A végállomásig… -mondom gyakran.

Beszállunk a liftbe, „meddig mész?” -kérdezzük rutinból sorstársainktól, félperces közös utunk során. Milyen furcsa, pedig tudjuk. Ismerjük egymást.  Kell a köszöntést követő rövid párbeszéd.

A végállomáson minden szónak, tekintetnek értéke van. Teremtőm legszebb ajándékát kaptam „újjászületésem” alkalmából, amikor visszatértem a létező másik világból 3 perc 17 mp-s kirándulásom után.

A szemeken keresztül a lélekkel „beszélgethetek”, kérdéseimre választ sokszor onnan kapok. Nem mindig szerencsés áldás ez, olykor félelmetes.

Nagy sorsközösség a miénk. Elgondolkodtató.

Mint, évtized óta sp. karma-asztrológiát kutató rádöbbentem arra itt bizony jelen van a csoportos „karma”. Nincsenek véletlen találkozások. Felismertem pár emberben a „sorsközösséget”, amikor először a szemükbe néztem.

Van közöttük „öreg-, és fiatal lélek”. Az „öreg” minden feltett kérdésemre, tisztán érthetően válaszol, a „fiatal” mint vadkanca a prérin gyakran elvágtat a válasz előtt.

A lélek és a szemek párbeszéde, sokakat zavarba hoz. Ilyenkor tisztelettel tovább lépek, tovább nézek. Miheztartás végett azonban a lenyomatokat tárolom. Szükségem van rá, néha védekezésképpen.

Nem hiszek a jóslásokban, a magukat látoknak kikiáltott médiumokban. Ezek a „képességek” soha nem voltak tanulhatók. Egyetlen embernek sem adatik meg, hogy mások lépéseit, döntéseit előre ismerjék, megjósolják mi fog bekövetkezni. A teremtő senkit ilyenre fel nem hatalmaz. A lélek az utolsó pillanatban megváltoztathatja előzőleg felépített terveit, hogyan látná, tudná azt egy idegen. Ördögi-, boszorkány rafinériák, taktikák pedig, csak pénzlehúzó manőverek.

Egymás égi jeleit csak a teremtéskor összefont lelkek tudják fogni lélekantennáikon keresztűl. Ők igen! Minden rezdülést átvesznek, de befolyásolni egymást nem tudják. Ilyenek a karmikus kapcsolatok, legyen az egyéni-, csoportos-, vagy családi karma-. Ezeknek a bizonyítékai azonban mindig megjelennek az egymásra vetített képletekben. Ahol nincs ilyen, ott nincs karma.

Van a közelemben két ember, velük napi kapcsolatban vagyok. Ők valóban összetartoznak, bár ebben az életben most itt találkoztak. Nem beszélek nekik erről, nem szeretném, ha függőség alakulna ki közöttük. Sorsuk fonalát fent fonták össze…  Egyetlen ember életében sincs joga idegennek belenyúlni-, elmondani „miről beszélnek” a szemek a léleküzenetekben.

A saját életemre összpontosítok. Ebben a „vírusos” felsőlégúti rizikófaktorban, önkéntes karatémba vonultam, nem veszek részt rendezvényeken.

A végállomáson minden apró mozzanat más értelmet kap. Öreglélekként most is kutatok, tanulok. A sok nehéz tételek között sokszor elveszek. Mi több, néha a vizsgán most is megbukok. Ismételni kell, feladni soha, ameddig kell folytatni, ameddig a pótvizsga nem sikerül. Nem jó egyetemista az, aki nem ismeri az utóvizsga „sikerének” az örömét. Az élet egyeteme néha különösen kegyetlen tematikát dolgoz ki számunkra. Mindenkinek vannak gyenge „tárgyai”, ahol puskázni sem lehet. Ilyen lehet a hozzánk közel állok -velünk kapcsolatos- döntéseinek elfogadása, a korlátok betartása, tiszteletben tartása. Ezt a tételt sikerült most feldolgoznom, megoldanom. Életemben talán először büszke vagyok magamra. Nem csak elfogadtam-, csatlakoztam a szabályokhoz, szinkronba hoztam a korlátjainkat. Béke és nyugalom töltötte be azt az űrt a lelkem szegletében, ami egy ideje tátongott.

Így van ez rendjén, jó ez így most nekem.

Minden nap hálát adva, köszönetet mondva indulok a parki kereszthez az enyéimért imádkozni. Soha nem magamnak, nekik kérni, fenntartható egészséget, nyugalmat, biztonságot, boldogságot, ott, ahol lelkük is otthonra lelt, választott családjukban.

Az én boldogságom az Ő boldogságuk.

Így szeret engem az Isten, státuszokat mellőző, feltételek nélküli, őszinte szeretettel áldott meg, amivel biztonságot nyújthatok nekik, ha a szükség úgy hozza.

Istennek legyen hála!