Kerékpáron közlekedni remek dolog, hiszen "kenyérgőzzel" haladhatunk, mégis a pesti utcákon száguldozó bringások többször kihoznak a sodromból és nemcsak azért, mert én nem szeretek a városban biciklizni.

 

A városban szinte mindenütt van már kerékpárút, ez biztonságossá teszi a bringások haladását, legalábbis elvileg. A múltkor egy járdán kerékpározó ember figyelmét felhívtam a kerékpárút használatára, mire megállt és elmondta nekem, hogy azért nem a kijelölt útat használja, mert ott ütötte el egy taxi és több bordája megrepedt... Mondtam neki, hogy megértem őt, de a gyalogosokat is elütik időnként a zebrán, mégis követni kell a szabályokat, tehát a kerékpárosok szövetsége azt írja elő, hogy ahol van kerékpárút, ott bizony azt kell használniuk...

Tegnap a férjemmel mentünk a boltba, velünk a kiskutya, és elszáguldott mellettünk egy tenyeres-talpas nőszemély a bringájával. Férjem felhívta a figyelmét a kerékpárút használatára, mire a trampli fennhangon kijelentette, hogy neki igenis a járdán van kedve biciklizni. Férjem válaszát nem idézem, sőt a némber replikáját sem, de a zárómondatot én tettem hozzá, amelyben a "hülye trampli" jelző is szerepelt.

Miért vagyok ennyire ideges a bringások miatt? Talán mert az ember a járdán valamennyire biztonságban érzi magát, én is szédelgek, kutyát sétáltatok, tehát nem könnyű kiszámítani, hogy merre mozdulok, és a legtöbb idős ember ugyanígy van ezzel, mi már bizonytalankodunk, húz a fejünk jobbra-balra anélkül, hogy alkoholt fogyasztanánk...

Eszembe jut az is, hogy amikor még lelkesen bringáztam, egy ittas ember miatt hatalmasat estem, mert ő nem arra lendült ki, amerre vártam, és a vasúti hídon kevés volt a hely kitérni... Törött bringával és összezúzott lábbal vonszoltam magam hazáig, nem felejtem el a találkozást...

Gyermekkoromban pedig engem ütött el egy kerékpáros nagyfiú, amikor szintén megsérültem.

Később - amikor már az autósok társadalmába tartoztam - néhányszor ugyancsak meggyűlt a bajom a bringásokkal. Vidéken, meglehetősen üres úton haladtam egy reggelen, amikor három kerékpáros öregember egymás mellett haladt kacsázva és beszélgetve. Majdnem lehetetlen volt kiszámítani, merre dülöngélnek, így dudáltam, de ők csak tovább mentek egymás mellett hárman... Én kiszóltam, hogy ha mindenáron meg szeretnének halni, egyszerűbb lenne felkötni magukat, úgy nem sodornak bajba senkit... Délután mentem visszafelé és a rendőrök helyszineltek, irányítottak, hogy merre kerüljem ki a nyomokat. Kérdeztem, mi történt? Mondták, hogy kerékpárost gázoltak el... Szerencsére nem én, de ha nem vagyok óvatos, bizony lehettem volna magam is. Ezek szerint a figyelmeztetés nem használt és szabálytalanul közlekedtek.

Másik esetem: vidéki városban egy útkereszteződésben, mintha a földből nőtt volna ki egy kerékpáros ember, oldalról neki csapódott a kocsimnak, azzal elterült. Éppen a kocsmából jöhetett, mert meglehetősen virágos volt a hangulata. Kiugrottam, hogy van-e valami baja, de ő csak mondogatta, hogy semmi gond és bocsánat... Annyira észnél volt, hogy tudta: ő jött nekem.

Azóta is nagy ívben kerülgetem a kerékpárosokat, hogyha vezetek, de amikor gyalogos vagyok, akkor szeretném elhinni, hogy a járda az enyém és a többi gyalogosé.