.

 

Stílusgyakorlat --

avagy hogyan sózzuk el ragyogó remekünket?

 

 

Író írt egy vékonyka könyvet. Egyetlen történet – ez a címe. A csúf kiskacsa – és egyéb állatmesék: ez az alcíme. Korszakos jelentőségűnek remélte. Szerencsés körülmények között akár kiverhette volna a biztosítékot. Vagy elhozhatta volna a várva várt közmegvilágosodást. A kevésbé várt megtollasodást. Egyik sem következett be. A mű némaságba burkolózott. Mély elhallgatottságba szenderült.

 

Egy szép napon ezt a lehangoló helyzetet az író nagyon, de nagyon megelégelte. Elhatározta, hogy körlevelet ír, s minden elérhető élőnek és holtnak szemrehányást tesz a méltatlan és fájdalmas mellőzésért.

 

Igen ám, de hogyan fogjon neki?

 

 

Dühösen

 

Nem létezik, hogy megírom a világ egyik legnagyszerűbb alkotását, zseniálisabb, mint Orwell Állatfarmja, és itt kell elevenen megrohadnia a pincémben! Persze, sírni, panaszkodni, mint a fürdős kurva, azt úgy tud mindenki: hogy így nincs, meg úgy nincs világszintű kortárs magyar irodalom! De ha meg itt van, ha összetarhálom rá a pénzt és világra hozom, a világért hozzá nem nyúlna senki, de senki, az ég egy adta világon! Ideje, hogy mindenki a fejéhez kapjon! Ön is, nem gondolja?

 

 

Fenyegetőn

 

Na, ebből elég volt! Ha most sem fog legalább válaszra méltatni, nyilvánosságra hozom a nevét! Hadd tudja meg az egész világ: Ön is személy szerint felelős azért, hogy egy hibátlan remekmű a felelőtlen közömbösség és a lelkiismeretlen hallgatás áthatolhatlan falának ütközött! És Ön is személy szerint felelős azért a veszteségért, amelyet ezzel az egyetemes és a magyar kultúrának, sőt az egész emberiségnek okozott! S ki tudja, hogy Ön miatt csupán a mű hal-e meg? Ne mossa kezeit, ez az Ön vitathatatlan, átháríthatatlan felelőssége!

 

 

Bűntudatosítva

 

Önnek nem elég József Attila, a költőkirály tragédiája? Az írókirályt is a vonatkerekek alatt akarja látni? Csakugyan azt gondolja, nem merem megtenni? Van más választásom? Tényleg azt hiszi, el lehet ép elmével viselni, hogy semmi és senki emberkék, akik a bokámig sem érnek fel, ott díszelegnek a rivaldafényben, ott pöffeszkednek a tévéképernyőkön? Én meg? Éhen halok. Belehalok. Tudja, ki miatt?  Temiattad! Hány könyvemet olvastad már? Hányat vettél meg? Mit tettél azért, hogy kihalásom valós veszélyére embertársaid figyelmeztesd? Ugye, semmit! Semmit! Semmit!

 

 

Szomorkásan

 

Nagyon fáj. Vagyok, aki vagyok, és mégsem vagyok. Csillag, aki nem láthat eget. Napfény, amely sosem világíthat másnak. Egyetemesség: torokszorító  magányban. Gyertya: tűzijátékban. Néma dadogás: hangzavarban. Istenem, kopogtat-e még valaki? Szólít-e még valaki? Szól-e Ön hozzám?

 

 

Politikusan        

 

Művemet áthatja a nemzet iránt érzett végtelen felelősség. Sőt a világegyetemért érzett felelősség: a világot tönkretevő divatos politikai szemlélet, az ún. politikailag helyénvaló (political correct) gondolkodás ellen hadakozik állatmesébe bújt embertörténettel. A világra kényszerített, a világot megosztó  Egyetlen történet helyébe kínál egy új, közös Egyetlen történetet. Akármelyik tábor lakója is Ön, jó szívvel tudom ajánlani becses figyelmébe.

 

 

Lemondón

 

Igazából már semmit sem remélek Öntől. Nem is tudom, miért írom egyáltalán ezt a levelet. Az emberiség úgysem fog megváltozni. Mert nem tud megváltozni. De akarom, hogy Ön legalább tudja, hogy feladtam. Nem csinálom tovább. Az ember ne szaladjon olyan közönség után, amelyik nem veszi fel. Ne kínáljon értéket annak, aki inkább szórakozni akar. Feje helyett a hasát tömni. Gondolkodás helyett másokat majmolni. De kár a szóért, csak falra hányt borsó. Törölje ki a levelem bátran, olvasatlanul. Igaza is van. Sokkal nagyobb dolgok is vannak a világon! Mit számít ennyi gondban, temérdek bajban az én kicsi könyvem? Az én megélhetésem? Semmit. Maradok tisztelettel. 

