.

Síri csend honolt a hosszú folyóson. A nyitott ajtókon keresztül néha belopta magát a nesz a szobákba, ahol  hallgat a fáj és jajgatás pihen. Infúziók, tapaszok adagolják a mámort, ami legyőzi a test háborgását. Az ágyak mellett itt-ott oxigénpalack és maszk, a remény is agonizál. Ezen az osztályon mindenki hosszú útra készül...
 Az itt lakók kálváriájuk végét járják, fogynak a stációk. Egészséges léleknek mankó kell, ha erre jár. Kevés a szó, nem tudni mit lehet…
A tapasztalt nővér is botorkált a csendben. A keresett szoba számához érve megtorpant az ajtóban, még visszafordulhatott volna...
Nem tehette, önkéntes szolgálatra érkezett. Egész délelőtt azon gondolkodott, mit fog majd mondani, kérdezni, hogy fogja megoldani a feladatát. Tudta, a kötelező lépcsőfokok, -a tagadás, tiltakozás és a düh-, itt már elfogytak. A fájdalom és hiányérzet szomorúságának ebben a fázisban, már csak a maradványok vannak jelen. A félelem és egyedüllét is oldódni látszik, helyébe lép a racionalizálás és az érzelmi elfogadás. Ezen a helyen új kapcsolat kialakulásának van jelentősége az utolsó állomás előtt, ami a megbékéléshez vezet. Erre van szükség, erre vállalkozott.
Vett egy mély lélegzetet és belépett a kétágyas szobába. Köszöntötte a bent lévőket. Az ablaknál lévő ágyban elfordulva pihegett egy beteg, meg sem fordult. A közelebb lévő ágyhoz lépett, kezét nyújtotta és bemutatkozott. Vékony, sápadt asszonnyal találta szemben magát. Az asszony mélyen a szemébe nézett és rá mosolygott. Beesett szemgödréből kristálytiszta tekintete tükrözödőtt vissza, ahogy vékony kézét nyújtotta semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy őszinte.
 Hosszú ujjain, szépen ápolt körmei az  ápoltságának záloga. Kedvesen hellyel kínálta az asztal melletti székre mutatva, ami talán három lépésnyire volt tőle. Észre vette segítője zavarát és félelmét, megpróbálta oldani a feszültséget.
-Tegeződhetünk? -kérdezte csendesen.
-Igen, köszönöm, természetesen -préselte ki magából az önkéntes nővér, aki még soha nem érezte ilyen tehetetlennek magát. Zavarba hozta az asszony magabiztossága, közvetlensége, kedvessége.

Így is lehet... Kérdezte gondolatban magától. Soha nem lenne képes így búcsúzni mindentől...

