Ünnepre hangolva…

Tavalyi élet-halál közötti lebegésem, óvatosságra int. Nem veszek részt közösségi programokon. Sok a felsőlégúti problémás és megfázott beteg. Nem olttatom be magam, az előzmények miatt.

Istenem! De sokszor eszembe jutott a mezsgyén, szép emlékű patológusunk megjegyzése, - mikor visszatértem földi szolgálatom helyszínére a 3 perc 17 mp-s létező másik világbéli kirándulásomból, és elmeséltem neki túlvilágközeli élményemet, s imigyen szólt hozzám: „… ugye tudod, hogy evvel szégyen élni, de ha már itt vagy, Isten hozott”. Egy barátságos öleléssel oldotta megjegyzésének éleskarcát.

Újra átéltem a tüdőembóliám alatt hasonlót. Napokon át lebegtem a mezsgyén, egy pillanatra sem megszakítva az életet adó oxigén adagolást. Olykor éreztem a hazavezetés angyalának szárnysuhogását. Nem volt bennem félelem, csak aggódalom. Mit-, kit hagyok magam után.

Akkor, már nagybeteg férjem egyedül képtelen lenne elvégezni a napi teendőit. Pont most kell elhagynom őt, amikor a legnagyobb szüksége van rám? Ez lenne a büntetésem, amiért soha nem tudtam csak a töredékét adni, annak, amit több, mint fél évszadon át tőle kaptam? Háborgott a lelkem, és mardosott a lelkiismeret. Soha nem rejtettem véka alá a saját felelősségem, hibáim, kimondtam, magamat is ostorozva. Nem volt ez másként a halál árnyékában sem.

Az életemet neki köszönhetem, pokolból kimenekített, baloldali bénulásomból talpra állított, óvott, védett úgy szeretett, hogy a szárnyaimat nem megszabdalta, hanem sérüléseimet gyógyítgatta, erősítette, hogy mindig visszataláljak abba a biztos fészekbe, amit megépített számomra. Az élet iskoláját mellette jártam ki. Amivé lettem neki köszönhetem. Nem csak elfogadott, kiállt mellettem, senkinek nem engedte meg, hogy bántson. Soha meg nem tagadott volna…Földi angyalként vigyázott rám, még a szelet is kifordította volna, hogy meg ne fázzak. Az én biztonságom mindig fontosabb volt számára, mint a saját élete. Ennek felbecsülhetetlen értékét akkor ismertem fel, amikor előre ment. Családja munkájának gyümölcsét hagyta rám, szívem utolsó dobbanásáig megteremtve a biztonságom, a rólam való gondoskodást, és hogy semmibe ne szenvedjek hiányt. Életajándékot, amit az ember a párjának adhat, szeretete zálogúl. Ő a párjának tekintett, én társamnak… Ízlelgetem a szavakat… A „pár” mindig gondoskodik arról, hogy, ha őt valami éri, biztonságban élhesse tovább az életét a párja abban a fészekben, amiben együtt éltünk, mert fontosabb nála nem létezik.

Ma már értem a különbséget…

Imádkoztam, időt kérve, annyit, hogy feltudjam készíteni az útra, mellette lehessek, amikor előremegy…

Szeret engem az Isten, ezt a kérésemet is teljesítette. Októberben eljött a búcsú órája.

Október… számomra ez a hónap minden fontos életeseményem hónapja.

Utolsó beszélgetésünkkor azt mondta… „Okos és erős asszony vagy, tudom, minden rendben lesz, megoldod. Életed végéig biztonságot hagyok rád örökségül, semmiben nem szenvedhetsz hiányt. Ha találsz valakit, aki úgy szeret majd, ahogy én szeretlek, fogadd el, -te közösségi ember vagy, nem áll jól neked a magány-, légy boldog, te megérdemled.” Potyogtak a könnyeim, nem ellenkeztem, nem ígértem nem esküdöztem, megköszöntem. Utolsó útjára készülve is az én utamat egyengette…

Tudtam és biztos vagyok benne ő is tudta, ezt a kérését valószínű nem tudom-, nem fogom teljesíteni. Miért? Mert nem találok, hiszen nem is keresek. Nem született meg az a lélek, aki úgy tudna szeretni, ahogyan ő tette… Nem követelve, nem birtokolva, megértve, elfogadva azt-, és annyit, amit adni tudtam.

Nehéz velem az élet.

Pokoljárás után más lettem, megedződtem, függetlenségem, szabadságom soha senkiért fel nem adnám. konokká váltam. Szeretni képes maradtam, de másként, nagyon másként, lélekemberként. Feltétek és státuszok nélkül, hála-, és örök, igazbaráti szeretettel, mindenem feláldozva, megosztva, elköteleződésre azonban alkalmatlanná válva... Ilyenné változtatott a pokol iskolája.

Azonban visszavezetett elhagyott hitemhez, Istenemhez, az imáim meghallgatásra találnak. Életem legszebb ajándékaként ezt kaptam szenvedésemért cserében, hozzá a betegemberek-, elesettek-, szükséget szenvedők szolgálatát. Így szeret engem az Isten.

A saját magam állított korlátot sokan nem értik, s csak egy-két barát képes elmozdítani. Sokszor el is mosolygok, hm…  még is csak megtörhető lenne a vasakaratom…

Itt a végállomási kényelmes szép otthonomban egyedül készülök, a karácsonyra, de nem magányosan, akinek annyi igaz barátja van, mint nekem, soha nem lesz magányos.

Családom és barátaim hívnak az ünnepekre. Nagy a távolság, és már másnap hazavágynék megszokott bútoraim tárgyaim közé, „édes otthonomba”, ahol emlékezthetek a mindenkori karácsonyok varázsára.

Az imahíd gyakran a parkikereszthez vezet, ahol Istennel beszélgetek, szeretteimnek kérhetek. betegségből gyógyulást, szeretet-sátrat és biztonságot a fejük fölé, bocsánatot kérhetek és megbocsáthatok, ahol a lelki békémet meglelem.

Soha nem díszítettem még fát, csak a csengettyű hívó csilingelésére pontban délután négykor léphettem be a tágas étkezőbe, megcsodálni a feldíszített fát, majd a gyertyák táncoló lángjában gyönyörködve elénekeltünk pár karácsonyi dalt, boldog karácsonyt kívánva egymásnak vette kezdetét legszentebb ünnepünk. Több, mint félév századon át ebben a meghitt hangulatban teltek az ünnepek. Nálunk is épp úgy, mint minden más családban élőknél…

Tavaly Anita vette át ezt a megtisztelő feladatot, ő díszítette fel a fát. Az idén még nem tudom…

Talán egy szép fenyőcsokor a vázában lesz feldíszítve, ahol emlékezni fogok a „volt” karácsonyokra és imádkozom az előre ment szüleimre szeretteimre, és angyalkámra.

Ünnepváró csendben nézem a szemeket… a szemeink beszélnek… Született képességem mindenkor megköszönve a Teremtőmnek.

Sorstársaim is készülnek, vannak, akik kimennek a családdal tölteni az ünnepet és olyanok, akik hozzám hasonló módon „itthon” karácsonyoznak.

Nem kérdezek senkit, de meghallgatok mindenkit, aki megtisztel és megosztja velem az ünnepvárását. Ajándékban nekik csomagolom be az önzetlen segítő szándékom, diszkrécióm, a bizalmam szalagával átkötve. Áldott Ádventet kívánva…