Aha! Ezt figyeld!

Kezdhetném úgy is az írásom, hogy: „Kezdhetném úgy is az írásom, hogy:” de nem kezdem!

Azt meséltem már, hogy egy szép napon arra ébredtem, egész egyszerűen nem találom magam? Először még szórakoztató volt a dolog, de egy idő után ideges lettem! Hová tűntem? Ijesztő egy helyzet volt, mondhatom! Benéztem még az ágy alá is, hátha ott bujkálok, de nem.

Az ember makacs egy fajta, és keményen próbálkozik! Gondoljunk csak a postásra, aki, hogy lerövidítse az utat, átvág a mezőn, ahol egy dühös, fújtató bika megkergeti. A postás éppen csak megússza élve. Ott liheg vörös fejjel a kerítés tövében, remegő lábakkal. Mi ámuló szemekkel mondjuk neki:

- Hé, ember! Majdnem elkapta!

- Ja! A büdös dög minden alkalommal közel jár hozzám, mikor átvágok a mezőn!

Erről az jut eszembe, hogy az ember kétszer nem léphet ugyanabba a folyóba, de megpróbálhatja.

Szóval, van az úgy, hogy az ember csak nézelődik, ott van, ahol lennie kell. Most például én itt ülök a számítógép klaviatúrája előtt, és nyomkodom a billentyűzetet, közben zenét hallgatok, amit a szomszéd tálal nekem, és a többi lakótársnak. Szeretem, bár nem az én stílusom, mármint a zene.

Most, hogy megkönnyebbültünk, engedjük el magunkat. Lazítsunk. Gyűjtsünk üveggolyókat!

Inkább, mint vasat és fémet!

Meséljek?

Mesélek!

Hát kérem, az úgy történt, hogy éppen a figyelmességet gyakoroltam, de nem voltam elég figyelmes, és véletlenül ráléptem a békára,  el is csúsztam. Sajnáltam szegény békát, de ezt írta neki a Sors könyve, szétlapulva kellett  átmennie Odaátra. Viszont a fenekem jól beütöttem, kék lett, mint a szilva.

Szóval, jöjjön most a történet, mely egy fattyúról szól, és a címe csak annyi, mily meglepő, hogy a Fattyú halála. Tehát, következzék!

A Fattyú halála (Abszurd mini dráma)

Fattyú már halott volt, de még nem tudott róla. Most éppen beugrott a kör közepébe, és ezt kiáltotta:

- Gondolkodtam!

- Jaj, ne már!- kiabálta Kis Disznó

- Mivel? Hogyan? Fattyú! Te már megint részeg vagy! És mivel gondolkodtál? Már megint túlzásokba esel!

A többiek némán, hitetlenkedve rázták fejüket, csak Barika tátotta a száját nagyra, még a nyála is kicsöppent, nedves nyomot hagyva szakadt, koszos pólóján.

Fattyú lelkesen tovább magyarázott a Veszteseknek, akik döbbent arccal bámulták:

- Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha nem a gyűlölet uralkodna az elménk felett? Szeretet, meg ilyesmi! Na! Gyerünk! Csókoljuk meg egymást! Most!

Mindenki ledöbbent! Ez tuti, hogy meghülyült, sugározták az arcok.

- Aha! Ezt hogyan gondolod? Hadd gyűlöljük már egymást, ahogy megszoktuk!- kiabálta Majom indulatosan, és a Vesztesek csapatára mutatott

- Megbántottak! Megsértettek! Legyőztek és kifosztottak minket! Mi vagyunk a Vesztesek! Kik vagyunk mi?

- Vesztesek! Vesztesek!- érkezett a válasz dörgő hangon.

Fattyú lehajtotta a fejét, és megadta magát a Sorsnak. Nem akart harcolni többé. A Vesztesek csapata fogta, és keresztre feszítette, de azért előbb a biztonság kedvéért egy kést döftek a bordái közé, csak hogy ne szenvedjen annyit.

Fattyú, mielőtt kiszenvedett volna, csak ennyit kiáltott:

- Összhang!

Ki érti ezt?

Hát, így ért véget e mini dráma, szerintem elég is ennyi mára!