Márta lett a kezdeményező. Elöljáróban kijelentette, számára nincs tabu, állapotával tisztában van, a napok meg vannak számlálva. Nem siettetteti az időt, ami megadatik, azt szeretné kihasználni, ebben vár segítséget. Egy novellásköteten dolgozik, aminek a minap ért a végéhez. A kézirat fésülése van hátra és az utószó. Arra kérte Terezát menjenek végig rajta, és beszéljenek róla, elemezzék, javítsák közösen. Hibátlan munkát szeretne maga után hagyni...
Megfogta az asszony kezét és kérte, ne játszanak szerepet, csak őszinte együttműködés vezethet sikerre. Az együtt töltött órák alatt ne legyen jelentősége a helynek, csak az időnek.
Végig mosolygott, ahogy ezeket a szavakat mondta, majd megkérdezte.
-Kérsz egy kávét?
-Igen, köszönöm.
Márta az asztalhoz lépett, két csészébe neckávét készített, egy bögrébe vizet engedett, és a teakonyha felé indult.
Tereza zavartan ült a széken. Nem tudta mi a helyes, mit tegyen. Őt szolgálja ki az, akihez segítőnek érkezett. Az ő  lelke kapott mankót ettől az asszonytól. Hát így is lehet? Kérdezte ismét magától.
Hálás volt, olyan dolgot tanult, aminek egyszer hasznát veszi…, de tud majd így gondolkodni, és felkészülni?  
Nem elemezhette tovább a pillanatot, mert megérkezett Márta a forró vízzel. Finom kávé illat keringett a levegőbe. Aranyköntöst terített rájuk a találkozás angyala, mint régi ismerősök, úgy beszélgettek. Sorakoztak a mindennapi kérdések, válaszok. Észre sem vették, ahogy az idő elszaladt. A kéziratra nem került sor, annyi beszélni valójuk akadt. Két nap múlva úgyis találkoznak, akkor elkezdik, döntötték el közösen. Lejárt az idő, Tereza semmi jelét nem mutatta, hogy indulni készülne. Márta udvariasan figyelmeztette az asszonyt, hogy biztosan várja otthon a családja. Az asszony hálás volt a figyelmességért. Távozáskor átölelte Mártát, a legközelebbi viszontlátás reményével.
Gyalog indult haza, az első találkozás élményével. Az előkészítő tanfolyamon felhívták a figyelmüket, kerüljék a függőség kialakulását a beteggel. Az empátia ne menjen át az együtt szenvedésbe. Hát itt egy paradox helyzet már is elő állt. Úgy érezte Mártából olyan erőt és hitet merített, amely feltöltötte, és megerősítette. Mi lenne, ha holnap is bemenne? Igen ezt kell tennie, mert lehet, hogy nincs holnapután… Megrémítette a gondolat.
Jöttek a képek hívatlanul a beszélgetés részleteivel. Karácsony és a mákos guba. Márta mesélte, az egyik novellájában a legszebb karácsonyáról ír, amikor a gubát is maga készítette, olyan jól sikerült, hogy hónapokig hetente megkívánták a szerelmével.
Mákos gubát készít, és visz neki, döntött. Igen ám, ha tudná, hogy kell készíteni. Sebaj, majd elolvassa a szakácskönyvbe otthon.
Amikor hazaért rögvest a könyvespolchoz sietett. Harmadik szakácskönyvét lapozta, de mindegyikben az állt, „a kifliket feldaraboljuk”.
A csudában, nem kifliket akar darabolni, hanem sütni tésztából. Ránézett az órára, hét óra múlt, nincs késő, ilyenkor még nem illetlenség telefonálni. Csengette sorban a barátnőit, nem sok sikerrel, senki nem tudta megmondani, hogy kell elkészíteni.
Csalódottan tette le a telefont. Mást nem tehet, legközelebb megkérdezi Mártát, és később lepi meg vele.
Sokáig állt a zuhany alatt, hagyta, hogy a vízsugarak simogassák a testét, miközben könnyei sós ízét a szájában érezte.
Ágyába térve, elővette a könyvet, olvasni próbált, de gondolatai máshol jártak…
Olyan érzés kerítette hatalmába, mint ha mindig ismerte volna Mártát, -talán valamelyik életéből- villant át agyán a gondolat...
Tehát létezik inkarnáció, reinkarnáció és karma…
Azt megtapasztalta élete folyamán, nincsenek véletlenek. minden történés tanulófolyamatot rejt magában, megoldandó feladatokkal...
Miért éppen őt kapta meg, amikor maga is tele van félelemmel...
De hiszen már is felcserélődtek a szerepek, világosodott meg előtte. Márta lett a segítője, példamutatásával, kitartásával, a sorsa iránti alázattal és elfogadásával.
Mi lesz vele, ha Márta elmegy... Esett  kétségbe…
 
Forgolódott még órákig majd álomba ringatták a gondolatai.
Álomtündér magával ragadta a fáradt asszonyt és kirándulni vitte, egy ismeretlen helyre, ahol az  ősi kastély parkjában játszadozott két kislány. Egy aranyhajú kék szemű, és egy gesztenyebarna copfos. Nagy színes képeskönyvet hajtogattak, amiben állatok sorakoztak. Érdekes könyv volt, mert az állatok szemei mozogtak. A gyerekek jókat kacagtak. Azt játszották, hogy ki találja ki hamarabb, melyik állat van a képen. A lapok fogytak. Már alig volt pár oldal, amikor dörögni kezdett az ég, villámok cikáztak, és vágták ketté az eget, az eső szakadni kezdett. Mind a ketten elkezdtek futni, de a könyv ott maradt. A barna copfos visszaszaladt érte, már kezében tartotta, amikor a villám belecsapott a fába, ami alatt a kislány futott. Látta a kis testet élettelenül elterülni, nem messze tőle és a nyitott könyvet, ahonnan egy őzike nézett rá, szomorú szemmel.
Odament felvette a könyvet, átölelte a kis barátnőjét, segítségért kiáltott, de senki nem hallotta meg. Sírva futott a kastélyba, hogy segítséget hívjon. Már a tizedik szobát járta végig, de senkit nem talált, akkor látta meg a falon a velencei tükröt, benne a szőke kislányt. Ott tudatosult benne, hogy saját maga az egyik gyerek.
Kiabálni kezdett, de csak a visszhang válaszolt. Kétségbe esve rohant vissza az ajtóig, ahogy kinyitotta, már sütött a nap, egy kis galamb csipegetett a padon. Kereste a kislányt, és a villám csapta kiégett, kettétört fát, de nem talált semmit.
Kezében ott volt a könyv a szomorú szemű őzikével…
Magányosan, kétségbeesetten bolyongott, amikor hangot hallott fentről. Felnézett, látta a kis barátnője integet feléje, vidáman, mosolyogva, őzike szemével. Közben gyönyörű zenét halott, a Szférák zenéjét…

