Amikor egy ajtó bezárul…

Mindig kinyílik egy másik.

Az ember válogat, selejtez, mérlegel, mi kerüljön abba a poggyászba, amivel átlépi a küszöböt. Nehéz döntés a leltár. Vannak megsárgult emlékek, szertefoszlott remények, folyópartra épített homokvárak, sőt akadnak tagadások, délibábos képek, hamis akkordok a dalban, amihez oly sokszor értelmetlenül ragaszkodunk. Adjunk időt magunknak a válogatásra. Az új életet, csak a régi hátra hagyásával kezdhetünk, új fejezetet tiszta lappal indíthatunk, a margószélekre írt jegyzet soha nem lesz érthető, csak félreérthető. Nézzük át jól azt a paklit, amivel játszmára hívnak bennünket, cinkelt lapokkal mindig mi leszünk a vesztes.  Tegyünk rendet a lelkünkben, hogy a helyére kerüljenek a dolgok. Hányszor ismétlünk egy mondatot, hogy egy reményeink szerinti választ kapjunk, -becsapva magunkat-, akár hazugságot elfogadva. Ilyen az ember, aki nem csak szeretni akar, hanem szeretve élni. Amikor meghallja az igazságot sokkot kap, pedig örülnie kellene. Sorsok, életek, peregnek le a szerepekben, majd álarcok hullanak le, amikor legördül egy függöny.  Az élet színpadán nem csak főszerepek, vannak, viharos és békés tegnapok, egyszerű kis szereplőkkel, de akadnak statiszták is bőven.

Egy állomásról hamarosan útra kelek, elhagyom a várost, ahol   53 évet, sok kedves barátot hagyok magam után. A jövőhéten átadom a házam kulcsát. A lakcímkártyában is új otthonom kerül az állandólakcím cím rovatba, az ideiglenes tartózkodás helyébe. Sokan kérdezték, kérdezik, ma is. Nem sajnálom ott hagyni a várost, ahol csendes kispatakként folydogált az életem? A szép nagy házat, a gyöngyvirágos kiskertet? A válaszom csak egy lehet. minden embernek ott van az otthona, ahol a nyugalmát biztonságát megtalálja, és a lelke is otthonra talál. Otthonra és nem lakhatásra van szükségünk, amit a miénknek érezhetünk, fejünk fölött nem ígéretek, le nem perelhető, viharbiztos tető van, lábunk alatt sziklaszilárd talaj, egészségünkre pedig, földi angyalok vigyáznak, a parkban virágok nekünk nyílnak, és a felszent keresztnél családunkért, szeretteinkért imádkozhatunk, kérhetünk számukra is ugyan olyan békés nyugalmat, feltételekhez, státuszokhoz nem kötött szép és tiszta érzéseket, amiket mi megkapunk.

Körülöttem jó emberek vannak. Soha nem vagyok magányos, csak egyedül élek.

Van még pár adósságom a „hazatéréssel” kapcsolatban. Útban a megoldás, lassan ezekre is „pipa” kerül. Osztok, szorzok, egy család életének, munkájának termését, gyümölcsét hagyta rám, jól kell sáfárkodnom, úgy, hogy Istennek is tetsző legyen, a lelkemben is öröm költözzön, mert sokaknak segíthetek belőle, még sem tékozlom el. A csendes adakozót Isten megajándékozza hittel reménnyel és meghallgatott imáival…

Elsősorban az előre ment családtagjaim földi maradványának biztosítok a meglévőkön túl, még 25 év békés nyugalmat ott, ahol most pihennek, így lesz meg az 50 egynéhány év, szándékom szerint. A sírgondozásról, friss virágról van, aki gondoskodik ez már meg van oldva. Legyen áldás annak az életén, aki ezt felválta.  

Következik, a Szegedi püspökséggel való kapcsolat felvétel, a Fogadalmi Templom urnatermében a jelenlegi 50 év urnafülke bérleményt, 100 évre hosszabbítom meg, ott térek is hamvaimban pihenőre. Fölöttem napi misét celebrálnak, soha nem lesz hamis hang az orgonán ebben a békés létező másik világban.

