A lélek mankója

Minden ember életében vannak helyzetek, aminek fontosságát akkor ismerik fel, amikor megoldása egyre kilátástalanabbá válik. Ami nem megy, azt nem szabad erőltetni, mantrázzuk magunknak, és ezer variánsát keressük, hogyan mondjuk meg, hogy ne sértsünk vele, ne bántsuk meg másokat. Az őszinte ember nem hazudik, értelmét sem látja, hiszen egyetlen jelét nem adta annak, hogy kedvére lenne életvitelének bármiféle változása.

Az egészséges lélekkel rendelkező ember mindenkihez kedves, közvetlen, segítőkész. Ilyenek vagyunk mindnyájan, akik szeretünk adni, legyen szó figyelemről, időről vagy cselekvő szereteten alapuló szándékról, tárgyakról, hiszen bármit adunk, magunkat ajándékozzuk meg, avval, hogy ha láthatjuk a másik ember örömét. Ezek a gesztusok sokszor félreértésekre, találgatásokra adhat okot. Nem írhatjuk a homlokukra, hogy nálunk ez természetes folyamat, a kedvesség nem flört, a barátság nem szerelem, a karitász csupán emberbaráti szeretet.  

 A barátság soha el nem bagatellizálható, mert szent, olyan kötelék, ami két embert nem csak lélekben-, hanem sorsában is akarva, akaratlanul összefon. Nem mi keressük, hanem életajándékként érkezünk meg egymáshoz. Ki nem kényszeríthető, ez jön magától, hiszem, hogy ezek a lelkek már teremtésük alkalmával szövetséget kötöttek a földi síkon való találkozásra. Kihangsúlyozottan, nemtől függetlenül. Sokan vitatják a férfi és nő közötti barátságot. Személy szerint nekem kifejezetten más a véleményem.  Igen is létezik! Sőt sokkal tartalmasabb és mélyebb lehet, mert megismerhető a másik gondolkodása, nyitottsága, befogadása. Természetesen ennek a felelőssége is nagyobb. A barátság első passzusaként szükséges a korlátok felállítása, sajátunk mellett a barátunkénak elfogadása is. Aki ezeket feszegeti, átszakítja a legszebb szövetséget is megöli. Gondoljunk bele, mekkora veszélye van annak, ha valaki túlússza a tengeren kifeszített bolyákat, amiket cápa veszély miatt kellett kitenni. Józanul gondolkodó embernek nem éri meg egy kis izgalom, kaland, próbálkozás, miatt azt az embert elveszíteni, akivel mindig, mindenben számíthatnak egymásra.

A barátságot két ember energiacseréje is jelzi, egymás közelében jól érzik magukat, találkozáskor érintésre vágynak. Ezt az érintést semmivel nem szabad összetéveszteni.

Ilyenek a kézfogások is, egyik óvatosságra int, másik a bizalom pecsétje lehet. A baráti ölelés pedig a legjobb terápia minden bajra, mert ebben nem az anyag-, a MAG, lélek a lélekhez simul. Aki érezte már a másik ember szívének dobbanását, az tudja mekkora érték a lélekölelés, amiben az anyag csak nélkülözhetetlen közvetítő szerepet kap.

Minden érintés a legjobb teszt két ember között. Ahol nincs meg a vonzás, ott gondolni sem szabad semmilyen kötődésre, barátságra.

Találkozáskor minden embernél akarva, akaratlanul felmérjük azt a távolságot, milyen közel engedjük magunkhoz, ez térben is meghatározó. Lehet valakivel jókat beszélgetni, egymásnak segíteni, de olyan távolságot tartani, amiben energiacsere nem jöhet létre. Nem nevezném ezt taszításnak, csak nem kívánatosnak. Saját tapasztalatomat osztom meg.   

Hívatásomnál fogva évtizedeken keresztül minden beteggel energiacsere jött létre, velük ugyanis elkerülhetetlen az érintés. Soha nem éreztem, hogy valaki ellenérzést váltott volna ki belőlem. Azonban két egyforma érintés sem létezik. Szoktam mondani, olyan ez, mint a hagymahéja, sokrétű. Volt, akinél a felszínig jutottam, és olyan is, akinél minden „hagymahéj ruha” magától omlott le a termésig hatott. Azoknál, akikkel ilyen szintet értem el, a lelkemet is megérintették. Kortól, nemtől függetlenül. Ezekben az esetekben érezni lehetett a kölcsönös tiszteletet, bizalmat. Különbséget soha nem tettem szóban, sem cseleketben, de mellettük nem tudtam elmenni, hogy legalább egy újjal hozzájuk ne érjek. Szükségem van a közelségükre, hogy energiájukból legalább egy hangyányiban részesüljek, magaménak érezzem. Sokszor feltettem, felteszem a kérdést, mi ez? Lélekben született cselekvő szeretet, amiben a testnek, mint anyagnak nincs jelentősége. - adom meg a választ.  

Gondoljunk bele, egy kisgyermek energiája, milyen? Mint a zárvány nélküli gyémánt, tiszta és ragyogó. Ezért van az, hogy minden gyermeket szeretnénk megölelni, ha olyan kapcsolatban vagyunk a családdal, hogy ezt megtehetjük. Ebben az esetben nem mi adunk, hanem mi kapunk ajándékot, az érintés csodájában.

Szolgálatunkban volt-, van egy tabutéma, amiről nem beszélünk, nagy kár, mert olyan sok félreértésre adhat okot. Orvos és nővér kapcsolatában az érintések következményeként. Lehet, hogy most darázsfészekbe nyúlok, de leírom. Elég gyakori osztályon, ambulanciákon, ahol magatehetetlen, vagy súlyos betegek vannak… Vizsgálatoknál, kezelések alatt, vészhelyzetben, úgy közelíthetők meg, hogy egymásnak feszülnek az izmok, összegabalyodnak a végtagok. Szinte aktív testi kontaktus jön létre az ellenkező nemű gyógyítok között. Mi van ilyenkor, mit éreznek?  -kérdezhetné bárki. Őszintén megmondom, „vészhelyzet”, ahol, egy pillanatra sem jelennek meg érzések, amik érzelmeket szülnének, még fontossági sorrendben sem, hiszen egyetlen feladatra koncentrálnak, mégpedig a betegre. A kapcsolatok nem ilyen momentumok következményeként jönnek létre, akkor sem, ha megőrizzük ezeket a kényszerszülte lenyomatokat. Jobban emlékezünk a beteg bőrének hőmérsékletére, színére, mint az egymásnak feszülő testrészeinkre, izmainkra

Azt hiszem mindent leírtam, kiírtam magamból, ami mostanában a lelkemet nyomta, így a lélek mankóját hamarosan a  sarokba tehetem.