Az én kálváriám 1. stáció

Szeret engem az Isten, mint eddig, minden élethelyzetemben elküldte hozzám szolgáit, hogy utat mutassanak, vezessenek. Lámpásaim legyenek. Olyan baráti-, keresztény csoportnak lehetek meghívott alapító tagja, amiben közösen imádkozunk minden héten.

Tegnap bejártuk immár másodjára keresztutat. Imáinkkal, kántorjaink gyönyörű énekeivel követhettük Jézus útját, aki szent keresztje által megváltotta a világot. Készülünk otthonunkban hamarosan sorra kerülő misére, gyónásra az évenkénti kenet felvételére. A végállomáson ez ajánlott, mindazok számára, akik bűneiktől megtisztulva készülnek fel a hazavezető útra.

Napok óta kerestem saját Golgotám stációit megjelenítő képeit. Idegenek számára igencsak félreérthető, netán megbotránkoztató képben találtam meg. A megtörtént valóság lenyomatával.

Nem érthetik mások, hogy az arcokat simogató vízpermet hogyan mossa tisztára a fájó emlékeket, miközben keveredik könnyek sósízével.

Az első stáció lett az első lépés a múlt végleges lezárásához, elengedéséhez.

Köszönöm a beteg napokat, a tiszta gondolatokat. A pontokat, amiket a vesszők helyett sorskönyvem befejezetlen mondataihoz kitehetek.

Ma már nem figyelek arra, mit gondolnak és mondanak mások. Járom a magam útját, hálát rebeg ajkam, mert soha nem ismertem a manipulatív emberek ravaszságát, szemtelen őszinteséggel mutatom meg gondolatrokkámon szálakból fonott és szőtt palástomat, mely testemet, lelkemet borítja.

Mosolygok, amikor felismerem némely ember gyávaságát, rejtőzködését, félelmét, másoktól való függőségének rabságában verődve. Ők még nem tudják, hogy minden ember útját a saját maga készített téglából építheti meg.

Mit ér annak az élete, aki soha nem vállalhatja fel önmagát, hazudni kénytelen, pantomim szerepekbe kényszerülve.

Tehetünk bármit, játszhatunk szerepet, lehetünk fő-, és mellékszereplők vagy statiszták saját éltünk színpadán, a forgatókönyvet mielőtt testet ölt a lélek, már megírták.

Életünk dallamait is a teremtésünkkel egyidőben komponálták. Ezért van, hogy nem mindegy milyen hangszerrel játszák el nekünk. Szeretem a zenét, simogatja a lelkemet, még azokat a mulatósokat is meghallgatom, ami nem okoz ugyan örömet, de minden dal tanít valamire, mert vonz-, vagy taszít. Némely visszatérő dallamot azonban szívesen kihagytam volna, de benne volt a repertoárban, és nem mondhattam rá, hogy "óh, nem, nem"... végig kellett hallgatnom. Hozzá tartozott ez is az életemhez. Mert segített azzá válnom, ami mára lettem.

Mindenkinek megvan a maga keresztútja, amit bejárhat újra, csak az moshatja gyolcsfehérre a lelkét, aki emlékeztetve önmagát, végig tud menni rajta újra, mert csak így élheti meg a feltámadás kegyelmi örömét.

Kívánok mindenkinek békés elcsendesedést a saját keresztútjához...