 

 

Alázatosan

 

Kérem, bocsásson meg nekem, hogy levelemmel zavarom! Hogy is  merészelnék ilyet tenni, ha nem egy életbevágóan fontosnak vélt dologról lenne szó. Egy kis könyvecskéről voltaképp, amely a szó eredeti értelmében kiválóra, kitűnőre sikeredett. Persze nem én állítom ezt, hiszen hogyan is jöhetnék én ahhoz, hogy a saját munkámat minősítsem. Többen is vannak azonban, akik ezt gondolják róla, sőt – talán nem tűnik hivalkodásnak, ha azt is elmondom, csak mert az igazsághoz tartozik – nem egy ismerősöm akadt, aki egyenesen zseniálisnak nevezte. Ha Ön most látná arcomat, bizonyára észrevenné, hogy ebbe a dicsekvésfélébe, igaz, ami igaz, belepirultam, de még rögtön hozzá is kell tennem, hogy egy ismerős mindig lehet elfogult, tehát maradjunk csak annyiban, hogy művem feltehetően nem annyira rossz. Lenne-e esetleg kedve s ideje belelapozni?   

 

 

Sértődötten

 

Most megmondom, hogy utoljára írok. Azt hiszi, hogy olyan nagy ember ön, akit egy nem akárki írónak is körbe kell ugrálnia, körül kell nyaldosnia? Tudja, hogy hol lesz ön az összes pénzével és tartalmatlan életével egyetemben száz meg ezer év múlva? Mélyen a föld alatt! Teljes ismeretlenségbe és  elfeledettségbe temetkezve! Ha még azt vésethetné a koporsójára, hogy  „Olvasta az Egyetlen történetet!”, maradna magából valami. De így? Tudja, mit? Most már ne is vegye meg könyvemet! Az se érdekel, ha én éhen döglök. Ő úgyis örökkön örökké él. Ez lesz minden percember legméltóbb büntetése! 

 

 

Istenesen

 

Dicsértessék! Egy olyan művet ajánlanék figyelmébe, amelynek megalkotására a magasságos Isten, a világ teremtője és gondviselője nélkül egymagam képtelen lettem volna. Istennek nyilvánvaló szándéka volt velem és könyvecskémmel. Üzenni akart, ezért adta meg alázatos szolgájának az ihletés, a látás, a felismerés kegyelmi állapotát. Az Egyetlen történet egy világra és a világnak szóló fényességes tükör: a magáról megfeledkezett, a másokba, hívságokba belefeledkezett Ember újra szembenézhet magával. Újra felfedezheti legmélyebb, legvalóbb, azaz istenes önmagát. A felelős gondolkodót, a hites  szolgát, a szeretőt és igazságost. Újra megnyílnak előtte az örökkévalóság kapui. Istennek legyen hála!

 

 

Hízelgőn

 

Higgye el, eszem ágában sem lenne levelemmel zavarni Önt, ha nem tudnám, hogy nem mindenki olyan, mint mostanság a nagy átlag. Mert milyen is az emberek legtöbbje? Csak saját maga érdekli. A maga jóléte, a maga családja, a maga élvezetei, a maga kényelme, a maga biztonsága. És nagyon-nagyon kevesen maradtak azok, akik megértik, hogy ahol a közösség egésze megbukik, csak idő kérdése, hogy mindenki vele bukjék és vele pusztuljék. Ha ő megúszhatja is, a gyerekei, a szerettei biztosan nem. Meg vagyok győződve arról, hogy Ön nem az ilyen felelőtlen elemek közé tartozik. Méghozzá abból az egyszerű tényből ítélve, hogy Ön a levelezőlistám tagja. Még ha teljesen véletlenül keveredett is ide. Itt mindegy, hogy valaki éppen író vagy orvos, vagy vállalkozó, vagy akár fizikai munkás, vagy bármi más. Itt mindenki értékes, mert van fogékonysága az értékre. S ha van, akkor egy kicsit társszerzője annak a könyvecskének, az Egyetlen történetnek, amelyet most nagy tisztelettel az Ön becses figyelmébe ajánlok.     

 

Pofátlanul

 

Tudom, kedvesem, hogy Ön nagyon elfoglalt, manapság mindenki nagyon elfoglalt. De akkor sincs joga egy remekmű előtt becsukni szemét-fülét-száját. Vegye tudomásul, hogy semmi sincs véletlenül. Nem véletlen, hogy ezt a művet nekem kellett megírnom, nem véletlen, hogy ez a levelem megtalálta Önt. Isten útjai – ugyebár – kifürkészhetetlenek. Nem állíthatom, hogy ha Ön most semmibe vesz engem és a Magasságos ihlette művemet, akkor ezzel mindjárt az ördöggel cimborálna, és ki tudja, milyen istencsapás érné majd büntetésül. Sose lehet, persze, tudni. Mindenesetre alul a bankszámlaszámom, oda utalhatja az utalandókat. Ezt a levelet pedig ne felejtse el továbbküldeni!

