Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy legény, úgy hívták, hogy Benedek. Nem volt  annak senkije, csak egy vackorfa botja. De szüksége is volt arra a botra, mert meg nem maradt sehol, járta a világot. Csavargott mindenfele, nem is tudta miért, de otthonát sehol nem lelte.
Keményen szorongatta botja végét és haladt előre. Szél fújta, nap verte, eső és hó volt a mosdó víze, patakokból ivott. Ennivalója, amit a bottal lecsapott,  hol egy nyulat, hol egy fürjet, vagy egyebet. Hát amint így mind tekergett a világban, egyszer csak megszomjazott.  
Amott messze  mindjárt meg is látott egy gémeskutat. 
- Patakból ittam már eleget, - gondolta magában - lássuk jobb-é a víz, ha a kútból iszom.
Odalépett, a kút kávájáról levette a vödröt és leküldte a mélybe, hogy vizet merjen véle. Hát amint húzta felfelé, valaki nagyot kacagott. Nézte, hogy ki lehet, és meglepődve látta, hogy egy ember volt a vödörbe kapaszkodva. Más ember ijedtében visszaeresztette volna a mélybe a vödröt. Nem így a Benedek, aki egész életében azt tanulgatta, hogy ne mutasson semmilyen helyzetbe meglepetést. Fogadjon mindent egykedvűen, mert akkor baja nem eshet. Ez alkalommal is így tett és mintha nem lenne abban semmi, hogy valakit kihúznak egy kútból, megemelte kalapját és illendően köszöntötte.
- Adj'isten szép napot, ha már megérkezett. Kihez van szerencsém?
- Kuti Jóska volnék - mutatkozott be az idegen és alig hogy kiszállt, rendberakta magát. 
Ruháit kiteregette száradni és nagy mókásan fütyörészett. Benedek ívott a vödörből és megemelte a kalapját.
- Hát akkor Isten áldjon... - szólt és menni akart.
- Várj. - mondta neki Kuti Jóska - ne hagyj itt, veled tartok.
- Velem aztán nem! - csattant fel mérgesen. - Mit képzelsz? Egész életembe egyedül bolyongtam, hogy képzeled, mért pont veled kéne vándorolnom?
- Mert kihúztál a kútból, életemet kezedbe rakom és parancsolj bármit, megteszem neked.
- Semmiség az, - legyintett a csavargó Benedek - semmiség, nem kell azért velem tartanod, csupán csak hálából, nehogy azt hidd!
- Nem hiszek én semmit, de el nem hagyhatsz! - mondta és akárhogy űzte el magától, a fiú csak ott kullogott a nyomában.
- Ejnye, Jóska eredj már utadra, ne kövess! - szólt hátra időnként, de választ nem kapott. - Jó majd csak elfáradsz és félbehagyod  a cankózást. - mondta miközben béesteledett.
- Ennivalóm nincs, hiába követtél, - mondta meg neki, hogy elrémüljön és rátette fejét egy nagy kőre, hogy szokása szerint aludjon egyet.
Ám, de Jóska elővette a tarisznyáját, hogy honnan, honnan nem, Benedek ki nem találhatta. Kivett abból egy cipót és ketté vágta, kivett mellé egy jó nagy darab szalonnát. Azt is ketté vágta és megterített egy sziklakőre. Hívta Benedeket, hogy tartson vele, jó szívvel    adja, nem félti attól, aki megmentette az életét.
Eleinte húzódozott a fiú, de mikor, látta nincs mitől tartania, ő is megvacsorázott a bátor idegennel, aztán lefeküdtek. Éjjel az idegen úgy aludt, hogy meg sem moccant, de nem úgy a csavargó fiú. Mindegyre kinyitotta a szemét, hogy szemmel tartsa, nehogy kárt tegyen benne, míg alszik. Hát egyszer csak nagy fényesség lett az erdőn. Odajött két tündér, és beszélgettek. Kuti Jóska aludt, de Benedek ébren volt. Akkor hallotta, hogy mit mondd a másiknak.
