Az én kálváriám 8 Jézus vigasztalja a siránkozó asszonyokat.

 „Hozzájuk fordulván, Jézus mondá: Jeruzsálem lányai! Ne miattam sírjatok, hanem sírjatok magatok és gyermekeitek fölött.” (Luk.23 28)

Nincs erre jobb idő, mint a keresztút, ahol Jézust elkísérhetjük!

Gondolkozzunk el, ebben az egy mondatban benne van minden, a magunk és mások ellen elkövetett vétkeink, ami gyermekeinkre is hat, az ő keresztjüket mi pakoljuk meg, amit az életben cipelniük kell majd.

Mit is mond még?

A magunk felelősségére hívja fel elsősorban a figyelmet. Mert, mieink biztonságáról kötelesek vagyunk gondoskodni, ha mi nem leszünk, nekik akkor is legyen otthonuk, ahol lehajthatják a fejüket egy biztos tető alatt. Csak így óvhatjuk meg őket a szükségtől, betegségtől, vagy így gyógyulhatnak meg betegségeikből, ha nem kell rettegni a bizonytalan holnaptól.

Jézus ebben a szorongatott helyzetében sem magára gondol, hanem az őt siratóasszonyok lelkiismeretét ébreszti fel. Bizony mi is gyakran éljük meg, hogy a saját bűneinket altatjuk el hozzánk méltatlan kompromisszumokat kötünk, amivel szeretteinket bántjunk meg. Beállunk olyan sorba, ahol előttünk nem tisztességes módszerekkel játszanak emberek mások lelkével, manipulatív szándékkal. Egy név-, egy kép képes felkavarni lelkünk tengerének kisimult hullámait nagy vihart keltve.

Állunk és várunk egy keresztútnál tétován.

Régen visszakellett volna fordulnunk arról az útról, ami nem vezet sehova. Ne váljunk szánalmassá, mint az az ember, aki figyelemért, szeretetért kuncsorog, mindenkin átgázolva, bármi áron megszerezni magának, amit akar.

Becsüljük meg azokat, akik a mindennapi teendőik mellett figyelnek, vigyáznak ránk, segítenek nekünk göröngyös útjainkat végig járni.

Tartsunk önvizsgálatot, oldjuk ki azokat a bogokat, amiket saját magunk tagadásával kötünk azokra a szálakra, amivel sorspalástunkat szőjük. Megtagadjuk magamtól az érzéseket, csak mert félünk, hogy újra sérülünk.

Amikor keresztúthoz érünk, csak nézzük az előttünk lévő utat, amelyen elindulhatnák, de nem tesszük, mert buckát keresünk rajta, és ha csak egy kavicsot, vagy sóder darabot fedezünk fel rajta, visszafordulunk gyáván, mert félünk, hogy elesünk. Ilyenkor gondoljunk Jézusra, aki kétszer esett el a kereszt súlya alatt, nem maradt a földön, felállt és tovább ment. Tudta, mi vár rá vállalva a halált értünk, a mi bűneink megváltásáért.

Ilyenkor húsvét tájánt tartsunk lelkiismeretvizsgálatot, gyónjuk meg bűneinket, tiszta lélekkel fogadjuk a megváltó feltámadását. Mindennapi imáinkkal segítsük Krisztus keresztjét vinni, legyünk részesei saját bűneink terhének súlyát cipelni.

„Az út mentén könnyvirágok nyílnak.

Jeruzsálem lányai sírnak…

Ó, nem elég itt a sírás-rívás.

Megtört szívet keres a Messiás.”