2011.08.19. 18:33, miner
Mintha rácson át szürődne lelkünkbe a szó,
felhígul minden, minden ami kimondható,
egy lány emléke olyan , mint régi képek halma,
homokszemekre pereg szét a drága arca.
Mintha bedarálná valaki a képeket agyunkba,
nézünk egymásra, mint zörgő levelű fákra.
Fejsze csattogás a beszéd és ledönt élve,
elfekszik a legjobb is, ha kivágják lebecsülve.
Mintha szálkákra hasítanák emlékeinket,
feledünk fekete és zöldes, kék szemeket,
őzbarna, meg a sárga néz, néz magányosan,
és lángragyúl, mint a gyufafeje, halálosan.
Mintha kiraknák szívünkbe, s egy hiányozna,
legókép lesz akaratunk, mi velünk birkózna,
kergetne, hogy megkeressük az elgurultat,
padok alá nézünk, s megjátszuk az elfásultat.
Mintha dróthálóba ütközne a kezünk, úgy fáj,
hogy szertefoszló vágyakat kergetünk, muszáj?
Egy szemernyi jókedv elég lenne a költőnek,
de kockákra kerül a szó és kezében széttörnek.
Mintha a billentyüzet zenét alkotna, énekel,
tíz ujjunk alatt betű viszketve csiklandozna fel,
hátunkon végig borzong az egérke vélt lába,
felébredünk, mint Móricka az iskolába'.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Hát.. van a mikor muszály és van úgy, hogy nem---