Antológiába helyezve

Az öreg folyó hömpölygő hullámokkal szeli át a várost. Csillogó szőkesége régen megfakult, piszkosan mattá változtatta az idő. A Nap aranyecsetjei sem festenek  káprázatos sugarakat a fodrokra, mint régen. A Hold sem ragyog régi fényében a nyári éjben. Mikor az est csillagpalástot vont föléje, egy egy csillag még megfürdik az elhomályosodott  tükrében.

A parton egy férfi botjára támaszkodva fürkészte a vizet, talán egy örvényt keresett. A túlpartot alig lehetett látni, hiába kémlelte, csak az öreg fák ölelkező lombjai jelentek meg látóterében.
-Mennyit változott a világ egy emberöltő alatt!
Emlékképek suhantak át sorsának vetítőjében.

Valaha régen, ezüst szikrákat szóró finom homok szőnyeg borította a partot. Izgalmas sörmeccsek a turulpályán. Sakk- és pingpong derbi az üdülők előtt. Fergeteges jó kedv a medence körül.  
Közvetlen a vízparton színes bójákkal elkerített gyerekpancsoló. A parton kacsalábonforgó homokvárak "csorogtak" az apró kezek alatt.
-Hangos kacagások, boldog gyermek zsivaj, hol vagytok? – mormolta a bajusza alatt szomorúan.
Hirtelen megfordult körülnézett, nincs-e ott valaki, aki hallja,  hogy magában beszél? Nem volt ott egy lélek sem.
Elindult a sétányon a síri csendben, csak öreg fák lombjai súgtak össze a feje fölött. Minden megváltozott. A hídhoz közeledve a halászcsárdából sem hallatszott a cigányzene, csak a halászlé ínycsiklandó illata száguldott a levegőbe. Cigányzene nélkül vendégcsalogatása is alább hagyott.

Rohannak az emberek, a szegények gyalog vagy két keréken, a gazdagok négyen, a még gazdagabbak  vízen puccos hajóval, vagy a levegőben pilótával magángépen...

Pár éve megpihenhetett a vándor, ha elfáradt, egy öreg padon.
Úgy döntöttek a nagyok: ha kevesebb a pad, nem látni a parkban hajléktalant. Nehogy már ott csufoskodjanak az éhenkórászok a belváros közepében! Valóban megtizedelte őket a hideg, a földön fölfáztak, elköltöztek egy másik világba, hol a fény ragyog…
Némelyik óriás plakáton a hóhéraik mosolyogva ígérnek Kánaánt… Munkát és kenyeret, kolbászból kerítést.
Megtöltötték a raktárakat morzsával, ha eljön az idő megkezdik a szórást.

Milliós fogsor villan a fintor mosoly mögött. Fogatlan koldusok földig hajolva, csókot nyomnak a harácskézre, melyen brillcsillag ragyog, és fénye elvakítja a kisemmizettet. Remegő kézzel megroppant derékkal hajlongva szedik a morzsát, hála imát mormolva...
Megtervezett nyomor, gyurma emberek, felettük a páholyok bársony székébe ültetett hatalom.
Nemzet... Lassan kimondani is szitok, nemzetközivé lett a világ. Család? Ugyan kérem, karrier, fordított köpönyeggel, és „valósítsd meg önmagad kurzusok tömkelegével.” Csak a ma számít, ne törődj a múlttal, az visszahúz. Élj a jelennek, holnap mi lesz, majd megmondják neked, csak kövesd az utat, gondolkodnod nem kell. Akkor leszel sikeres.

Eddig merült a gondolat tengerébe, mire a sétány végéhez ért.

Megszólalt a Fogadalmi Templom nagy harangja. Döntött! Nem a folyót választja, inkább végrendeletében megírja, a templom alagsorába helyezzék el az urnáját, így  minden nap hallja az orgona hangját.
Jelzálogos lakás árából, egy élet munkájából,  ennyire még futja…