 

 

Árukapcsolással

 

Kedves Leendő Olvasóm! Szívből örülnék, ha új könyvem felkeltené az Ön érdeklődését, elnyerné tetszését. Bevallom, nehéz anyagi helyzetbe kerültem. Lehet, persze, azt mondani, hogy hiszen senki nem kényszerített tücsöknek, s ha én is megelégedtem volna az egyszerű, munkás hangya-léttel, most a fejem se főne. De ez a vonat már elment. Van viszont egy szüleimtől örökölt, budai nagylakásom, a Maros utca 11. alatt. Ha Ön megvenné, vagy segítene vevőt találni rá, az nekem nagyon sokat érne. Nemcsak úgy értem, hogy végre szabadon élhetnék az alkotó munkának. Hiszen akármennyire nagyszerűnek vélem is az Egyetlen történetet, vagy a korábbi könyveimet, ami bennük van, az  csak egy képzelt világ. Nem csodálnám, ha hidegen hagyná Önt. A lakás eladásáért viszont kézzel fogható pénzt fizetnék. Azonnal, kápé, legkevesebb egymilliót. De akár kettőt is. A lényeg, hogy végre kimászhassak ebből a kiábrándítóan kilátástalan, mélységesen mély gödörből.

 

 

Mártírosan

 

Tudom, mindenkinek viselnie kell a maga súlyos keresztjét. Sok oldalt megtölthetnék itt azokkal a nagyszerű emberekkel, akiket életükben méltatlanul semmibe néztek, s csak haláluk után részesültek embertársaik elismerésében. Számosan vannak közöttük, akik megelőzték korukat. Vagy inkább: embertársaik maradtak el korukról. A nagy alkotó tragikus halálára volt szükség, hogy a figyelem végre-valahára a nagy mű felé forduljon. Hogy úgy mondjam, a halotti máglya erős fényében végre megpillanthatták a páratlan nagyszerűséget, az örökkévalóságot ostromló ragyogó művet, s már a temetésen, persze, kitört a sírás, a hangos zokogás, mindenki a ruháját szaggatta, ám a nagy író szempontjából akkor már minden visszafordíthatatlanul késő volt. Hiábavaló volt minden akadémiai lelkendezés, a posztumusz kitüntetések, hiába lett az író  kötelező tananyag, az Egyetlen történet kötelező olvasmány, a kis híján éhen halt író porladó hamvai mindebből semmit, de semmit nem érzékeltek… De így van ez jól. Ez az én keresztem, ezt kell cipelnem halálom pillanatáig. Nem, egyáltalán nem remélem, hogy Ön akár csak egyetlen könyvecskét is venne tőlem. Csak azt remélem, hogy ha eljő az ideje, emlékezni fog, emlékezni mer szavaimra. Bár igazából ez se olyan fontos… 

 

 

Filozofikusan

 

Az Élet: akadálypálya. Isteni megmérettetés. S hát ezért: az út a fontos, nem a megérkezés. A cseppben csakugyan: benne van a tenger. Nem az anyag teremté  a szellemet, hanem fordítva: a szellem az anyagot. Vagy inkább: a Lélek. Porból egyetlen történet sem születhet. A Szent Lélekből születhet. Csak a Lélekből születhet. Csepp lelkemben benne van hát – benne kell legyen – maga a Teremtő Lélek. Az Egyetlen történet vékonyka kötetében, lám, ott is hullámzik – elringat s felkavar – az Élet óceánja. Minden más csak csábító csalfaság, földi erénypróba: az önhitt sikert vágyod, vagy az istenes utat? Istenem! Istenem! Akinek kell, vegye, vigye! Én Veled maradnék.       

 

Reklámosan

 

Tudja-e, hogy az Egyetlen történet annyira a máról és a mának szól, hogy az egyik kulcsszereplő (mangalica) egyik kulcsmondata (egyetlen kifejezés kivételével) szó szerint elhangzott az egyik (valóságos) miniszterelnökünk szájából? Méghozzá ez: „Emlékeznünk és emlékeztetnünk kell, hogy akik a vérkorszak borzalmas napjait és eszméit akarják visszahozni, ostobaságból, sértettségből, cinizmusból vagy hatalomvágyból, elszigetelődjenek és karanténba záródjanak!” Egymillió forintos kérdésem: Melyik szó a kivétel? Ha nem tudja a választ, forduljon kezelőorvosához…

 

 

Átverősen

 

A világon eddig több mint 600 millió példány kelt el a magyar kortársirodalom máris világklasszissá vált gyöngyszeméből, az Egyetlen történetből, benne a modernkori emberiség egyik legemberibb állatmeséjéből, A csúf kiskacsából. Ha Ön ezt a levelet nem küldi tovább, Önt vagy családja egyik tagját péntek tizenharmadikán váratlan szerencsétlenség éri. Ettől semmi más nem mentheti meg, csak ha Ön betűről betűre végigolvassa az Egyetlen történetet, és olvasásélményét önzetlenül megosztja a szűkebb és tágabb környezetében élőkkel. (Egy hét múltán ne felejtse el a 600 milliót 610 millióra javítani!) Nos? Küldjem? (A gyengébbek kedvéért: nehogy bevegye!)