- Ezek ketten testvérek, de most akadtak egymásra. Ez a Benedek nagyon tartózkodó. Vajon mit tenne, ha megtudná, hogy Kuti Jóska a saját testvére?
Mire a másik csak annyit mondott:
- Psszt! - és tovább léptek.
Na felugrott  Benedek, hogy felrázza az idegent, és mindjárt elmondta, amit mondott neki a tündér.
- Milyen tündér? - nézett körül, nem látok semmit.
- Nem, mert elmentek. - felelte a csavargó Benedek.
De már bánta, hogy elmondta neki, többet  nem is emlegette, hanem elkezdett érdeklődni ki volt Jóska apja és ki az anyja?   De most meg Jóska lett barátságtalan. Nagyokat hallgatott, mint akinek elment a kedve a barátkozástól.
- Mi van, elfeledted, hogy megmentettem az életed? - förmedt rá Benedek. - Szedd össze magad és mondj el mindent, ne várd, hogy faggatózzak.
Kuti Joska lehajtotta a fejét és bevallotta, hogy ő is csavargó, mihaszna csupán.
- Sebaj. - nevette el magát csavargó  Benedek. -Haladjunk tovább, hisz messze még az erdő, ott akarok tüzet rakni. 
El is kezdtek gyorsabban lépkedni, de már esteledett mire elérték az erdő szélét. Száraz gallyakat gyűjtöttek, hogy valahol tüzet rakhassanak.
Hát egyszer csak találtak egy embert egy fához kötve. Azt onnan kiszabadították, odavitték a tűzhöz és adtak neki is, hogy egyék aztán elaludtak, ám de mikor felébredtek, nagy bajba kerültek.
Másnap reggel jöttek valami kiabálós emberek, hogy a fához kötözött embert megöljék, halálra vesszőzzék. Ám, de nagyon meglepődtek, amikor nem egyet, hanem hármat találtak  a tűz mellett. Hamarosan meg is hátráltak és a fiúk indulhattak útjukra  Mentek volna ők, csak tudnák, hogy merre? Az egyiket Benedeknek hívták, a másikat Jóskának, a harmadikat pedig  Sándornak:
- Sándor, József, Benedek. - kacagott fel hirtelen Benedek. Ezek vagyunk mi hárman, hogy is van ez?
Tanakodtak, hogy itt valami kapocs lehet közöttük, s akkor elcsöndesedtek, s ebben a csöndben megszólalt Sándor is:
- Ó, már azt hittem, hogy egyedül élem világom, nincs senkim se égen, se földön.
- Én is így gondolkodtam. - mondta Jóska.
- És én is. - vallotta be Benedek.
Akkor most már tudjuk, hogy testvérek vagyunk. - kezdte el Jóska. - Hát akkor gondoljunk ki valami jót.
- Én már kigondoltam egy jót. - szólt Benedek. - Álljunk bé valahova szolgálni, vagy álljunk bé a királyi seregbe katonának.
- Hát én már meguntam az örökös küszködést.  - mondta Sándor. - Én nem akarok katona lenni.
- Én sem. - mondta Jóska. - Nekem sem kell  harc, a magam harcát vívtam már eleget, most a másét vállaljam el?
Tanakodtak, tanakodtak, észre sem vették, hogy elébük állt egy törpe és megszólalt:
- Szolgálni akartok? Nincs annak akadálya, felfogadom én mindhármatokat, csak kövessetek. Álljatok bé hozzám, nem fogjátok megbánni.
Hát úgy is tettek, elmentek a kis törpével, hogy lássák miről van szó. Ment elől a törpe, ők követték a háta mögött. Egyszer csak megnyílt a föld és lementek egy lépcsőn a föld alá. Gyönyörű vidékre érkeztek, mintha mindenütt csillagszóró égne a fákon. Csak tekergették a nyakukat, nézték, hogy milyen szép ott. De akkor azt mondta a törpe apóka:
- Ebben a palotában lakom, de látjátok amott a hegyen túl van az én nagyobbik lányom. Most nektek oda kell mennetek, mert az a lány van bajban. Induljatok és űzzétek el a palotája alól a gonoszok hadát.
