Bevezető

Hatodik könyvemet köszönetem és hálám jeléül írom mindazoknak, akik végig kísértek a mezsgyén, a halál árnyékában, és átlépték velem az új élet küszöbét.

Összefésült családként, őszinte szeretettel álltak mellettem, és igazbarátként segítettek a küzdelmes hétköznapokban. Bíztattak, fáradhatatlan cselekvő szeretettel támogattak, mindennapi figyelemmel biztosítottak nem vagyok egyedül saját élet-halál harcomban és a gyászomban is osztoztak.

Amikor lelkem megbicsaklott mankóim lettek, felemeltek, megtartottak. Maratoni beszélgetésekkel, türelemmel, cselekvő szeretettel segítettek megoldani a problémáimat, nem csak együtt készültek velem a „végállomásra”, hanem elkísértek ide, és „velem maradtak”.

Tűnhet soknak, egyeseknek, hogy naponta százszor leírom, kimondom, mennyire szeretem őket, és megköszönöm, hogy vannak nekem, de nélkülük talán nem tudtam volna átlépni a küszöböt, elvesztem volna. 

Ők értik és nem félreértik ezeket a vallomásokat.

Akinek ilyen családjai, barátai vannak, annak sohasem kell attól félni, hogy a földön hagyják, ha elesik, mindig lesz, aki felemeli.

Voltak, veszteségek ezen az úton is, mint minden útvesztőben. Nehéz szívvel, szomorú csalódással és fájdalmas felismeréssel, évtizedek után elbúcsúztam tőlük végleg. Nem én-, ők zárták ki magukat az életemből örökre. Mindennapi imáimban továbbra is velem lesznek, mert akikre áldást kérünk, soha többé nem tudnak ártani nekünk.  

Másoktól csak elköszöntem, remélve, még sokszor találkozunk majd.                                       

53 év után, elhagytam a várost a nagy házat, ahol éltem, a kórházat, a második otthonomat, mert igazán boldog ott voltam, ahol betegembereket szolgálhattam, részt vettem a gyógyításukban. 

Hálát adok az Úrnak, mert a legszebb hívatásra, szolgálatra jelölt ki.

Életem legnagyobb döntését hoztam meg, amikor felszálltam a végállomásra induló sorsvonatra. Pár napja megérkeztem, saját bútoraimmal, kedvenc festményeim között, úgy érzem otthonra leltem, hazataláltam, életem legjobb döntését meghozva. 

Másoknak olykor mániákusnak tűnő biztonságra törekvés a legfontosabb célom, nem csak magamnak, sőt, elsősorban nem, hanem a szeretteimnek biztosítva. Mantrázom is eleget, és mindennap hálásan megköszönöm, hogy olyan örökséget hagytak rám, amivel szeretteimnek is megteremthetem ugyanazt, amit magamnak. Amennyiben a szükség úgy hozná, fejük ölé viharbiztos szeretet sátrat építhetek, szikla szilárd talajra. Mert mit ér egy lyukas, összetákolt sátor, ha inog alatta talaj és a tartóoszlopokat mások tartják...

 Jelenleg önmagam ellátására képesen, barátságos kétszobás kis garzonban élhetek. Azonban, ha ápolásra, gondozásra szorulok, átkerülök az épület egy másik szobájába, szintén egyedül-, de állandó felügyelet mellett élhetem tovább az életem.

Nincs bennem félelem, sem kétség, két szememmel látom, földi angyalok közé költöztem, rájuk számíthatok. Olyan szeretetteljes fogadtatásban van részem a vezetőség-, személyzet-, és lakótársak részéről, ami garancia a lelkibékém, nyugalmam megtartásához.

Döntésemben ez volt a legfontosabb indok.

Szeretteim, barátaim velem vannak, az igazi, szeretetben eltűnik a tér és idő. Együtt léphetünk minden reggel az imahídra, megölelhetjük egymást lélekben bármikor.

Itt angyalok vigyáznak ránk, nem kell attól félnünk, hogy egy lepedő sarkában kapaszkodva várjuk a hazavezetés angyalát, lesz majd, aki fogja a kezünket és átad és egy imával elkísér bennünket.

Miután 2013-ban megépítettem a képzeletem szülte gondozóházat és megírtam az „Ezüstszekér”, mindennapjait beleszőve saját életképeimet, nem gondoltam, hogy egyszer én leszek egy másik hasonlóban „Ilonka” a főszereplő.

Pár éve kezdtem érdeklődni milyen lehet egy igazi idősotthon valódi élete. Így találtam rá új „édes otthomora”.

Egyre gyakrabban tértem vissza virtuális látogatónak. Rácsodálkoztam a minden igényt kielégítő remek programokra. A lakók testbeszédéből és mimikájukból olvasva felismertem, ők valóban otthonban élnek, nem csak egy lakhatást biztosító épületben.

Megszületett bennem a döntés, ha egyedül maradok, egyetlen hely jöhet számításba, ahova beköltöznék, s immáron, én is hazataláltam... Mindenkinek köszönöm, aki bármilyen formában részt vett, az egészségem visszanyerésében, a kórházam gyógyítóangyalainak. Hogy jó döntést hozhattam. 

Legyetek áldottak mindnyájan  hitetek szerint!