Állt a szónok, mint egy szobor a hordón,
életében nem járt még így porondon.
Kié lehet ez a galamb? Nem tudta.
Amiről mesélt, életre kelt volna?
 
Elhozta a lány, ez saját kudarca?
Amit átélt, látja sorsát vázolva,
sikert kereste, de a sors megtörte.
- Temessük el, leszállok most, várj jöttömre.
 
Ugrik is már, mint a labda sebesen,
elindulnak, a sírt ássák mindketten,
eltemetik a madarat a fövenybe,
nincs már siker, sorsom tiéd, légy büszke,
 
mondta neki. _ Én a tiéd, te az enyém,
Mondj hát igent, ne hagyj most el könnyedén,
- Igen, igen, siker nélkül akarom.
S elindultak kézen fogva az úton.
 
Mentek, mentek szerelmesen, napestig,
elérkeztek egy hullámzó tengerig,
Mi lesz holnap, folytatható ez az út?
- faggatta a lány kíváncsian  a fiút:
 
- Tárd ki szíved, tárd ki karod ég felé,
galamb vagyok, szálljunk, szálljunk örökké.
Fölrepültek, föl magasba mindketten,
sirályok közt vitorláznak csöndesen.
 
Galamb mese itt véget ér, s odafenn,
eltűnnek a szerelmesek a ködben,
lent a tenger hullámai verdesik a partot,
messzire csillog a tisztára mosott homok.
 
Azt mesélik minden reggel,
két kis galamb leszáll itt közel.
Egyikből lány lesz, másikból fiú,
állnak a parton, szemük szomorú.
 
Mért nem lehetnek emberek?
Miért lettek galambok, miért, ne tudd..
Válaszom oly egyszerű és oly komor,
mert az ifjúság hamar elkóborol.
 
Ezért lettek galambok ők ketten,
így az öregség nekik ismeretlen,
szállnak, szállnak az ég ködében,
soha meg nem öregednek a levegőben.