Vihar után, megnyugszik a tenger, elsimulnak a hullámok…

Sorsunk tengerének a kikötőjéből indulva bizony várhatnak ránk nehéz napok. Viharok alatt az öreg vitorlák vásznait cibálják, szaggatják a felkorbácsolt szelek. Kémleljük az eget, mikor süt újra ránk a nap. A sötétségre mikor vetül újra fény. A sok vihart megélt kapitány nem engedi fel hajóra a félelmet, hiszen tudja, minden vihar elmúlik egyszer, és megnyugszik a tenger. A lelkünkben is kisimulnak sorsunk forgatókönyvének összegyűrt lapjai. Az élet nagy rendező. A darabban felosztja a szerepek főszereplőkre, szereplőkre és statisztákra. Állandóra és alkalmikra egyaránt.
A napokban megkérdezte tőlem valaki a parkban, a kereszttől jövet.
Hogy érzem itt magam, megszoktam már?
Őszintén válaszoltam, igen „életem legjobb döntését hoztam” ahol embert biztonság, lelkibéke, nyugalom várja, ott van az otthonunk.

Otthon… ízlelgetem a szavakat, nem megtagadva Szűzben lévő Holdamat, miszlikbe szedek mindent.
Hány otthona lehet egy embernek élete során?
Gyermekkorában -bármilyenek az adott körülmények- otthon van. Ellátják, etetik, vigyáznak rá ápolják, szeretgetik, nevelik, tanítják.
Itt tanulja meg első leckéjét, a szülői mintát.
Oly sokszor látjuk a mai fiatalokon egyszülős nevelésnél, mennyire hiányzik a másik szülői minta. Ők azok, akik sajnos nem is tudnak később különbséget tenni a „lakhatás” és otthon között.

Felnőttkori otthonunk ott található, ahol viharbiztos, -le nem perelhető tető-, és megingathatatlan talaj van a lábunk alatt-. Ahol megszűnik az „enyém” és minden a „miénk” lesz.
Tudva azt, aki előre megy párjára-, társára otthont hagy maga után, megtartva annak élethosszig- tartó biztonságát. Egészségesnek maradni-, betegségből felépülni csak biztonságot-, békét-, nyugalmat nyújtó otthonban lehet.
A holnap bizonytalansága a félelem magját ülteti el a remény kertjébe, ami kiírhatatlan gyomként szaporodik tovább. Ismerem e kertnek minden virágát, nyomnövényét, kötöttek belőlük csokrot nekem is az életem során.
Szeret engem az Isten, oly sokszor elmondom!
Épp úgy, mint szeretteimnek minden nap, mennyire szeretem őket, megköszönve, hogy vannak nekem. Teszem ezt, mert ma még megtehetem, de nem tudhatom lesz e holnap...
A nagybetűs élet mindenre megtanított, megmutatta a poklot, az onnan kivezető utat, megismertem a lakhatás és otthon közötti különbségét.
Kóboroltam céltalan, voltam szegény, megelégedett, volt, hogy semmit-, és mindent megvehettem magamnak. Éltem, félelemben, bizonytalanságban, biztonságban. Voltam a sakktáblán paraszt, és királynő. Szép életem volt mindent megkaptam, jót és rosszat egyaránt.

Mondaná drága Barátom erre, - a végeredmény számít-.
Milyen igaza van, mint mindig.
 

Ma itt élem a napjaimat a végállomásom nyugalomban, békében, hitemben megerősödve, a parkikereszt közelében, földi angyalok között, állandó biztonságban.
Jártam a lábamat véresre sértve sóderkaviccsal a cipőmben, álltam megalázva, amikor szembe jöttek velem egymásra nevetve, akik kijátszottak, kigúnyoltak, majd magamra hagytak… Ez a -szép virág nevű- utcai kép évtizedekig kísértett álmomban, épp úgy, mint az, amikor elestem, és ott hagytak… Álltam érte bosszút, szégyellem ma is megszenvedtem a bűntudatot, de porcelános lélekcserepek között nem mérlegel az ember.
Elhagytam hitemet, de Istenemet soha meg nem tagadtam.