 

 

Praktikusan

 

név: Varga Domokos György

állampolgárság: magyar

telefon: + 36204814489

e-cím: dombi52@t-online.hu

saját honlap: http://web.t-online.hu/dombi52/

társadalmi honlap: www.szilajcsiko.hu

bankszámlaszám: 11991119-81774375-00000000

 

 

Képesen

 

 

 

 

Részletesen

 

 

– Szeretnék valamit mondani! – vakkantott ismét Buttyó kutya.

– Nem hiszem, hogy mondanivalónk volna egymásnak! – csipogta a csúf kiskacsa, és még csak hátra sem fordult.

– Én meg úgy vélem, hogy nagyon is van!

A csúf kiskacsa erre már megfordult.

– Nocsak, nocsak! Csak nem szólalt meg a lelkiismereted?

– Ha arra gondolsz, hogy lelkifurdalásom volna, hát nincs.

– Igazán kár – ingatta fejét a csúf kiskacsa. – Mert akkor még lett volna miről társalognunk. Kérlek, hagyj magamra! Emlékezni jöttem ide, nem fecsegni!

Buttyó szomorúan pislogott.

– Hát nagyon nem esik jól, hogy bűnösnek látsz. Hiszen teljesen ártatlan vagyok!

– Ártatlan?! Ártatlan?! Hogyan is lehetnél te ártatlan?! – kiáltott rá mérgesen a csúf kiskacsa. – Ők az ártatlanok! – mutatott a Gödör felé. – Tudd meg, Buttyó, senkinek sincs joga ártatlannak mondani magát az élők közül! Senkinek sincs joga semmiféle felelősséget elhárítani magáról! Neked a legkevésbé!

A csúf kiskacsa elfordult, háta erősen rázkódott.

Buttyónak összeszorult a szíve, ám hirtelen gondolt egyet. Nekiindult a Gödör kerítése mellett, vigyázva rá, hogy egyforma hosszúságúakat lépjen. Minden tizedik lépésére ugatott egyet. A csúf kiskacsa értetlenül nézett a nyomába. Mikor a gödröt megkerülve visszaért, Buttyó csak ennyit mondott:

– Éppen hússzor húsz kutyalépés.

– Na és?

– Innentől fogva egyszerű számtanpélda. Hány csirke is fér el egy ekkora területen? – Buttyó lépett egyet előre, aztán elfordult, s ezt addig ismételte, amíg vissza nem ért a kiindulási pontra. – Nos?

– Nem akarom tudni!

– Engem viszont bűnösnek akarsz tudni!

– A te szellemed, Buttyó, nagyon veszedelmes! – csipogta. – Nem hiszem, hogy te magad gonosz volnál, de meggyőződésem, hogy lovat adsz a vérszomjasok alá. Lelked rajta!

– Lovat alájuk a hazugság ad, nem az igazság.

– Az igazság nem szőrszálhasogatás!

– Nekem aztán felesleges bizonygatnod. A puli nemzetség mindig arról volt híres, időtlen idők óta, hogy az igazságot szolgálta, nem saját magát. Mi aztán soha nem a magunk hasznát lestük, mint némelyek mostanság. Nem győznek a vérkorszakra emlékeztetni, számokkal dobálózni, csak hogy magukat fényezzék. Vakulj, házilény!

– Kire gondolsz? A szamárra?

– Például.

– Érte tűzbe tenném a szárnyam. Csupaszív, áldott jó teremtés.

– Jónak jó, csak nem lát messzebb az orránál. Ha ragaszkodna az igazsághoz, mindenki jobban járna. Ő kezdett először százezrekről beszélni. Meg csirkézésről beszélni. A mangalica csak kapva kapott rajta. S a maga hasznára aztán még megcifrázta.

 

 

Elköszönve

 

Ha Önt zavarta volna küldeményem, kérem, írjon nekem, rögtön leveszem levelezési listámról. Köszönöm, hogy egy korban élt velem -- roppant izgalmas volt így, együtt, ennyien. Már akinek sikerült túlélnie. Ég Önnel! -- A szerző.

 

 *******

Tisztelettel ajánlom az oldalt!  >>>bővebben

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.