- Na, ha én ezt tudtam volna, le sem jöttem volna. - mondta magában Benedek, de az öreg megértette a gondolatát és válaszolt.
- Ne csüggedj Benedek, mert itt nálunk, nem a sokaság és nem is a fegyver dönti el a csata kimenetelét, hanem az erős akarat. Higgyétek el, azért is bízom bennetek, mert ismerem sorsotokat és tudom, hogy mennyire erős akarattal bírtok. Induljatok hát, és ne engedjetek senkinek, akkor legyőzitek őket.
Benedek megvakarta füle tövét és így  bólogatott:
- Hát jó, menjünk, hadd lássuk milyen a tényállás?
Máris indultak. Benedeknek kézben volt a botja, Jóskánál volt tudás, mellyel kútba mászhat, Sándor pedig a fákat ismerte jobban a tenyerénél.
Hamarosan odaértek, de nem láttak sehol ellenséget. 
- Ha nincs akkor elmenekült, gondolta Sándor.
- Ha  nincs, akkor  megijedt tőlünk, gondolta Jóska.
- Ott vannak! - kiáltotta Benedek és botjával oda sújtott.
De mintha villámcsapás lett volna, olyan erővel suhant a botja és menekült az ellenség, mert olyan erő volt a botban, hogy ott azon a vidéken senki meg nem állhatott.
Akkor kijött az apóka lánya, szebb volt minden sellőnél. Hálás szívvel fogadta őket, és ott mulatthattak három héten keresztül. Na, de aztán eljött az idő és vissza kellett térniük az öreg apóhoz, aki új feladattal várta őket.

- Majd én utánuk megyek - mondta Jóska, - ti itt álljatok. A derekamra egy kötelet kötök, de felhúzzatok, ha kiáltok, mert, ha nem, elveszünk mindannyian. Hát úgy is tettek, felhúzták valahányszor bajba került, de aztán annyiszor leszállt, hogy az ellenség mind elapadt. Akkor ott is mulattak egyet, majd mentek vissza a harmadik lány megmentésére. Ott már Sándornak a leleményessége kellett.

Amikor ott is végeztek, azt mondta a királylány:
- Nem maradnál itt királynak? 
Sándor, csak nézte, nézte, hogy itt nem lesz király, de aztán mégis belecsapott az öreg apja tenyerébe.
- Hát ezt is akartam. - mondta az öreg és akkor a másik kettőhöz fordult. - Ti se habozzatok, legyetek ti is királyok, ne gyerekeskedjetek.
Benedek mikor meghallotta, felpattant a székről és már ment volna otthagyva mindent, de akkor, amint ment a lépcső felé, megpillantott egy asszonyt.
- Fiam, mondta neki és ő megállt.
- Ki vagy te, hogy fiadnak szólítasz?
- Az édesanyátok vagyok és mindig arra vártam, hogy még egyszer találkozzunk.
Mind a hárman odamentek és meghallgatták anyjukat, aki elmondta, hogy mennyire örül fiainak aztán eltűnt.
- Hát ez mi volt, miért ment el? - csodálkozott Sándor.
- Ez azért, mert csak ennyi ideje volt szegénynek. - mondta az öreg és megnyugtatta őket. - Egész életében erre várt, most békével mehet el. Majd a másvilágon találkoztok.
- Hát most hol vagyunk? - néztek körül a fiúk. - Nem az alvilágban?
- Nem ez a  Föld belsejének országa. Aki ide béjut, az sokat szenvedett életében, de nem maradhattok sokáig, mert egyikötök nem fogadta el az ajánlatot. Itt van a béretek, menjetek isten hírével.
Akkor kijöttek onnan és mindenki ment a maga útján. Szépen letelepedtek, családot alapítottak és ma is élnek, ha meg nem haltak.