.

Déli harangszóra ebédhez készül a család. Az asztali áldás után kanalazni kezdik a fekete levest, hozzá a keserű kenyeret. Mostanság mifelénk ez járja.  Rágni sem kell az öregnek, fogak hiányában nem is igen tudna. Temetésre szánt pénzét a fogorvosnál hagyta, még sem tellett pótlásra, csak húzásra futotta.
Nem tudom ki, hogy van vele, de nekem ez a helyzet megfekszi a gyomromat, ezért aztán ebéd után pihenni térek. Alig telt el pár perc, megjelent kedves barátom, Szundika manó és  pillámra lehelt...
Meghívott egy égi sétára csillagszekerével...

Felültem a bakra melléje és elindultunk a világ közepére.
Nékünk a világközepe, drága Szent Hazánk, a Kárpát medence.
Utunk során Földanyácska ölében zsíros fekete földet ringatott, hol valamikor régen a bácskai vidéken kövér búza termett, most repce sárgállik, amíg a szem ellát. Jó sokáig mentünk, de a kép nem változott.

Sötét felhők tornyosultak, vihar közeledett. Futott a csillagszekérnek táltos paripája, ahogyan csak bírta...
Vihar után világosodni kezdett az égbolt, megjelentek a búzatáblák. Gyéren keltek még ki a magok, ritkán szökkentek szárba. Csak jobb oldalán a mezőnek hajlottak a kalászok...
Egy-két pipacs, a tábla széléről fájón integetett.
Így érkeztünk meg a JELEN végéhez.

Nem messze a JÖVŐ tábla után, aranyló napkorona ölelte a tájat. Ahogy haladtunk előre, szemünk elé nagy fényesség tárult.
Aranysárgára érett kalászok integettek, hajladoztak, nyári szellőben ringatóztak.  Körben fegyelmezett rendben őrizte a Pipacs sereg a kenyér magot. Látni lehetett még pár kirívó felfelé kapaszkodó üres kalászt, de élet nem volt bennük, hiába tőrtettek a magasba...
 

Az egyik pipacs így szólt hozzám.
-Hogy tetszik a jövő, és a pipacs hadsereg? Bármily furcsa gyengének látszunk, de erősek vagyunk. Van szárunk,  hangunk és magunk, mindig többen leszünk, megvédjük az életet adó búzát, az ocsút pedig majd az emberek kirostálják.
- Kicsi pipacs boldog vagyok, hogy megismertelek benneteket.Tudom képesek vagytok megvédeni a jövőt, seregetek egyre nőni fog. Ha tehetném én is pipacs lennék és közétek állnék. -szóltam csendesen.
Felnéztem az égre, onnan mosolygott le ránk a Nagy Boldogasszony, kezében a Szent Koronával, amelynek szerte ágazó sugara megtöltötte a határt.
 

Egy felhő mögül édesapám szól le, ismét elmondta tanító meséjét, amit oly sokszor hallottunk gyerekkorunkban.
 -Tudjátok honnan ismerhető fel a becsületes, alázatos  magyar ember? Nézzetek meg egy  búzakalászt, benne terem a hit, remény, szeretet, az alázat és a bölcsesség.  Ez maga a magyar élet.

Amikor mindegyik búza szem megdagad a kalász megtelik, és lehajtja a fejét.  
Csak az üres kalász marad felfelé törő, mert nincs abban semmi...
Ilyen az ember is...
 

Eltűnt a kép. Megfordult a csillagszekér, és visszatért a mába...
 

Kinyitottam a szemem, már én is mosolyogtam, -mert tudom, ami ma még csak álom, holnap valósággá válik-, és vér reánk egy boldog jövő, nem is oly sokára...

A pipacsok már csatasorban állnak...