Ezek után követezek én, kegyeleti letétben helyezett összeggel gondoskodok magamról ekképpen gondoskodva, hogy a távolélő családtagjaimat tehermentesítsem az ilyenkor szokásos procedúráktól.

Amikor a hazavezetés angyala, szárnyaival betakar és a Teremtőkhöz lelkemmel visszatér, a lélek levetett ruháját a testemet a hamvasztótól a Szegedi Fogadalmi Templom urnateremig kísérjék el a gyászszertást megrendelésével egybekötve a kegyeleti letét terhére. A szűk családi körben a családdal leegyeztetett időben megkezdődhet a búcsúztató az urnafülke szentelés, majd a behelyezés a Szent Gellért urnaterem 127-s családi fülkéjébe, a gyászmise után.  

Így van ez rendjén, addig kell magunkról gondoskodnunk a fontos döntéseket meghozni, ameddig lehetőségük van felelősségünk tudatában ezt megtenni.

Számomra mindez természetes, sőt azt vallom, minden ember lelkének mértékegysége, miként gondoskodik magáról és az előment családtagjairól.

Változunk, ahogyan a világban szinte minden változik, a szellemünk képes ezeket követi, csak a lélek marad örök. A fejlett lélek elfogadó-, befogadó soha nem panaszkodó, problémái megoldását nem mástól várja, maga oldja meg. Távol tartja magát a konfliktusoktól, hazugságot nem tűrő, olykor szemtelenül őszinte, ha segíteni nem tud, soha nem árt senkinek. Ahol segíteni kell mindig ott van. Nem helyezi magát mások elébe, saját érdekeit képviselve. Az alázat legyőzi az egot, lelkében kisimulnak a hullámok. Évtizedes barátságok szépítik meg a mindennapjait. Sokan félreértik, pedig oly egyszerű az élete.  A kedvesség nem flört, barátság nem szerelem, a barátság a mindent felülíró őszinte ragaszkodás, tiszta érzés, jóban és rosszban egymás mellet élés, segítség egymás számára. A fejlett lélek az ellenségeit tiszteli, nem ismeri a bosszút, gyűlöletet, ezen a szintem ezek ismeretlenek számára, sőt, még imádkozni tud értük, mert, akire áldást kérünk soha nem tud ártani szeretteinknek és nekünk. Istennek tetszőn így lehet élni, és kell élni, örülve, sírva, de soha nem elégedetlenkedve. Mindig tanul az ember, vétkezünk, hibázunk, mulasztunk, hiszen a földre tanulni jöttünk, hibákat, csorbákat kijavítani csak alázattal lehet. Az alázatos ember soha nem lesz boldogtalan, akkor sem, ha a szeretetmorzsákat lesöpörik előle és mindig fel tud állni onnan, ahol számára nem terítenek. Szemében könnyezhet, de a lelkében soha nem lesz harag. Ígéretét mindig betartja, soha meg nem változtatja.  

Új otthon, más környezet. sorsok, emberek közössége, végállomás. Szeretek itthon lenni az otthonomban, bútoraim, képeim, évtizedes tárgyaim, emlékeim között.

Mivel töltöm a napjaimat? Olvasok, zenét hallgatok, írok, könyv lesz belőle, soha nem volt szükségem nyugtatóra, antidepresszánsra, altatóra. Kiírtam, kiírok magamból mindent, olykor szemtelenül, őszintén tabuk nélkül, jót és rosszat egyaránt ez az én leghatásosabb terápiám.

Kata barátnőmnek innen üzenem, - a könyveimet neki köszönhetem, miután könnyeimet letörölte-, felszólított, írd ki magadból, van hozzá tehetséged…” ráhallgattam, ma is ezt teszem, majd ha találkozunk ott Fent „mindent elmesélek”… akkor is, ha tudom mindig figyelemmel kíséri, mit, hogyan teszek. Ő az én segítőm, mennyei követőm. Köszönöm az évtizedes barátságát, szeretetét, amivel megajándékozott. Köszönöm, hogy volt- és van nekem, őrzőm és áldom az emlékét, és vigyázok a kettőnket örökre összekötő „zöld szívecskére”.