Az én kálváriám. 3 stáció. Jézus először esik el a kereszttel.

Jézus a kimerültségtől esik el, mert „Isten ráhelyezte valamennyiünk bűnét.”

Próbáljuk meg a saját bűneinket levenni a keresztjéről, és bánjuk meg teljes szívünkből. Kérjük meg lelkiismeretünket kísérjen el az alázat által kikövezett útra, ami Istenhez vezet.

Nekem nincs bűnöm, én jó ember vagyok, hányszor halljuk az egó véleményét egy-egy ember szájából. Nincs jó ember, csak jobbá válni akaró. Mindig hittem, bennem nincs gyűlölet, bosszú, igaz a megbocsátás után sem tudok felejteni.

Voltak az életemnek mozzanatai, amik a pokolba vezettek, de ezt sem bántam meg, mert megperzselve bár, de felismertem azt az ösvényt, ami kivezetett, megmutatta az utat merre kell elindulni. Visszatértem elhagyott hitemhez, megtaláltam a helyem. Kaptam életajándékot, a betegek szolgálatát és békés, nyugalmas évtizedeket, kísérő társat, aki a széltől is óvott, aki mellett tanulhattam, fejlődhettem, azzá váltam, ami most vagyok. Aki olyan örökséget hagyott rám, hogy szívem utolsó dobbanásáig földi angyalok között élhetem az életem, szükséget nem ismerve.

Bűnös lélekként járom az utamat, így érkeztem meg a végállomásra.

Igyekszem minden nap jobbá válni, mégis pakolom a bűneimet Jézus keresztjére. Igaz, hogy a gyűlölet és bosszú elkerülte lelkemet, de nem könnyen tudok túllépni az engem ért vélt-, valós sérelmeken. Ma hajnalban, az imahídra lépve, bontottam ki kicsi bugyromat, megvizsgálva, mi az, amit nehezék lehet, Jézus keresztjére szánok. Szégyenkezve kell bevallanom, van mit meggyónnom. Sérelmem hozzám nem méltó cselekedetre ösztönzött. Beszálltam olyan társasjátékba, amit ellenem követtek el, évek óta. Revansot akartam venni, megcinkeltem a saját lapjaimat. Olyan kertbe léptem, ahol a burjánzanak a hazugság-, és ármány gyomjai. Egymást licitálva ültetik el azokat a magokat, ami tüskét terem. Megmosolygom az ott látottakat, még is oda biggyesztem   a saját parcellámba az én kóróimat, ahelyett, hogy gyomlálnám az ott lévőket. Ilyenek vagyunk mi emberek.

Hiszünk, bízunk, csalódunk, hátra lépünk, megvetjük az árulást a manipulátorokat, de a minket ért sérelmeket igyekszünk megtorolni.

Hol van a hitünk, miért csak a gyónásra hagyatkozunk, ahol feloldozást nyerhetünk? Miért nem lépünk túl a minket ért bántásokon és hagyjuk magukra azokat, akik elég jól elvannak egymással kisded játékaikkal a „homokozóban”.

Vegyük le Jézus keresztjéről a mi súlyunkat és kérjük áldását további utunkhoz, ahol az alázat kövei vannak lábunk elé lerakva. Ne csak jobbá igyekezzünk válni, hanem saját bilincseinket ledobva, szabadabbá.

Ne maradjunk hozzánk méltatlan helyzetben, ahol kijátszanak, elárulnak, álljunk fel attól az asztaltól, ahol hamisak a szándékok, cinkeltek a lapok.