Reggel, ahogy kinyitotta a szemét, a redőny résein át aranycsíkot festett a falra a napsugár. Tudta későre jár. Fülében még hallotta az angyalok karának zenéjét.
Kicsit lustálkodott, egyet kettőt nyújtózott, majd imával köszöntötte a napot. Minden a megszokott rendjén indult. Alig várta a közös reggelit, hogy elmesélhesse álmát. Évtizedek óta közös beszélgetéssel kezdik a reggelt. Azután kiosztják egymás között a napi teendőket. Egyre figyelnek, közösen soha nem mennek vásárolni, mert abból igen hamar nagy vihar kerekedik. Az asszony  bóklászó, mindent megtapogató vásárló, a férj, cetlis, tudatos gyorsan pakoló.
Amikor Mártához és a gubához értek, a férje felkiáltott, tudom, hogy kell gubát sütni, nagyanyámtól láttam. Kenyértésztából, hosszú kifli rudakat formált, feldarabolta és tepsibe téve megsütötte, mézes sziruppal leöntötte a forró gubadarabokat, és mákban megforgatta. Ez volt a mindenkori karácsony böjti ebéd. Megbeszélték, elkészítik közösen, ez lesz a napi menü.
Nagy izgalommal telt a délelőtt, déli harangszóra meleg gubával érkeztek a kórházba. Az osztályra érve, a nővérke Tereza elé sietett.
-Márta alszik, reggel fulladásos rohama volt, oxigénpalackot és nyugtatót kapott. Ne költsük fel. Látom, hoztál neki valamit, ha felébred, odaadom neki.
-Köszönöm szépen, kérlek, melegítsd meg a mikróban, holnap délután itt vagyok.
Alig várta, hogy kiérjen az udvarra, csak nyelte a könnyeit. Kétség és félelem lett úrrá rajta, remegett.  Kétszer telefonált. Este már nem volt szükség palackra.
Másnap Márta mosolyogva fogadta, és elmondta, olyan volt a mákos guba, mint akkor karácsonykor...
Két hétig, mindennap találkoztak, Márta könyvének az utolsó fejezeténél tartottak, amikor egyik nap üres ágyat talált.
Márta, éjszaka hazatért, átölelte és magával vitte a hazatérés angyala…

Az orvos behívta Terezát, átadta Márta kéziratát az asszony üzenetével, hogy fejezze be,  legyen ez a kettőjük könyve….
Tereza, ott állt remegő kezében a könyvvel, Márta ajándékával. Először a könnyeitől nem tudott megszólalni, később a fájdalomtól.
Mikor kijött a hang a torkán,  kérte a doktornőt adják a családjának Márta utolsó könyvét. Az orvos közölte,  nem volt családja, egy unokatestvérrel találkoztak, -az örökössel-, aki egyszer meglátogatta. Egyébként nekik kötelességük a távozó utolsó kérését teljesíteni. Márta kívánságának teljesítése számukra szentírás.
Ekkor Tereza eltette a kincset, és haza vitte. Márta képével együtt őrzi a legféltettebb kincsei között, hanem a szívében is.
Ha felnéz az égre, egy arcot lát mosolyogni őzike szemekkel és hallja a Szférák zenéjét…
Tudja kettőjük kapcsolata nem ért véget, nemsokára  találkoznak...