Évekkel később egy kéz felemelt, letörölte rólam a múlt porát, tanított, taníttatott, vigyázott rám.
Burokban éltem tovább, úgy szerettek, ahogy meg sem érdemeltem.
Más lettem, megváltoztam, szülői mintáim elhalványultak, új családom szokásai, „pótszülői” mintákká értek meg bennem. Lelkemben megmaradtam, aki voltam és vagyok ma is, akinek Isten teremtett.
Semmivel sem jobb vagy rosszabb, másoknál, viszont a tapasztalatok lenyomatai határozták meg a mindennapjaimat. Lélekember lettem, lelkemben élem az életemet.
Kaptam olyan elkötelezettséget, szolgálatot, ami a legszebb ajándék, mit ember kaphat.
A betegember szolgálatát, krízis helyzetükben bátoríthattam őket, egy láncszem voltam a gyógyulásuk folyamatában vagy én adhattam át őket a hazavetésangyalának, kezüket fogva.
Nem sokkal később a betegágy másik oldaláról megmutatták nekem is a létező másik világot, ahol eltölthettem 3 perc 17 másodpercet. Pár évvel később lebénult a féloldalam, alig észlelhető maradványtünettel ismét lábra álltam. A társam segítségével.
Soha nem adtam fel!
Kaptam több, mint félévszázadon át tartó őszinte-, tiszta, igaz szeretetet, hűséget, féltést, otthont, és nem lakhatást. Meg sem érdemeltem ekkora kegyelmet, mert viszonozni soha nem tudtam egyenlő mértékben. Szabadságomban soha nem voltam korlátozva, semmilyen szinten, de eltartani sem kellett egyetlen napig. Amiért megdolgoztam azt magam osztottam be. Ment valamennyi a közösbe, a többivel elszámolási kötelezettségek nélkül rendelkeztem. Amint megtehettem, munkám gyümölcsének egy részét kiskosárba tettem szétosztottam azok között, akinek nem volt "kertje" mert nem "termett" benne gyümölcs... Nekem volt ajándék, hogy megtehettem. Így lett teljes az életem. Ismertem a "nincs-et" tudtam mit jelent. Nem szeretem a "hálát" az mindig kötelez.
Csak köszönetet fogadtam el, semmi többet, és viszont megköszöntem, hogy segítségem elfogadták.
Lételemem lett ez az életforma épp úgy, mint a mindennapi imák. Nem magamért, elsősorban az enyéimért, a szeretteimért.

Szívemben-lelkemben új érzés született a szeretet új formában kopogtatott lelkem ajtajában. Ez a sírig tartó hálaszeretet.
Félévszázadot meghaladó sors-, és életközösségünkben a társamnak én párja "lettem", -mindig így hívott-
Remek szellemi társak voltunk egymásnak.
Büszke volt rám, ezt el is mondta szinte mindennap, megköszönve, hogy az magáénak mondhat.
Köztünk nem voltak szerepek, tabuk, az én szemtelen őszinteségem néha megdöbbentette, de soha nem haragudott érte.

Elfogadta állandó érdeklődésem-, lelki fejlődésem igényét, örökös tanulni vágyásomat, sőt tanárként bíztatott, élethosszig tartó tanulásra, és én boldogan tanultam, volt ebben szorgalom, de pótcselekvés is jócskán… Valami-, soha nem pótolható hiány... Elmúltan hatvan, amikor 18 hónap után megkaptam a Pszichológia és önismeret bizonyítványomat. de hetvenen túl voltam akkor, amikor a okleveles metafizikai ismeretek után "spirituális-energia-lélekgyógyász lett belőlem. Párhuzamos hónapokig tartó leckéket véve, egymást lefedve. Úgy érzem, mindent megtettem, megtanultam, semmit nem mulasztottam el a végállomáshoz közeledve, hogy jól felkészülhessek az indulásra.

1992. óta tanulom, kutatom a lélek és a szellem világát, a karma-asztrológia csodáját, volt idő, amikor tanítottam.
Könyveimet, „A lélek….” sorozat minden példányát a lélek-felől megközelítve írom meg, szellemi gyermekeim a lelkemben fogannak meg. 5 önálló könyvem két példányának új kiadása jelenleg már a nyomdában van. A lélekember második, A lélek kulcsa harmadik nyomtatásra vár.
Nem magamnak írtam, sőt nem is árultam. Szétosztottam.
Lelkem ajándékaként nyújtom át azoknak, akiket megtisztelek vele, hátha van benne egy fejezet, egy sor, amivel segíthettem, segíthetek vele…
Dióhéjban honnan indultam, s hova érkeztem: 10 évvel ezelőtti cikk a helyi újságban egy oldalban sűrítve:
https://archivum.kanizsaujsag.hu/kereses/index.php?m=200&ckid=16616
Újraélesztésem után vetettem bele magam a spiritizmus világába. Remek mestert kaptam hozzá, Szabadi Tibor személyében, aki Allan Kardec – a spiritizmus atyja és filozófiájának megteremtője- könyveinek fordítója volt. Az a megtiszteltetés ért, hogy egyik ilyen művét én mutathattam be.
https://archivum.kanizsaujsag.hu/kereses/index.php?m=200&ckid=1293
Mind ezekkel a batyumban érkeztem a végállomásra új otthonomba, ahol életeken-átívelő családi karmámat teljesítve telnek a mindennapjaim. Egyedül élek, de nem magányosan, szeretteim „velem” vannak. akiket az ember kezével nem ölelhet át, az lélekkel megteszi.
Megbékélve a múltammal, jelenemmel, reménykedve a jövőben, csak a szépre emlékezve. Felszálltam arra a vonatra, aminek a végállomására indul. Az idő forgalmistájának zászlaja már magasba emelve, indulásra utasítva…
Leltározok, számadást végzek. Haladok a célállomás felé, ahonnan majd hazatalálok.

Könyvbemutatóim:

https://archivum.kanizsaujsag.hu/kereses/index.php?m=200&ckid=21927

https://archivum.kanizsaujsag.hu/kereses/index.php?m=200&ckid=2079

https://archivum.kanizsaujsag.hu/kereses/index.php?m=200&ckid=11775