kép:netről -engedélyezett-

Ági kilépett a rendelő ajtaján, leült az első székre és olvasni kezdett, a második sornál szemét elhomályosították a könnyek, nem látta a betűket. Fülébe visszhangoztak az orvos szavai, a daganat nem távolítható el, környezetével összekapaszkodott, de a kemoterápiát másnap megkezdik.
Tehát holnap reggel irány az osztály, nehéz lesz újra kezdeni, egyszer sikerült, másodszorra nem fog...
Gyengének, tehetetlennek érezte magát, ezt a csatát nem vívja meg, nem akarja. A halálvágy egy éve ébredt benne, amikor Gábor becsukta maga mögött az ajtót. Hét évet éltek együtt. Azt hitte a kapcsolatuk időtálló. Tévedett. A férj bejelentette, beleszeretett egy tanítványába, nem tud ellenállni a rajta elhatalmasodó érzésinek. Először időt kért. Egy hónap múlva elment.
Tartalmas, szenvedélyes kapcsolatuk a mellműtéttel ért véget. Valószínű ez is hozzájárult Gábor távozásához.
Egyedül érezte magát, nőiességében megcsonkítva, reménytelenül, vágyta a halált, hívását meghallotta, megcsillantotta a kaszáját...
Megadva magát sorsának, megtörölte a szemét, összehajtotta könnyáztatta leletét, és táskájába tette. Elindult hazafelé a parkon át. Hallotta lába alatt a kavicsok sírnak..
Egész este azon mélázott, mi lenne, ha nem menne be reggel. Meddig tartana az út…
Későre járt mikor pakolni kezdett, gyorsan végzett rutinból tudta, mire lehet szüksége. Pakkját az előszobába a cipős szekrénye elé készítette. A konyhába megterített magának. Kinyitotta a hűtőt, de semmit nem talált, mit kívánt volna.
Vizet engedett a kádba, jó sok fürdősóval megszórta és elnyújtózott benne. Pár perc múlva pillái elnehezedtek, és lecsukta a szemét.

 Egy mezőn találta magát, piros pipacsok között. A tavaszi szellő lágyan  simogatta arcát, és ruháját a testéhez tapasztotta. A mező közepén egy terebélyes fa állt, fényes, duzzadt levelekkel kínálta magát a nap sugarainak ölelésre. Soha nem látott még ehhez hasonlót.  Szeretett volna közelebb menni hozzá, megsimítani a vastag, fényes leveleket, de egy kis patak az útját állta. Kristálytiszta vize alatt kavicsot görgetett. Megszomjazott. A parton egy kőtömb hellyel kínálta. Összezárt tenyerébe vizet merített a hűs vízből, s megivott három kortyot, mikor hangot hallott.
 -Ez, az élet vize.
Körül nézett, nem látott senkit, csak a pipacsok integettek feléje minden felől. Jól érezte magát. Egészségesnek, vidámnak, könnyűnek és boldognak.
A kőtömböt elhagyva, elindult a fa irányába. Amint lenézett a lába elé, fehér kavics szőnyeget látott maga előtt leterítve a kis fahídig. A hídon túl is futott a kavicsszőnyeg. Pár lépés után letért róla és a fához sétált. Lombkoronája alatt megpihent, kinyújtotta a kezét, elérte a fa alsó ágát, megtapintotta a dús nedvű sima levelet, kedvet kapott kóstolóra. Levett egyet, szájához emelte és beleharapott. Kissé savanykás, friss nedű öntötte el a szájpadlását, jól esett az ismeretlen íz.
 -Ez az élet fája! - hallotta ismét a hangot.
Ekkor történt a csoda, a pipacsok énekelni kezdtek az élet szépségéről, az erős emberek reményéről, és győzelméről. Azt vette észre a refrént maga is énekli.
Saját hangja ébresztette fel.

Virágillat lengte be a teret, mélyet szippantott belőle. Kipattant a kádból, és a konyhába sietett, tálra vacsorát készített, jó ízűen falatozott, tudta szüksége lesz az erőre, mert a háborút csak az erősek nyerhetik meg.

Telefonon a barátnőjét hívta. Kérte, reggel hétre menjen érte, megkezdi a kezelést, majd elénekelte neki a pipacsok énekének a refrénét, és megkérdezte, ismerős-e?

A barátnő okos asszony volt és azt válaszolta, igen, ez a győztesek indulója.