Az asszony kilépett szalvétányi garzonjának erkélyére. Nagyot szippantott a körülötte elterülő őspark friss levegőjéből. Az öreg tölgyfák lomb koronáján incselkedve játszadoztak a napsugárgyerekek. Végtelen könnyedség töltötte el a szívét. Megtette…

Pedig, mennyire félt a változástól. Hozzászokott a kényelmes, tágas szobákhoz, a dupla nagy ajtókhoz, a magas plafonhoz, és az óriási majolika cserépkályha simogató melegéhez. Nem is oly régen el sem tudta képzelni, hogy egy szobányi területen rendezkedjen be.

Először a gyerekeik hagyták el a kényelmes polgári lakást, nem sokkal később a férje tért vissza teremtőjéhez. Hirtelen üres lett körülötte minden, nem találta a helyét. Hiába hívta a fia a világ másik végébe, hallani sem akart szeretett hazájának elhagyásáról, pedig jól beszélt angolul. A lánya itt él az országban, több száz kilométerre a várostól. Munkája, családja őt is messze sodorta. Így van ez egy olyan országban, ahol kiürülnek a lehetőségek, könnyen széthullik a család. A lánya nehéz helyzetbe került, felszámolták a kistelepülés iskoláját, ahol a férjével tanítottak. Azonnal elkezdett töprengeni, hogyan tudna segíthetne, hogy ki tudják fizetni a felvett hitelüket. Megtakarított pénze nem volt, felélte a lakás, rezsi formájában. Nem szeretett volna úgy járni, mint a szomszédja, a szintén özvegy Tórétiné, aki ingatlan spekulánsnak adta a lakását jelzálogos, életjáradékra. A gyerekei kamatostól vásárolhatják majd vissza, ha meg akarják tartani a belvárosi örökségüket, persze, ha lesz rá lehetőségük. Nem sokat teketóriázott az eladás mellett döntött. Ily módon lett egy kis garzonja, a lánya törlesztését is letudva, és a temetésére is maradt pénz. Ennyire futotta egy élet munkájából...

A férje talán még ma is élne, ha nem kellett volna mellékállást vállalnia, hajnalig görnyedni a rajzasztalnál. De kellett, pedig igazán nem éltek nagy lábon, a gyerekek taníttatása, a megélhetés, és lakás fenntartása megkívánta a pluszmunka gyümölcsét. Agyvérzés kerülgeti, amikor a rádióban meghallja a reklámot, milyen jól jár, aki életjáradékos szerződést köt az ingatlanára. Vajon milyen jól járhat az a szülő, aki nem tud gyermekére hagyni semmit? Látszatja, sem marad az életének, a munkájának.

Abban a házban ahol lakott, már négy ilyen szerződést kötöttek. A lakásban élő idős tulajdonosok nem tudták fizetni a közös költséget és az egyre emelkedő rezsit, amit a szociálisan érzékeny baloldali kormányok felsrófoltak.
Megtehették volna ők is, hogy eladják és kisebbet vesznek, a maradékot gyermekeik között szétosztják, de nem ezt az utat választották. A kényelmükért gyermekeik jövőjét adták el. No, de ez nem az ő dolga, -dorgálta sokszor magát...

Nézi a parkot, a tarka levélszőnyeget, a frissen mázolt padokat. Ahogyan szeme átfogja a terepet, egy ősz hajú, egyenes tartású férfin akad meg a tekintete a park végén. A férfi előtt festőállvány, kezében ecset.

Nagyot dobbant a szíve, előtörtek az ifjúkori emlékek. Orrában érezte a olaj szagát, szemei előtt filmként peregtek a Mártélyi Művésztelep képei. Először első szerelmével járt a festők paradicsomának nevezett táborban. Szemei előtt peregni kezdtek a képek. A Tiszában fürdő Holdra vízben ragyogó csillagokra, a fűzfagallyak között megbúvó csónakokra, és a telep minden négyzetméterére még most is tisztán emlékszik.

De régen festett, pedig valamikor, hogy szeretett…
Nem tartotta magát tehetségnek, bár a kollégái minden nagyobb alkalomra, képet kértek tőle. Dicsérték kezei munkáját, sőt kiállítása is volt, még sem bízott a sikerében.

Azonnal le kell menni, meg kell nézni, mit fest az a férfi ott magának. -lüktetett agyában a gondolat.
Egyre türelmetlenebbé vált, felkapott egy gyapjú kendőt, magára terítette, és elindult.
Színes kavicsok csikorogtak a talpa alatt, hajába kapott az őszi szél, laza kontya társa lett a szellő játékának, kibomlott. Ahogyan közeledett az ismeretlen férfi felé, egyre furcsább érzések kerítették hatalmukba. Meghatározatlan borzongás futott végig a testén, szívének titmusa, mint fiatal csikók a réten, úgy vágtatott a mellkasában. Az eszébe sem jutott, hogy mit szól majd, mert a festőknél természetes, -sőt megtiszteltetésnek veszik az érdeklődést. Ez mégis valami más volt...

Mint egy kislány úgy érezte magát, arca, kipirult. Pár lépés választotta el a férfitől, amikor az feléje fordult. Dermedten álltak egymással szemben. Szemük összekapaszkodott, nem tudtak megszólalni, ölelésre tárultak a karok...

Ki, kit tartott szorosabban  a karjai között, nem tudták, csak azt, hogy lelkük ott egybefonodott újra az öreg tölgy árnyékában, a lombsátor alatt.

Nem érzékelték mennyi időt töltöttek el egymás karjaiban, mikor kiszabadultak az ölelésből, egyszerre kezdtek el kérdezni, szinte szó szerint szinkronban ugyanazt. Az asszony szeme elhomályosodott.

Sok évtized telt el az óta...

A gólyabálon találkoztak, végigtáncolták az éjszakát. Egy évig el sem engedték egymás kezét.

A fiú szüleit Ázsiába helyezték, diplomata családban így szokott ez lenni. Sokáig jöttek mentek a levelek, egyszer ritkulni kezdtek, majd elmaradtak. A Stefánia-i öreg fák lombjai is megsiratták őket, olyan szép pár voltak...

Mind a ketten új életet kezdtek, melynek nagy részét leélték. Szép emlékként őrizték meg be nem teljesülhetett szerelmüket. Az évtizedek néha elhalványították a részleteket. Sorsuk különvágányon futott. Bár tudták ez nem csak egy életen átívelő szerelem volt. Hittek az egyéni-, csoport-, és családi karmában. Az utolsó állomáshoz vezető út nagy részét részét megtették, mikor család és társ nélkül maradtak…

Magányukban döntöttek a kiemelt lakópark mellett, ahol a hátra lévő életüket leélik, egyikük sem gondolt a nagy találkozásra. Szemükben örömkönnyek csillogtak, már alkonyodott, amikor a férfi pakolni kezdett. Az asszony rácsodálkozott a vászonra, rajta egy törött csónak lengedezett a Tisza vizében a szomorúfűz szomszédságában. Hátát a közeli öreg tölgynek támasztotta. Érezte, amint sejtjei megtelnek a fától kapott energiával, csodálatos érzés járta át az egész testét. Újélet kezdődött számára, a beteljesítetlen szerelem esélyével.

Két hét múlva, garzoncserével egymás mellé költöztek, és falbontással megnövelték az életteret.

A jó döntések mindig jókor születnek, csak ki kell várni a megfelelő pillanatot. Számukra ez a beköltözés, nem az elmúlás kezdete volt, hanem egy új élet küszöbe - a karma beteljesedése- az elveszített boldogság megtalálásához.