Középkorú, állami alkalmazott Balogh János imádta a könyveket. Először mindig megszagolta őket, erről soha nem tudott leszokni, majd beléjük lapozott, és lapozgatva beléjük olvasott.

 A belvárosi Antikváriumba járt, mert új könyvre sajnos nem futotta a nehéz gazdasági helyzetre való tekintettel, meg igazából szerette a hely meghitt hangulatát, és mindig talált valami kedvére való jó könyvet. Nyugodtan nézelődhetett, senki nem zavarta meg. Ma is oda indult, elhatározva, megajándékozza magát egy könyvvel. Izgalommal vegyes várakozással lépett be az üzletbe, hangosan köszönve. A fiatal pénztáros hölgy visszaköszönt, majd tovább beszélgetett egy fiatalemberrel, aki hanyagul támaszkodott a pultra. Nem sokan voltak az Antikváriumban. Egy idősebb házaspár a romantikus regényeknél nézelődött, egy hosszú hajú srác a zenés könyvek között válogatott, többe beleolvasva. Balogh János megcélozta az üzlet közepére kirakott hatalmas faládát, amiben témától függetlenül, vegyesen ömlesztve sorakoztak a könyvek. Elkezdett nézelődni, lapozgatni, minden könyvet szigorúan megszagolva. Megakadt a tekintete egy láthatólag régi könyv címén, melyen szerző nem volt feltüntetve. Balogh János élete volt a címe.

- Ez érdekes!- gondolta.- Nem is hallottam még erről a híres Balogh Jánosról! Belenézek! Hátha megéri!

Felvette a könyvet, megszagolta, majd fellapozta a hetedik oldalon, és elkezdte olvasni.

„ A kis Balogh János ott állt gyenge, remegő lábakon a kiságyában, kétségbeesetten kapaszkodva az ágy rúdjaiba, sírva nézte, hogy szülei, és nagyszülei válogatott sértéseket üvöltöznek egymásnak az ő feje fölött egymásnak. A kiságy a lakás egyetlen szobájának közepén állt. A nagyszülők részegek voltak, és a nagymama elkezdett dobálózni, átkokat szórva menyére, szemei vérben forogtak. János édesanyja se maradt adós, kibontott haja úgy lobogott, mint egy fúriáé, szemei szikrákat szórtak, hatalmas mellei hullámoztak minden lélegzetvételnél, és amit dobtak feléjük, azt visszadobta. Teljes volt a zűrzavar, repültek a hamutálak, és az üvegek. A kicsi csak sírt tehetetlenül, és semmit nem értett az egészből. Egyszer csak csengettek, megérkezett a rendőrség”

Hirtelen becsapta a könyvet, és lopva körülnézett, figyeli e valaki. Szíve úgy érezte, hogy mindjárt kiugrik a helyéből. A pénztáros hölgy a fiatalemberrel beszélgetett, fejüket összedugva, a hosszú hajú srác elmélyülten olvasott, a házaspár, pedig már a krimiket nézegette. Lenézett a kezében tartott könyvre, és elgondolkodott.
- Ez valami vicc lehet? Hisz ez az ő életének egy szelete! Nem! Biztos nem vicc! Lehet, hogy csak véletlen egybeesés! Nézzük tovább!

Kinyitotta a könyvet a huszonharmadik oldalon, és elkezdett olvasni.

„- Íme egy vers, amit én írtam! Hallgassátok!- kiabálta túl diáktársait a nagyszünetben János, kezében egy papírlapot lobogtatva. Ekkor lépett be a tanárnő. Szigorú tekintete majd átfúrta a gyermekeket, akik rettegtek tőle. Arcára minimum egy kiló púdert kent fel, sápadt, fehér arca, mint egy vámpíré. Haját kontyban hordta, egy hatalmas tűvel feltűzve, ujjai tele voltak gyűrűvel, és szája, melyet vérvörösre festett mindig, vékony volt, éles, mint egy penge. A szülők szemében mindig nyájas, megértő arcát mutatta, majd elolvadt, mikor velük beszélt, az osztályban viszont maga volt a megtestesült terror. Mikor belépett, megállt a levegőben a légyzümmögés is. Becsengettek. Mindenki csendben leült a helyére. A tanárnő végignézett az osztályon, majd megállapodott a tekintete Jánoson. – János! Gyere csak ki a táblához, és hozd a versed is!
János remegő lábakkal kiállt az osztály elé, szemét a földre szegezve, a papírlapot gyűrögette kényszeredetten, nem mert felnézni.

