Akiket szeret az Isten, azolmak az az imáit meghallja…

Bölcsőtől a sírig elmondhatom. Olyan ajándékot kaptam, ami keveseknek adatik meg. „Burzsuj” gyerekként láttam meg a napvilágot a Tisza parti klinikán, a Fogadalmi templom szomszédságában. Szüleim bűne egy hentesüzlet, egy polgári ház és egy oldalkocsis motorkerékpár volt csupán… Az államosítás leltárban. Kitaszítottak, megbélyegzettek lettünk a társadalom palettájának a szélére kerültünk kisemmizettként. Elvették a gyermekéveimet, felőrölték szüleim házasságát. Édesapámra maradtunk hároman. Három lány. Vallásgyakorló gyerekek lettünk. Jöttem az emberpróbáló évek. Megismertem a mennyet és a poklot, Voltam nagyon fent, és jártam lent. Szerettem és szerettek, eltaszítottak és elmenekültem. Elmondhatom mindent megéltem fiatalon. Megtanultam az élet iskolájának minden tételét. Amikor gyóntató papom belépett az életemben, megváltozott minden. Elhagyott Istenemhez visszatértem. Nem lettem újra rendszeresen vallás gyakorló, de hitemet visszanyertem. Amikor minden imámra választ kaptam, sorsom rokkáján ismét peregtek az orsók, fonták a szálakat, amiből újéletem szövetét szőtték. Ma közeledve a kétheteshez elmondhatom, az Isteni ajándékok sokaságát kaptam, kegyelmi állapotban éltem, élek. Több, mint félévszadig úgy szerettek, ahogyan azt meg sem érdemelte, mert soha nem tudtam csak a töredékét visszaadni, amit kaptam. Most értem igazán, mit jelent valakit úgy szeretni, nem mérlegelni, mit kapunk vissza abból, amit adni tudunk, ez az önzetlen szeretet, amit nem lehet tanulni, ez lélekben születik. Tanulhattam élethosszig, a fejlődés iránti igény velem született épp úgy, mint a betegek, elesettek szolgálatának fontossága.  Megismerve a betegágy mindkét oldalát, a létező másik világ létezésének bizonyítékát, 3 perc 17 mp-ig tartó kiránduláson, megváltoztatta a fontossági sorrendet. A lélek a „MAG” az anyag, a matéria, a test levetendő „ruha”, amikor lelkünk gyolcsfehér meztelenséggel visszatér teremtőjéhez.

Életem végállomásához készültem. Évek óta követtem új otthonom életét. Megfogtak a programok. Ahol így élnek az idős emberek, ott földi angyalok szolgálnak. 53 év után felszakadt a burok, amiben éltem házasságban a társam mellett, ki úgy óvott, hogy a szelet is megfordította volna, meg ne fázzak. Baloldali bénulásomból talpra állított, érkezéskor törött szárnyaimat meggyógyította, hogy ne csak repülni, szárnyalni tudjak szabadon. Soha semmiben nem korlátozott, nem csak anyagi szabadságot biztosított, szó szerint társamként áll mellettem, dacolva a világgal, szembe szállva mindennel és mindenkivel, ha rólam volt szó. Pokolbéli múltam volt az egyetlen tabu az életünkben, kétszer kérdezte meg, mikor észre vette potyognak a könnyeim, „ … még mindig fáj…”. Úgy szeretett, ahogy csak földi síkon embernek lehet. Utolsó délután, amikor búcsúztunk így köszönt el tőlem… „ … mama, ha találkozol valakivel, aki így tud szeretni, mint én, fogadd el, legyél boldog, megérdemled…” Édes Istenem, még akkor is engem féltett a magánytól. Egyszer pár évvel ezelőtt megkérdeztem, milyen feleség vagyok? Válasza, „nagyon jó, a legjobb, egy bajod van, túl önálló és makacs vagy”. Miért nem mondtad ezt korábban, -kérdeztem. „Mert nem akarlak elveszíteni”…

Amikor előre ment, a legnemesebb ajándékot hagyta rám. Szülei és az ő munkájának gyümölcsét, aminek árából élethosszig tartó biztonságban élhetek, földi angyalok között, szépen berendezett kis apartmanomban, akkor is, gondoskodva rólam, ha már nem leszek önellátó, részben, vagy teljesen mások segítségére szorulok.  A megmaradt örökségemből nemcsak rólam, hanem szeretteimről is gondoskodott, Ennél szebb életajándék nem létezik. Szép helyre költöztem, a parki keresztnél imádkozhatok, ha az idő megengedi. Mi mást adhattam mind ezekért cserébe? Abban a templomban, ahol mindkettőnket kereszteltek, abban a városban, ahol születtünk, a Fogadalmi templom Szent Gellért urnatermében családi urnafülkében 100 éves bérleti jogot váltva a szentéj alatti nyugalmat hamvainknak.

Számomra mindig az előre mentek voltak az elsők, Minden hozzám tartozóim nyughelyét ismét megváltottam, akkor is, ha még sok évig nem jár le. Az én lelkemben ők az elsők, csak utána következek én. Soha senkitől nem tudom elfogadni a kifogásokat, akik magukra hagyják szeretteiket, a nyughelyüket virág nélkül, elhanyagolva… Minden ember lelkének mértékegysége kell, hogy legyen, hogy bánik azokkal, akik felnevelték, szerették vagy segítették…, legyenek családtagok, rokonok, vagy barátok.

Talán ezért szeret engem az Isten, mert szabadakaratom szilajságát magam mögött hagyva, hagytam, hogy ilyenné formáljon. Kaptam hozzá mindig mestert, aki összeállította a tételeket.

Egyedül élek, de nem magányosan. Barátok vesznek örül. léleksimogató találkozások örömét hozzák el ajándékként, amiből erőt meríthetek, töltekezhetek. Szinte minden héten jut belőlük nekem. Évtizedes barátságokkal a tarsolyomban őrzőm őket és köszönöm meg Teremtő Istenemnek.

Két napja azon gondolkodom, milyen szegény lehet az ember, aki nem ismeri-, nem ismerheti meg, milyen lehet egy mennyben kötött őszinte barátság, amikor a találkozás örömében, a baráti ölelésben, nincs elvárás, félreérthető mozdulat, csak mindent felülíró szövetség. Az ilyen lelkeket fent fonják össze, a korlátainkat ott húzzák meg, mennyire lehetünk-, élhetünk egymás életében, hogy ezek örökre szóljanak, összefésült családként, egymás iránt érzett felelősséggel egy családként.

Ezeket az igaz barátságokat sokan nem értik, sőt félreértik, pedig ennél tisztább, őszintébb érzés, nem létezik, amikor az egymásnak nyújtott kezek megtartanak, könnyeket törölnek, a szavak simogatnak. Nekem mindez megadatik, köszönöm, hogy vagytok nekem, ezért mondom el és írom le, hogy szeretlek benneteket, köszönöm, hogy vagytok nekem. Tudom számíthatok rátok és ti tudjátok számíthattok rám, szívem utolsó dobbanásáig. Az ilyen tiszta barátságot nem érheti ármány, és gonosz szándék, mert egymásért imádkozunk, egymás örömében, boldogságában, de még a bánatában is osztozunk. Nincs szükségünk szerepekre, cinkelt lapokra, tagadásra, rejtőzködésre, mert összetartozunk.

Így szeret engem az Isten… a végállomára érve, földi angyalok védelmében.