Apáca

Napok óta lelkemhez imigyen szólok: „kérlek adj választ, az engem körülvevő, életesemények útelágazásainál megjelenő felkent szolgáid megjelenésére.” Szeret engem az Isten, ma álmomban megüzente.

Nem ismerem a dátumot, az évszakot, sárban dagonyázó csizmákban haladtak a katonák. Egy nagy fehér sátorban, kórházi ágyak, ahol a csend neszét olykor egy hangos „jaj” szakította meg. Az egyik ágyon félelmetes halálhörgés vette kezdetét, egy férfi készült lelkét kilehelni. Bokát verő fekete ruhában, fehér, vérfoltos köténnyel, fejemen „fityula szerű” apácafőkötővel, szaporáztam lépteimet a lelkét teremtőjének visszaadni készülődő felé. Tátott szájára fehérgyolcs kendőt terítettem, Istenhez könyörögtem, „Uram, legyen meg a te akaratod, de ha várják őt haza, segíts földi útján, hogy hazaérjen”. Fohászomat egy feltörő nagy sóhaj követte, szeméről eltűnt homály, tisztulni kezdett a lélek tükre. Távolból reverendában a pap közeledett, kezében kereszttel. Ránézett a haldoklóra, és megszólalt, „a szentséget kiszolgálom, felkészítem útjára, de úgy gondolom, még maradni készül”. Ekkor a kép változott. Nem tudni mennyit futott előre az idő, a férfi ott állt a sátor kijáratánál. Köszönetet mondva, elindult, majd pár lépés után visszafordulva, kezével búcsút intett és eltűnt a kanyargós úton. A pappal álltunk a sátor bejáratánál, felismertem benne, a hipnoterapeuta által feltárt életeken-átívelő családi karmánkban -életemet akkor megmentő egyházfit-. Az álomkép itt megszakadt.

A rejtély kulcsát megkaptam.

Ezen a reggelen kisütött a nap, és mintha a sár is felszáradni kezdett volna. 

Fejemről a fityulát levettem, kezemben tartva indultam el… Nem tudni hova, mert az álomkép itt megszakadt.

Hajnal van, Ma is felhő takarja a napot. Gondolat rokkámon futnak a szálat, fonják a fonalat. A sorsom utolsó szövetéhez, az ura terítőhöz. 

Végállomásra ért a szerelvény, innen már nincs váltó a síneken. A lélek otthonra talált.

Virágos parkban sétálva megcsodáljuk mindazt, ami egész életünkben előttünk volt, mégis elsuhantunk mellette, nem vettük észre. Az ember már csak ilyen, hiába tart tenyerében kincset, igaz gyöngyöt, mint tengerparti homokot, engedi kifolyni belőle. 

Amikor eljön az idő, leltárt készít, mielőtt megbilétázza sorspoggyásza tartalmát, kikerülnek belőle, a "mi lett volna ha..." kérdések.

 Újra átéli az eseményeket. Így élem jómagam is az életemet. A hazavezető úton haladva egyre többször teszem fel a kérdést, megérdemlem ezt a sorsot, amit kaptam, vagy én teremtettem meg magamnak, szabad akaratot kapva? Az álmomban talán meg is kaptam a választ.

Sár, vér, háború. Apáca, pap, tábori kórház. Halálhörgésből élet születése…A saját földi életem lenyomatai. Súlyos megkülönböztetésekkel terhelt „burzsúj”  gyerek hátránnyal indultam, a szülők válásával, majd a fiatalkor pokoljárását követően lélekemberré válással. 

Mind ehhez nézzük sorban mi kellett, Isteni gondoskodás, kiválasztás. 

Papok orvosok, kórház. Gyóntató papom által kerültem orvos családba, ahonnan a kisvárosi kórházba adminisztrátornak az intenzív osztályra. Itt született meg bennem az elhatározás, nem az irodában, hanem a betegágy mellett szeretnék szolgálni. Évekkel később jeles bizonyítvánnyal beálltam a sorban. Fityulás indexképem azóta is elkísér… 

Második gyóntató papom egy belvárosi kiskápolnában segített, súlyos betegségemből való felépülésemben, akit meglátogattam első könyvemmel, köszönetet mondva, akkor már ő volt lábamputált egy egyházi intézetben. Azóta ismét misézik, felépült, szolgál az elesettek, fedélnélküliek segítője ma is. Harmadik pappal Máriagyűdön találkoztam, ahova súlyos betegen érkeztem, és gyógyultan tértem haza. Rosner Zsolt atya, miután leletekkel bizonyított valós gyógyulásom megismerte, felkeresett. 2017-ben kiadott Máriagyűdi mirákulumos könyvének 487/2015 számú esettanulmányában a 216. oldalon megírta a gyógyulásom történetét. Tavaly túléltem egy minden lebenyre kiterjedő tüdőembóliát, majd az ezt követő pitvarbibrillációt, második esélyt is megkaptam, elsőben mellékvesedaganatom eltávolításakor bepillanthattam a létező másik világba 3 perc 17 másodpercre. Kórház után felvettem a betegek kenetét, gyóntató papomtól. Felkészülve a bármikor megérkező hazavezetés angyalának fogadására. Gyászos év következett 52 év után ment előre a társam. Félévszázados nyugalmas életem után, olyan örökséget hagyott rám, amiből felszállhattam arra a szerelvényre, ami a béke, nyugalom, biztonság végállomására vezetett, ahol földi angyalok vigyázzák a minden napjainkat, őrzik megmaradt egészségünket, és cselekvő szeretettel vesznek körül bennünket. A legszebb, legnemesebb életajándék azonban az, ebből én is építhetek szeretteimnek, viharbiztos  tetővel ellátott, szeretet-sátort, a virágos parkban, ha a szükség úgy hozza, ahol élem az életemet. Most ismét papra várok, kislakásom megszentelésére. Az első templomlátogatásom megtörtént, megrendeltem az éves miséket előrement családtagjaim számára, és felkértem a lakásszentelésre. Legyen áldás ott. ahol a lelkem otthonra lelt.