- Nos! Halljuk csak azt a verset! Ugye gyerekek, mindannyian kíváncsian várjuk a remekművet!- hangjából csak úgy csöpögött a gúny, mint kígyó mérge. A gyerekek kényszeredetten vihogtak.
János torkát sírás szorongatta. Mióta szülei elváltak, nagyon érzékeny volt. Könyörgően a tanárnőre emelte tekintetét, aki mereven bámult vissza több dioptriás szemüvege mögül. Szemei ijesztően dülledtnek tűntek.
- Nos! Halljuk azt a remekművet! Mond!

János halkan motyogva elkezdte olvasni gyermeki lelkének papírra vetett érzéseit.
- Hangosabban!- jött a felszólítás- Mi vagy te, kisfiam? Egy néma levente?
 Az osztály elkezdett hangosan nevetni. Jánosnál eltört a mécses. Tehetetlen zokogás rázta testét. A tanárnő felpattant a tanári asztal mögül, odalépett hozzá, és a fejére koppintott egyet, úgy, hogy az egyik gyűrű felsebezte János fejét.
- Ha hülye vagy édes fiam, akkor mond meg anyádnak, vigyen el pszichológushoz!- kiabálta a tanárnő. János édesanyja bement másnap az iskolába, és beszélt a tanárnővel, aki elmondta, hogy János mostanában zavarja a tanítást, és javasolja, hogy vigyék el pszichológushoz a gyermeket. Elnézést kért a „Makarenkói” pofonért, de nem tudta visszafogni magát, mert János olyan szemtelen volt. A végén János elvitték orvoshoz, aki írt fel neki gyenge nyugtatókat.”
Megint becsukta a könyvet. Ez róla szól! Ez már biztos! Döbbenten meredt maga elé, majd hirtelen találomra felcsapta a könyvet, és tovább olvasott.
„János átszellemült mosollyal hallgatta a fiatal szónokot, aki lelkesen beszélt, hallgatóságát magával ragadva. A beszéd után egy újabb fiatal lépett a Kossuth szobor előtt felállított pódiumra, szétnézett, majd elementáris erővel elkezdte szavalni a Nemzeti dalt. Az emberek libabőrösek lettek, ahogy hallgatták! Hirtelen a teret környező házak kapui felcsapódtak, és rendőrök hada rohanta meg a tömeget. Kitört a pánik! Mindenki menekült, amerre látott. János is futott, de utolérték, és kirúgták a lábát. Egy rendőr lefújta könnygázzal, majd legalább öten körülvették, és ütötték gumibottal, mint szódás a lovát. Jánosnak taknya, nyála egybefolyt, és fetrengve próbálta kikerülni az ütéseket, de hiába. Fájdalmas hangon felkiáltott:- Miért bántanak?

- Haha! Azért öcsi, mert szidtad az anyánkat! Kis köcsög!- majd tovább verték a hátát, míg el nem ájult. Utána két hétig csak hason fekve tudott aludni, a háta tele volt véres, lila hurkákkal. A rendőrség ezután rendszeresen ellenőrizte, és minden március 15.-én, és október 23.-án bevitték reggel egy csomó más emberrel együtt, akikkel ott üldögéltek a folyosón, a kemény padokon, hozzájuk sem szólva, majd este elengedték őket.”

- Úristen! Ez tényleg így volt! Azok a 80.-as évek! Miféle könyv ez? Hát, ami történt velem, az már meg volt írva? Ijesztő! Nézzük csak tovább! – mielőtt kinyitotta volna a könyvet, szétnézett. Már csak hárman voltak az üzletben. Ő, a pénztáros és az udvarlója, láthatólag ügyet sem vetve rá, egymás kezét fogták, mélyen egymás szemébe nézve, szavak nélkül beszélgettek. Annyira belemerült az olvasásba, hogy észre sem vette, amikor a többiek távoztak. Ismét kinyitotta a könyvet.
„Középkorú, állami alkalmazott Balogh János ott áll az Antikváriumban, kezében a könyvvel, ami róla szól. Mindjárt megveszi, és majd otthon olvassa tovább, az ok-okozati összefüggéseket kutatva a múltjában és jelenében. Lesz majd mit olvasnia!”

Döntött! Megveszi! De nem olvassa tovább a jelennél! Biztos volt benne, a jövő még átírható! Fizetett, rámosolygott a szerelmesekre, akik visszamosolyogtak rá, majd kilépett az utcára, és felszabadultan, jókedvűen lépkedve hazasétált. Tudta, a világban bármi lehetséges, és mindenkinek lehetősége van alakítani a valóságot, bárminek látják is, káprázatnak, látszatnak, mögötte ott van az igazság, és mindenkinek van egy könyve, ami tovább írható.