Szilveszteri leltár…

Gondolatrokkámon peregnek az orsók. Ismét eltelt egy esztendő. A tegnap és ma nagy változásai, mindennapjai érnek véget éjfélkor és kezdődik a holnap. Mielőtt átlépném ezt a küszöböt. minden reggelt és napot meg köszönők imáimmal szeretteimnek kérve zárom az évet. Szent kereszted előtt szólítom az enyéimet, családomat, szeretteimet, barátaimat, és ellenségeimet! Embernek születtem e földre, tanulni jöttem, hibáztam, és hibázni is fogok, hogy jobb leszek nem ígérhetem, de azt igen megpróbálom elkerülni, hogy szóval-, tettel-, mulasztással bántsalak benneteket.  Ami megtörtént, jóvá tenni, megváltoztatni nem lehet, de úgy átlépni az évnek küszöbét, hogy bocsánatot kérni-, és megbocsátani igen… Kérlek benneteket, bocsássatok meg nekem, én megbocsátottam nektek. Legyen béke és szeretet közöttünk. Jézus tanításait kövessük. szebb lesz a holnapunk, ha magunk mögött hagyjuk a sallangot, amit húzunk magunk után. Nem vagyok messze sem jobb, mint bárki más, talán annyiban különbözők, hogy hazudni soha nem fogok, eddig sem tettem, az őszinteség és olykor bántón szemtelen mindent kimondásom, megkarcol sokakat, de ezen változtatni nem tudok. Engem is bántanak a rejtett, lebegtető ártó megjegyzések, olykor megalázás üzenetét magában foglaló bármilyen „megnyilatkozások”, ilyenkor elmondok egy imát a „feladóért”, mert lelkét vele magának mérgezi. Magamról lerázom az ördögtől való szándékot, és tovább lépek. Hol egy zöldellő rétre, hol a tengerben a „páncéljaim mögé bújva” keresem a menedéket. Önvédelem ez a javából.  

Tegnap este egyik barátnőm, sokadszorra kijelentette: „szerencsés embernek születtél”, mindent megkaptál az élettől, ami a nyugalmadat, békédet biztosítja.

Nem születtem szerencsésnek válaszoltam. Isten tart a tenyerén, mert elfogadtam a társadalom peremére taszított gyermekéveim megaláztatását. Ifjúságom „nagy utazását”. Jártam a mennyben, és a pokolban, megtanultam, mindent, ami ahhoz kellett, hogy szabad maradhassak a sorsrokkám fonalából szőtt kötelezettségek palástjának védelme alatt. Tanultam, hogy tiszta szívvel szolgálhassam a betegeket, szükséget szenvedőket, a rászorulókat. Ezt az életajándékot kaptam kitartásom, hitemért cserében. 1992. óta kutatom, tanultam, és tanítottam a lélek és szellem csodáját. Megismertem a betegágy mindkét oldalát, kirándulhattam 3 perc 17 mp időt kapva a létező másik világban. Hitemet megtagadva veszítettem, visszanyerve, kaptam áldást, útitársakat, segítőket, akikkel életemet megoszthattam, megoszthatom. Áldás és átok egyarán jutott, a végállomáshoz vezető utamat a visszakapott hitem, alázatom és szolgálatom tégláiból kövezte ki a Teremtő Atyám, aki a tenyerén tart, mindaddig, ameddig haza nem szólít, hogy megérdemelt pihenésemet közelében tölthessem.  Ezt köszönöm meg, minden nap az imahídra lépve ébredésem után, és elalvás előtt, valamint a szent keresztnél, ahol szeretteimnek kérve imádkozom.  Számomra ez nem megszokás, hanem életforma. Kereszténynek, hívőnek lenni nem vallásgyakorlás kérdése a lélekben született igény követése. A sorsunk elfogadása, a szolgálat ajándéka. Akit szeret az Isten azt a szeretet minden formájával megajándékozza.

Minden találkozásnak értelme, tanúsága van. Hogy melyik mit ígér a kezdeteknél senki nem tudja. Félreértettek, megértettek, értem-, és megértem… mindennek az értelmét…

Az élet színpadán cserélődnek a szerepek, elesünk, felállunk, sírunk és nevetünk, de mindenkor játszani kell tovább, ameddig a függöny le nem gördül…

Három szeretet létezik, mind hármat megismertem, megkaptam és a kerék forog tovább…

Szerettem,

szerettek,

szerethetek.

A kör bezárul, a hazavezető úton így araszolgatok, a leltár elkészült…

Nem ígérek semmit, nem fogadkozom, csak megyek tovább a számomra kijelölt úton.

Uram, legyen meg a te akaratod, mert te tudod, nekem mi a jó, mit bír el a vállam a kereszt alatt, mutasd az utat, hogy követhesselek, hogy hozzád visszatérhessek…