Egyszer, régen...

Lassan sétáltam, meg -  megállva, és csak nézelődtem csendben. Semmi nem sürgetett, figyeltem az illúziót, melyet életnek hívunk. Elmém mégsem volt teljesen higgadt. Felnéztem az égre, láttam a Holdat, fehér fénnyel világította be utamat, melyet tüskés bokrok szegélyeztek. Hirtelen megborzongtam! Tudtam, hogy ő ott áll mögöttem. Nem fordultam hátra. Hagytam, hadd vágja el torkomat egy gyors, erőteljes nyisszantással. Hát ennyi volt!

Nem is tudom, hol kezdjem! A gyermekkornál, mely tele volt szenvedésekkel, csak akkor még nem értettem, hogy nincsenek véletlenek, és nem fogtam fel, szükségem van a fájdalomra. Végigmentem az úton, melyet kijelöltek nekem, bár akkor erről fogalmam sem volt. Ütöttek az iskolában, ütöttek otthon, és mindenki elhagyott, akit szerettem. Csúfoltak, megaláztak mindennap. Én mindezek ellenére szerettem őket, és megértéssel fordultam hozzájuk. Sajnáltam őket! Láttam, mint szűköl lelkük egy kis fény után sóvárogva. Amikor senki nem látta őket, szemüket lesütve néha lopva megsimogattak, halk elnézést motyogva, melyet még én is alig hallottam. Ha viszont már ketten voltak, megrugdostak, és leköptek, gúnyosan kiröhögtek. Utáltak, mikor megkérdeztem:- Ezt miért tetted? A hideg rázta őket állandó kérdéseimtől, mellyel rámutattam gyengeségeikre, és tudatlanságukra.

Volt idő, amikor megpróbáltam alkalmazkodni hozzájuk, úgymond beilleszkedni a társadalmukba, de nem tudtam olyan lenni, mint ők, így inkább maradtam számkivetett.

Felnőttem. A kérdések száma nem csökkent, csak nőtt, mint polgártársaim zavara. Már nem bántottak, hanem ha megláttak, messziről kikerültek, vagy elhessegettek, mint egy darazsat szokás. Egyedül éldegéltem egy kalyibában, és kerestem a választ a lét értelmére, de csak újabb kérdésekbe botlottam.

Egy meleg nyári éjszakán látogatóm jött. Jövendő gyilkosom jött el hozzám. Mesternek szólított, és kérte, vezessem be a mindentudásba. Nemleges válaszom hallva hitetlenül rázta fejét.

- Az nem lehet, hogy nem tudsz semmit!- mondta.

- Pedig így van!- állítottam.- Nincsenek titkaim! Csak megfigyelő vagyok, aki önmagát kutatja, és nem tud semmi mást, csak kérdezni!

Nem hitte el. Maradt. Kint aludt a kalyiba előtt, a küszöbön. Vizet hordott nekem a kútról, fát vágott, igyekezett kényelmesebbé tenni életemet. Végül megszoktam társaságát, és befogadtam, de segíteni nem tudtam neki. Mohón csüngött szavaimon, és bizony, sokszor csalódást okoztam velük.

Egy éjjel zörgettek ajtómon. Három morcos képű katona állt kint, és azonnal nekem szegezték lándzsájukat, és a kérdést:

- Te lennél a bölcs, aki mindenre tudja a választ? Uralkodónk beszélni kíván veled! Velünk jössz!

Hiába magyaráztam, hogy én semmit nem tudok, ők ezzel nem törődtek, megragadtak, és lóhalálában az uralkodó elé vittek, aki komor képpel üldögélt trónján. Keze egy intésével elbocsátotta katonáit, majd felém fordulva így szólt:

- Mester! Ne! Ne tiltakozz! Mondd meg, mi végre születtünk e földi létre? Nézz körül! Mindenem megvan, amit halandó kívánhat, mégsem vagyok boldog!

- Miért nem engeded el?- kérdeztem.

Döbbent arccal bámult rám, majd csengetett, és engem olyan gyorsan visszavittek otthonomba, mint ahogy hoztak. A fiú türelmetlenül várt, és mindent tudni akart, mit beszéltem az uralkodóval, de én fáradtan leintettem, és visszafeküdtem ágyamba.

Másnap, mikor éppen a rózsák növekedését figyeltem, berontott a fiú a hírrel.

- Az uralkodó!- lihegte- Az uralkodó az éjjel szőrcsuhát öltött, és eltávozott a palotából, mindent a fiára hagyva! Mester! Ó, Mester! Ez a te műved!

- Miért lenne az én művem? Hát ki vagyok én? Nem tudok én semmit!

A fiú arca eltorzult a dühtől.

- Mindig ezt mondod! Mondj egyszer már valami mást is! Tudom, hogy bölcs vagy!

- Hát ki vagyok én? Nem tudok én semmit!- válaszoltam legyintve, majd visszafordultam rózsáimhoz, érdeklődve, nőttek- e mióta nem rájuk figyeltem.

Ezután minden megváltozott. A fiú legendákat mesélt rólam a falubélieknek, akik áhítattal jöttek el megnézni házamat. Majd egyre tolakodóbbakká váltak, és mindenféle kérésekkel zaklattak, amikre én kérdésekkel válaszoltam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy sorban állnak az emberek, és a fiú pénzt szed tőlük. Rettentő haragra gerjedtem! Kirohantam, és elkergettem őket, majd botom csak úgy táncolt a fiú hátán!

Elküldtem végleg. Sírt, és könyörgött, de én hajthatatlan voltam.

- Menj el! Itt semmi keresnivalód többet!

Sírva, átkozódva hagyott ott. Visszavonultam magányomba, a csendet figyelni. Amikor eljött az idő, elindultam utolsó sétámra. Vártam őt, szívemben örömmel, aki segít eljutni egy korlátok nélküli világba. Végül eljött, és én legendává váltam, az utókor okulására. A bölcs, aki nem tudott semmit, de egy kérdéssel felébresztette az uralkodót!