Véget ért egy fejezet…

Azt mondják a bölcsek az ember életének három ciklusa van. A harmadik a végállomás, ahonnan semerre nem megy a vonat tovább, itt megpihenünk. Sorspoggyászunkat kibontjuk, leltározunk, elidőzünk egy-egy pakknál, életképnél, egy megsárgult képnél, levélnél, miközben újból átéljük, értékeljük a történteket. Kibogozni a szálakban megbúvó „miért” gubancokat már nem lehet, a sorsfonalába beleszőtték a körülmények.

Minden lélek megérkezik a végállomásra, innen nem vezetnek tovább sínek és váltók sincsenek. Értéküket vesztik a megválaszolatlan kérdések, jelentőségük a „lehetett volna másképp”-nek már nincsen, csupán feltételes módra korlátozódik az elszalasztott lehetőség.

Amint megtalálja az ember azt bizonyos pontot, amivel letudja zárni mindazt. ahol vesszőt hagyott, tovább lapoz.

A göröngyös útról visszafordul.

Egy tapodtat sem megy tovább, elfogyott a türelme, túl sokat bántották, kijátszották, nem kockáztat többet. Óvatos lesz és gyanakvó!

Nem ül le kártyázni, oda, ahol a pakliban megcinkelték a lapokat és körben állnak a kibicek.

Isteni áldás vagy átok, maga sem tudja, de álmaiban mindent megkap. Egy dátum, egy számsor a legmaszatosabb képet is megtisztítja.

Nem megy vendégségbe oda, ahova nem hívják. Feláll attól az asztaltól, ahol nem terítenek neki. Menekül onnan, ahol sakktáblára állítják, és ahol nem érzi jól magát. Lelkébe vésődnek a fájó emlékek, képek, dátumok, számok, színek, és a ravaszul megszerkesztett „glóriák” a fejek körül. Ajtót, ablakot bezár, mindent bereteszel, nem tér vissza többé, ahol mindezt megélte, felfedezte. Nem tartja kezét oda, ahol körme alá tüskét szúrtak. Szép lassan kihátrál, majd egy nap eltűnik, a saját világába menekül.

Kagylóba zárt igazgyöngybe, kalapdobozba, rejti el féltve őrzött titkait, sebeit.

Ebben a ciklusban sokan szeretik a magányt. Ahány ember, annyi sors.

Nem a szavak, a szemek beszélnek. Megadta nekem Isten azt a csodát, hogy a szemeken át a lélekhez szólhatok, kérdezhetek, ki nem mondott kérdésekre válaszolhatok, szükség esetén segíthetek, sőt „simogathatok”.

A végállomáson elcsitulnak a viharok, az élet tengerén kisimulnak a hullámok. Minden ember békére, biztonságra vágyik, bekuckózik lelkének rejtett zugába és a nyugalom pamlagán megpihen. Olyan zenét hallgat-, és olyan könyvet olvas, ami örömmel tölti el. Álmai olykor kifakulnak, gondolatpókjai palástot szőnek, mire a hazavezetés angyala eljő érte.

Az egészséges lélek igyekszik mindenből a legjobbat kihozni, mindenkinek a maximális tiszteletet megadni, akkor is, ha ezt nem kapja vissza.

Tiszta lelkiismerettel közeledik embertársaihoz, kedves és megértő, ahol tud segít. Nem érdeklik a pletykák, az intrikák.

Az empatákat sokan nem értik, gyakran félreértik. Pedig, ők azok, akik szemtelenül őszinték, feltételek és kapcsolati státuszok nélkül tudnak adni, és szeretni. Mindenhol ott vannak, ahol segíthetnek, bármilyen szükséget látnak.

Saját szabályaik-, korlátjaik vannak, ezeket nem lépik túl. Tiszteletben tartják mindenkor azokat a szabályokat, korlátokat, amiket velük szemben állítanak fel mások.

Náluk a kedvesség, nem flört, a barátság nem szerelem.

Nem vágynak kapcsolatra, mindennél többet jelent számukra egy igaz barátság, amiben egymásért érzett felelősséget, cselekvő szeretetet gyakorolhatnak.

Ők tudják, igaz barátot nem keres az ember, azt az égiektől kapja.

Minden léleknek vannak titkai, amiket örökre megában zár. Legyen szó a családról, karmáról, eseményről, találkozásról, egy másik lélekről, akikért-, amiért mindenkor harcba száll, védi, megtartja, akkor is ha a külvilág előtt tagadja, de soha el nem árulná! A lélek legnagyobb gazdagsága a diszkréció és a bizalom. A legszebb öröme pedig, szerettei egészsége, biztonsága, boldogsága.

Aki sorspoggyászában ezekkel a tulajdonságokkal érkezik a végállomásra, a cselekvő szeretetet gyakorló és szolgálatot teljesítő földi angyalok közé, biztonságban, nyugalomban, békében élheti meg hátra lévő életét.

Életem legjobb döntése volt, hogy én is itt készülhetek fel a hazavezetés angyalának fogadására…

Mindent lelkiismeretem szerinti elrendeztem, sorrendben elvégeztem. Elsőként előrement családtagjaim földimaradványainak nyughelyét biztosítottam évtizedekre, a saját urnafülkénket a Szegedi Fogadalmi Templom Szent Gellért urnatermében százévre.

Vallom minden ember lelkének mértékegysége, hogyan bánik-, gondoskodik előrement szeretteiről.

Örökségem első kamatát tegnap felvettem. Ebből a saját „hazatérésem” kegyeleti letétjét fedezem.

Családomnak ne legyen velem gondja, csak jöjjenek el egy péntek délután 3 órakor az altemplomba, ahol a pap elbúcsúztat, és urnámat a 127-es fülkébe behelyezik. Egy szál fehér rózsával emlékezzenek rám, és bocsátsanak meg nekem, ha mulasztásommal, vagy ha bármi mással megbántottam őket. 

Rám így emlékezzetek!