tea. A délutáni uzsonnából, a tejfölös kenyérből alig hiányzott.
A rántott csirkéből, gombából és cukiniből is csak pár falatot evett. Pedig, azért készítettem, mert ezeket valamikor úgy szerette. Jó minőségű étrend kiegészítő kínálta magát az éjjeliszekrényen egy üvegben. Volt abban minden, vitamin és ásványi anyag, csokoládés ízesítéssel. Ameddig vele voltam, három kanállal sikerült megitatnom belőle. Többször elmondtam, ahányszor ránéz, fogyasszon belőle, mert erre nagy szüksége van.
Megérkezett a nővérke, halk szavú, mindenre figyelő teremtés. Beadta az inzulint, a tablettákat, meghallgatta a bomlott elme szőtte történeteket, megsimogatta a betegeket, és tovább ment. Egy másik nővér tolószékbe ültette a baloldalára béna másik beteget, elvitte pelenkát cserélni, megmosni. Frissen, tisztán érkeztek vissza, az ágy fogságába.
A harmadik beteg mozdulatlanul feküdt takaróját álláig húzva, szavát sem hallottam. Felette az almatúrán művirág csokor, és egymásba fonódó piros dekor szívek lógtak vékony zsinegen az ágya felett. Nem messze a szoba közepén egy szentkép.
Csak később láttam, hogy a betegnek a végtagjai épek, mikor felült és a vacsorájából pár falatot csipegetett. A béna asszony biztatta, hogy egyen, enni kell, mert legyengül. Válasz nem érkezett, szótlanul visszafeküdt az ágyába és magára húzta a plédet. Nézett maga fölé a semmibe, de az is lehet, hogy a műszíveket számolta… Elgondolkodtam, Istenem! Ha ezek a szívek érintésre változnának, milyen jó is volna…
Közben megérkezett a barátnőm lánya. Nagy táskával, illatos ruhákkal. A szekrényben, glédában álltak a tiszta textíliák. Bekerült a szatyorba a szennyes, pár nap múlva a ruhák helyet cserélnek. Értetlenül néztem, úgy tudtam, ilyen helyen mosnak is a gondozottakra, rá is kérdeztem. Válaszából kiderült, nem tévedtem, de szívesen mos ő maga az édesanyjára.
Barátnőm lába egyre jobban gyengült, szinte az egész testén át vibrált. Vitatkozni kezdett a lányával, egyre idegesebb lett. A levest forrónak találta, a frissen sült pogácsát keménynek, a kanalat nagynak…
Mind a kettőjüket sajnáltam. Csökkentette a feszültséget, hogy a hangosan tik-takkozó órára néztem, és látva az idő múlását, készülődni kezdtem. Kikísértek. Mivel az előtt a szoba előtt kellett elmennem, ahol egy másik szomszédasszonyom pihent, úgy döntöttem, egy pillanatra benézek hozzá. A szobából kissé hangos, szokatlan zaj szűrődött ki, szekrénytetején egy tévé szólt. Nem nézte senki, az asszony az üres folyosóra szegezte a tekintetét, így azonnal észrevett. SM.-es (Szklerózis multiplexes) beteg. Állapota előrehaladott stádiumban van, járásképtelen. Zsugorodott kezei, feszes izmokkal begörbült újai a paplan felett pihentek. Megörült, azonnal felismert, hiszen ebben a betegségben a tudat tiszta marad. Beszélt hozzám, de nem értettem a szavait, a beszédközpontját is elérte a kór. Egyik lányának a nevét véltem kihallani az artikulációból, és azt, hogy nem rég ment el…
Nem tudtam sokáig maradni. Megsimogattam, és elindultam kifelé, az ajtóból visszaintettem, mosolyogva integet a fejével, éreztette, alázattal és méltósággal el fogadta a rászabott sorsát...
Barátnőm és lánya a folyosón vártak rám. Még egy ölelés, de mennem kellett tovább, mert a könnyeim, mint egy kiáradt patak elindult a maga útján…
Lett volna még egy feladatom, a harmadik szomszédom látogatása a „kiemeltben”. Őt legközelebbre hagytam, azt mondják ott más világ van, olyan, mint egy szanatórium…
Siettem haza, még van "haza"... Elgondolkodtam, egyikünk sem tudhatja, a végső kirándulásra hol kell majd felkészülnünk...
AJÁNLOM AZ OLDALT
kép: st. festmény és fotó
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Drága lélek vagy Gizus.Nem tudtam sírás nélkül elolvasni..Nagyon pontosan írtad le a betegséget, szegény nénit és a környezetet. Tudom, hogy milyen nehéz a kívülről jövőnek is, de hidd el aki bent van, akár dolgozik, akár gondozott-annak százszor nehezebb..Ahány ápoltam meghalt, mind elvitt belőlem egy darabot..Sokszor voltam utolsó pillanatukban a betegeim lányuk, testvérük..Mindegy. A lényeg, hogy ne legyenek egyedül..